Zsigmond Ferenc: Jókai - A MTA Könyvkiadó Vállalata UF 51. (Budapest, 1924)
Jókai és a kritika
szésre számíthatott nála minden rendkívüli, sőt rendetlen. Az irodalomra nehezedő ostoba politikai cenzúrával minduntalan összetévesztette azt a cenzúrát, amelyet a művészet nevében jogosan és kötelességszerűen gyakorol a műbírálat. Ilyen viszonyok között vállalkozott a fenyegető áradattal szembeni a művészet igazi érdekeinek védelmezésére néhány képzett és bátor kritikus. A személyek ellen is irányuló, polemikus kritika nagymestere Gyulai Pál volt. Nemcsak vérmérséklet dolgában különbözött társaitól: Erdélyitől, Salamontól, Gregusstól, hanem eszejárásának kitűnő elevenségével és stíljének csattanós, magyaros, félelmes biztosságával ezen a téren mindmáig övé a legelső helyt nálunk. Különben is Erdélyi 1868-ban meghalt, Salamon a történetírás, a fiatalabb korában eléggé temperamentumos Greguss az elméleti esztétika nyugalmas mezejére vonult vissza; csak Gyulai maradt meg félszázadon keresztül a harcos kritika küzdőterén, soha meg nem hátrálva senki elől s halála napjáig ragaszkodva csaták hevében kipróbált kedves elveihez. Szilágyi Sándor Emléklapjaiban (1850) kezdte meg kritikai munkásságát Gyulai, folytatta Kemény Pesti Naplójában és másutt, de igazi otthona a Budapesti Szemle lett, mely eleinte a Csengery Antal lapja volt, majd mint a M. T. Akadémia közlönye Gyulai szerkesztésébe ment át, aki aztán fogalommá tette e folyóirat nevét irodalmunkban. Gyulai tehetségének teljes kibontakozása a kritika terén ugyanarra az esztendőre esik, amelyikre a Jókaié a regényírás terén, 1854-re; ekkor jelent meg Petőfi Sándor és lírai költészetünk c. kitűnő, alapvető, mondhatni korszakalkotó tanulmánya. Jókai és Gyulai! A két híres ellenlábas író-bajnok! Viszonyuk olyan jellegzetes, olyan közmondásszerű, hogy méltó pendantja lehet Petőfi és Arany legendás barátságának. A két ellenfél ugyanabban az esztendőben született, ugyanabban az időben aratta első