Kritika 2. (1964)

1964 / 4. szám - ÁLLÁSFOGLALÁS - Martinkó András: Antik Pásztori Múzsa 1964-ben

Sándor éppen el akarta azokat kerülni: az antikvitás és a ma összeházasításában. A cím: Antik ekloga nyilván az erotikumnak egy nem mai­ antik felfogására és e felfogás kimon­dásának jogára utal. És ez tulajdonképpen rendben is lenne. A Magyar Helikon 1957- ben „Erósz és Ámor” címen kiadott egy kötet verset „Görög és római költők a szerelemről” alcímmel, s belőle meggyőződhetünk, hogy az antik költészet valóban megenged olyanféle etikai, stiláris és magatartásbeli szabadságo­kat, amilyenekkel Weöres Sándor él. Meg­enged nemcsak a bukolikus, pásztori költe­ményekben, az eklogákban, hanem más, lírai, párbeszédes, sőt epikai és drámai műfajokban is. A kötet megjelenésekor azonban a közvé­lemény nem szisszent fel a női test, a nemi gerjedelem, a szerelmi játék és aktus több­kevesebb szabadszájúsággal való „megének­­lése” miatt. Weöres Sándor esetében viszont felszisszent, sőt felháborodott, s már-már szankciókat követelt. Ebből — vox populi vox Dei — az következnék, hogy Weöresnek nem sikerült (ha egyáltalában célja volt ez) köl­teményét úgy eltávolítania a mától és úgy el­vonatkoztatnia magától, hogy a versben az olvasó csupán egy antik műfaji tónus, az antik erotikus atmoszféra művészi utánzását, a mű­vészi alkotó játékot lássa. Az olvasók a jelek szerint egy mai költő mai verseként, mai él­ményeként, mai szexuális etikai megnyilat­kozásaként olvasták, s a ma emberének, társa­dalmának, a költészet ma érvényes erkölcsi normáinak s társadalmi feladatának alapján ítéltek felőle. Igazán-e vagy igaztalanul, ezt csak a művészi cél (s föl kell tételeznünk, hogy ilyen cél vezette Weöres Sándort) rea­lizálásának eredményei alapján lehet meg­ítélni. Mivel az kétségtelen, hogy mai költe­ményként, egy ma élő költő időszerű műveként olvasva, a vers egyik-másik részlete túlmegy a mai társadalmi etika által elfogadott mű­vészi szabadságon, az első kérdés csakis az lehet: a cím elég hatásos fügefa­levélnek bizo­nyult-e a maiság és személyesség elleplezésére, elvonatkoztatására. 2. Kétségtelen, hogy a vers — a címet mindig erősen szem előtt tartva, többször is rá-rápil­­lantva! - remekül festi-idézi-sugallja a pajkos Erósz­ Ámornak azt a világát, melyben a testi egyesülés a szerelem végső értelme, célja s kizárólagos tartalma. Hiányzik belőle a ke­resztény­­ szerelem illegalitásának, bűntuda­tának, lelkiismeretfurdalásának az árnyéka is; hiányzik a polgári szerelem prüdériája, ké­­nyeskedő aggályoskodása és józan raffinériája, de hiányzik a „modern” szerelemnek kínt, féltékenységet és gyönyört, megvetést és imá­datot, vágyat és taszítást egybefogó — felfokozó és lerontó — gyötrelmes gyönyörű jellege: „a nemek harca’” is. A leplezetlen természetes ösztön munkálkodik itt szinte még azon a fokon, mint mikor két szép fiatal állat erdőn­­mezőn egymásra talál, s még a tudatos élve­zetvágy fokára is alig jut el. Találkozásuk­ban az anyag, a test törvénye szab utat és módot. Valójában, a modern, komplex mivol­tában vett „szerelem” sincs a két fél között: a korábbról emlegetett udvarló-kedveskedő gesztusok („Szép pajtásom (!), kit már sokszor öleltem a táncban” stb.) és a nő részéről tör­ténő visszahatások („pici csókját és röpke pofonját”) mind csak ingerlő-izgató kísérle­tek, lépések az egyetlen, a végső cél érdekében. Annyira nem „szerelem” ez, hogy a cél betel­jesülése után a két fél akár örökre elválhat úgy, hogy nem marad bennük keserűség az elválás miatt s vagy az „örökre tiéd” után, — ahogy nem hangzik el sem a kötelező „sze­retsz?” kérdés, sem a kötelező „szeretlek” válasz. Még ennyi mentség és igazolás sem kell egyesülésükhöz, hiszen a „szeretsz?” és „sze­retlek” tartalma itt egészen más: a vágy és kielégülés hordja a kérdést és a feleletet. Mintegy személytelen típusok ezek a szerel­mesek, az antik szerelem képviselői: nincs koruk, nincs nevük,­­ egy férfi és egy nő. Ezt az antik szerelmi etikai atmoszférát sugallja, támogatja az ingerkedő, játszi kedv­vel szaladó, ugrándozó s a cezúráknál meg­megtorpanó disztichonok versformája is. S még ezen belül is a verslábaknak részint tagoló, rögzítő, részint daktilikus sietéssel tovább­röppenő szerepe is kitűnően egybevág a tar­talmi mondanivaló természetével. A vers zené­jéből meg újra és újra kihallatszik a suttogás sok ,s­­sze, j-se, wé-je, majd az elcsendesülés mély­hangú magánhangzói. Ezt az antik etikai, műfaji, prozódiai sugal­latot, melynek ürügyén botránkozás nélkül elfogadnánk a versnek sok kirívó tartalmi mozzanatát, hitelességében, eltávolított — s így jogos - antikvitásában megzavarják, s már kevésbé jogossá és „illedelmessé” teszik a kihívóan konkrét, nyílt utalások egy mai, mos­tani világra és atmoszférára (Uram, kapcsot kinyit, szoknya, lányszoba, kisasszony), sőt 36

Next