Figyelő, 1875. január-december (5. évfolyam, 1-52. szám)
1875-09-19 / 38. szám
szavakkal röghöz kötöttségnek szokás nevezni. Egész tömegükben kereskedő, vagy iparos nemzeteknél kivált az ó- és középkorban ritkán látunk valódi hazaszeretetet kifejlődve. A hatalmas Karthágó népe, mely később az önfeláldozó hazaszeretettől lángoló Rómának volt vetélytársa, könnyedén hagyja el az ázsiai pártokat s alapit uj hazát Afrika északi csúcsán s ver állandó tanyákat Európa déli tartományaiban. De ugyanez állam, midőn élethalálharcát vivja is, gazdagon fizetett bérencekkel védi magát s a valóban hazafias önfeláldozásnak igen ritka példáit adja. így telepít a középkor első kereskedő állama Velence, melynek hatalmi egységét sokszor csak az erőszak tartja össze , sőt így az újkor túlnyomóan kereskedő népe az angol is, mely nemcsak őshazáját hagyja el, de sőt újonnan alapított államában (Észak-Amerika) szabadságáért megküzd — és sikerrel küzd meg — szemben anyaországával. A zsidó nép, mely helyhez kötve és földmiveléssel foglalkozva, hősiesen kész elvérezni Jeruzsálem templomoszlopai között : mint bujdosó, földmiveléssel nem foglalkozó és kereskedést űző nép, saját államot ezredéveken át nem képes alapítani s múltjában csaknem teljes érvényre emeli ama közmondást: — „ubi bene, ibi patria“ (hol a jólét, — ott a haza.) Alig csalódhatunk tehát, midőn a hazaszeretet leghatályosabb tényezőjéül az állandó lakhely mellett, a földmiveléssel foglalkozást fogadjuk el. Az állami együvétartozás hitté magasodó érzelme és eszméjének többi főrugóit úgy találhatjuk meg legbiztosabban, ha azok születését egy újonnan keletkező államnál keressük fel. Vegyük például, hogy egy balsorstól üldözött család kiköltözik Amerikába s megmentett utolsó fillérein nehány acrenyit vesz az uj hon vadonaiból. Évek telnek el, — és irtva az őserdőket, a honvesztett még hasztalan keresi hazáját ; a minthogy bizonynyal nem egy sir domborul az uj földön, mely honvágytól megtörött szivet takar. De ha az őserőben lévő föld bőven adja a termést s a család meg nem törik az érzelmek és fáradalmak súlya alatt ; megszokja a léget, melyben éli a körzetet, melyben boldogul, csakhamar elér ama válaszaira, mely az anyagilag fölemelkedőt vagy visszavezeti ősi hazájába vagy megtartja azon földön, mely munkája után sikert és anyagi jólétet adott. Állandóan megtelepül tehát, ismerni kezdi új hazája nyelvét, s talán az egykorinál szabadabb intézményeit; részt vesz annak politikai vagy épen harcias küzdelmeiben. És amint az új földön kimért temetőben már kedvesei sírját látja domborulni; vagy a családnak valamelyik tagja épen az uj föld szabadságharcában ontja vérét, lassanként a régi hazára visszaemlékezés is homályosak kezd, az uj haza iránti érdekeltség lép előtérbe s annak történelmi múltja, dicsőségével és veszteségeivel együtt válik a család sajátjává, így teremnek meg az új hazának áldozatkész polgárai. Ha most e képet Európa középkorának elejére visszahelyezzük, ugyanazon tényezőket fogjuk itt is feltalálni. A hódító család tagjainak egymásután sokasodó sirhalmait , a csataterek kegyelettel emlegetett halottait; a hagyomány által félistenekké emelt hősöket; az új hazának megszokott és megkedvelt polgári intézményeit, melyek összegükben az együvé tartozás és földhöz kötöttség érzelmeit adják, mi már nem egyéb mint maga a hazaszeretet. Mindezekhez csak esetleges s igy nem föltétlen tényezőül járul: a nemzeti együvétartozás értelme. Hogy ez így van, azt nemcsak a történelem, hanem Európa és Amerika statistikái egyaránt bizonyítják. Mert bármennyire is előtérbe hozatott a legújabb korban a nemzeti egység fogalma, — és előtérbe hozatott, sőt divatossá vált, mint hóditási és terjeszkedési vágyaknak tényezője és eszköze; kétségtelenül áll, hogy az Európát elözönlött, meghódított népeknél, a nemzeti egység eszméje mint főtényező nem szerepelt. A középkori népvándorlás Attilán kezdve, kinek Európát megreszkettetett hadai a legvegyesebb nemzetiségű népekből állottak, az angolsaxokig vagy honalapító őseinkig nem képeztek egy nemzetiséget; a germán népek az északi skandinávtól a Rómáig lerobogó vandálokig és alánokig apróbb törzsekre oszolva alapiták meg hazájukat; a kis Svájc három egymást érintő, különböző törzsből (germán, latin és gall) vált szabad és összetartó államocskává; a szláv törzsek Kamcsatkától kezdve az Adriáig elkülönzött állami szigeteket képeznek ; végre a szabad Amerika Európának csaknem minden nemzetiségéből vette elemeit. És mindezek dacára, az állami együvétartozás s a legforróbb honszeretet nyilatkozott a különböző törzsekből alakult polgárzatoknál, mire legfényesebb példát nyújt hazánk történelme az ozmán megtámadások korszakában s csak nem ily csótányos példát mutat korunkban Elzász és Lotharingia esete, melyeknek eredetileg germán népe inkább ezrenként hagyja el atyái lakóhelyét s költözik Afrika vadonaiba, hogy sem hódoljon a nemzeti együvétartozás eszméjének. A germán népek nyelvre egyenlő törzsei századokig állanak egymással örökös harcban, Így harcol a magyar a rokon hunnal, mongollal és törökkel életölő