Voinovich Géza: Írók és költők Írástudók (Budapest, 1943)

Jókai Mór

és mélyebben érezz , rálehellt szemére: láss el a messze­ségbe és a múltakba, láss keresztül kőfalakon és emberi szíveken, és megcsókolta gőgicsélő ajkát, hogy a szó édessé váljék rajta, mint a méz. És míg a tündér ott ját­szott a bölcső körül, a rezgő lombok homályából tova tűnt valami árny, mely más embert árnyéka gyanánt kísér: a tapasztalás. A tündér vezeti kezét, mikor három-négy éves korá­ban új házuk szobáinak padlóját egyik szombati súrolás­tól a másikig telerajzolja krétája állatokkal, emberekkel; az sugdos fülébe, mikor öt-hat éves korában már ő mond mesét idősebb testvéreinek, nagy­ hosszú mesét, melyet egész télen át sző­jon, gombolyít, hogy csudájára jár az atyafiság­. Képzelete már ekkor alakokkal veszi körül, szörnyekkel rémítgeti, úgy, hogy míg az utcán a közel iskoláig megy, kapujukból testvérnénjének kísérnie kell szemével. A várost hajósnép lakja, messze utakról cso­dálatos történeteket beszélnek, azok sorra járnak az osko­­lás gyermekek közt. Az élet is meseszerű embereket, eseményeket visz útjába. Diák korában Pápán tanul, két jó barátja van, egyiket Petőfi Sándornak hívják, a má­sik Orlay, a festő. Petőfi szavalni szeret, színésznek készül, Orlay, a későbbi festő, elbeszéléseket ír, Jókai festeget. A tündér odarakta elébek jövendő szerszámai­kat, de gyermek­kezök elcserélte, mindenik a másiké uitán nyúlt. Szülővárosában megigézi a Duna képe, Pápán a Dunántúl történetét, hagyományait, szokásait . A költő Eszter nénje beszélte leányának, Vály Marinak, az jegyezte föl.

Next