Info-Társadalomtudomány 25. (1993)
Pataki Ferenc: Előítélet, idegengyűlölet, tolerancia szociálpszichológiai szempontból
gyakoriak a zárt, tekintélyelvű, az egyéni szabadságot korlátozó intézményekben. Elegendő Törless növendék világára utalni Musil regényében, vagy felidézni a hadseregekben dívó brutalitásokat. Ha egy társadalomban szüntelenül jelen van az idegenség és a „törzsökösség” állandó feszegetése, a kirekesztés és a befogadás lehetőségének szüntelen ébrentartása, mindig előáll a diszkrimináció esélye: az ilyen vagy olyan társadalmi, etnikai vagy hiedelmi csoporthoz tartozókkal (cigányok, zsidók, homoszexuálisok, „vörösök”, szomszéd etnikumok stb.) szembeni gyűlölet provokálása, így állhat elő az a jelenség, amelyet Erikson „pseudo speciation”-nek, vagyis látszólagos (vagy inkább szimbolikus) fajképzésnek nevez. Ilyenkor a másfajta csoportok tagjait úgy szemlélik és kezelik, mintha más „fajhoz” (pszeudofajhoz) tartoznának. Ezért azután velük szemben könynyebben függeszthetők fel a verbális és a nyílt agresszió szokásos kulturális tilalmai - ennek minden messzemenő, a gázkamrákig és a Gulagig ható következményével. Azok a felfogások, amelyek arra hajlanak, hogy az agressziót elsősorban tanult, nem pedig ösztönjellegű magatartásformának tekintsék, természetesen nem az emberi „életvilágban” megfigyelhető agressziótömeg tényét vitatják. Figyelmüket azonban főképpen azokra a szituatív és pszichodinamikai tényezőkre irányítják, amelyek felelőssé tehetők a helyzeti agresszív megnyilvánulásokért vagy a személyiség szerkezetébe beépült agresszív-intoleráns hajlamért. Ennek megfelelően hol a személyiségtípus jellemzőinek vizsgálatára, hol pedig a társadalmi-kulturális tényezőkre (nevelési szokások, szubkultúrák normatív rendje, hagyomány- és szokásrendszerek, tipikus érzelmi reakcióminták, mint pl. a bosszúérzet legitimitása) teszik a hangsúlyt. Ebben az összefüggésben különösen az Adorno és munkatársai által végzett nevezetes vizsgálat érdemel figyelmet a tekintélyelvű személyiségről (erről részletesebben lásd e számban Ranschburg Jenő tanulmányát), valamint az ún. frusztráció-agresszió hipotézis, amelyet jó félszázada fogalmazott meg Miller és Dollard. Feltevésük szerint az emberi törekvések, célkitűzések és szándékok - beleértve az ember szabad és szuverén önmeghatározását is - meghiúsulása és kudarca, a gátoltság és korlátozás, valamely diszkriminatív állapot gerjeszti fel azokat az impulzusokat, amelyek agresszív megnyilvánulásokhoz vezetnek mind a szűkebb, személyes világban, mind a társadalmi tömegmozgásokban. Ezek mintegy elterelik, kanalizálják a felhalmozódott frusztrációs indulatokat. Erre szolgál a bűnbak, a rossz helyzet okaként megnevezett „idegen”, a másfajta vagy ellenségesnek vélt és nyilvánított társadalmi csoport. Bármiként legyen is, bármilyen álláspontot alakítson is ki a modern tudomány az emberi agresszió természetéről, kétségtelennek vélhető, hogy az előítéletesség és környezete, beleértve az idegengyűlöletet is, mindig agresszív-romboló indulatokat rejt magában, sőt egyenesen azok célzatos felidézésén és mozgósításán nyugszik. A tudomány válasza természetesen mély