Kritika 2. (1964)
1964 / 1. szám - KRITIKA - Osváth Béla: Fejes Endre: A Rozsdatemető a Thália Színházban
a színpad naturalista kereteit széttöri és nem az életet akarja a színpadra vinni, a maga fotografikus mindennapiságával, hanem a történelemben hányódó emberek életének csomópontjait. Módszere alkalmas arra, hogy ugyanakkor egész történelmi folyamatokat mutasson meg: az egész magyar társadalom utolsó negyven esztendejének adja metszetét felvillanó drámai képsorozatával. Fejes komponálási módszerének lényege a rendkívül tudatos válogatás, rostálás. Csak a tendenciákra koncentrál. Odavetett színfoltokat, expresszív jellegű utalásokat rak egymás mellé, hogy azután azoknál a pontoknál, melyeket az egész probléma megragadása szempontjából fontosnak tart, megálljon. Fejes írói módszere sok buktatót rejteget magában, könnyen félrecsúszhat az író az ábrázolásban. Az ő tehetsége, szemléletének imponáló volta éppen abban van, hogy minden ide-oda tapogatózás nélkül, lenyűgöző biztonsággal ragadja meg azokat a csomópontokat, melyeket a kifejezendő művészi eszme szempontjából kiemelendőnek gondol, ezeket reflektorfénybe állítja, mintegy röntgenfelvételt készít róluk, analizálja, és a többit háttérben hagyja. A Rozsdatemető a színpadon sem törekszik totális társadalmi kép ábrázolására, nem méricskél, nem mutatja meg a valóság minden oldalát. A darab művészi eszméje szempontjából erre nincs is szükség. A Hábetler család drámája arról szól, hogy milyen mélyről jön az ember, s hogy a múlt milyen erővel él tovább. Az író erre akar figyelmeztetni, ezzel akar elgondolkoztatni, felrázni és felizgatni. A dráma egy pillanatig sem leverő, egy pillanatig sem pesszimista. A Rozsdatemető haragos pátoszát, meleg líráját az adja, hogy Fejes a „hábetlerizmus”-t nem veszi adottnak és természetesnek, tud egy más világról, egy másfajta magatartásról, hogy e másik világ szemszögéből, a szocialista humanizmus indulataival ábrázolja ifj. Hábetler János tragédiáját. Fejes Endre olyan dolgokat mondott ki a Rozsdatemetőben, amelyek nem tartoznak megszokott, megnyugtató világképünkhöz. Mindenkinél takarékosabb, szárazabb az eszközökben, s így teremtett bámulatosan művészi panoptikumot. Ironikus, groteszk vonással rajzolt alakjait hol a kiélezett szatirikus humor, hol a meleg emberi, szinte lírai részvét, hol a sötét vad dráma szövi körül. A vígjátéknak, életképek sorozatának induló színpadi játék egyszercsak feszült drámává fordul, a tragédia vészfelhői egyre sötétebben gyülemlenek. A dráma egyre vadabbul rohan, az utolsó jelenet, Jani és Zentay nagy, tragédiába torkolló dialógusáig, Jani halált okozó ütéséig. Innen már nem lehet továbbmenni, a színpad nem bírja el a regénybeli lekerekítést. A feloldást a színpadon csak az író-narrátor adhatja, a regényt indító oldalak ifjú Hábetler Jánosról szóló soraival: „Azt hiszem, némely dolgot nem értett meg a világból, ezért volt tehetetlen. Büntetését hivatott bírák szabják ki. Méltányosak lesznek.” A Rozsdatemetőt, mint már az első mondatban kiemeltem, a Thália Színház mutatta be. Az a színház, amely a legtudatosabban akarja levonni a maga számára a politikai színház tanulságait, amely szószék akar lenni, amely műsorával politikát akar csinálni, éppúgy, mint a Thália, a választott hagyomány, vagy mint a példakép, Piscator, a politische Theater eszméinek megfogalmazója és megvalósítója. A Rozsdatemető a Thália Színház programjának színházi korszakváltást jelző megvalósítása. A művészi szándék és a megvalósítás összhangja jellemzi az előadást, s a vállalkozás nemességéről, nagyságáról csak elismeréssel szólhat akárki. A kritikusi tevékenységet a gyakorló színházi munkával felcserélt dramaturg is azért fogott tollat, hogy az írói törekvés és a rendezői elgondolás ilyen szerencsés és magas színvonalú találkozása előtt — (amely, ha folytatásra akad, színészetünk és drámairodalmunk rég remélt fejlődésével biztat) — elemző tanulmánynyal tisztelegjen. A Rozsdatemető színpadi előadásának megfogalmazását nem lehetett a régi, sablonos eszközökkel megközelíteni. Kazimir eddigi rendezéseivel azt bizonyította, hogy a naturalista elrészletező megrajzolás és az elnagyolás egyformán idegen rendezői koncepciójától, célratörő egyszerűségre törekszik, díszletben, kellékben és színészi játékban is igyekszik kiküszöbölni minden felesleges sallangot. Kazimir már többször jó kompozícióival keltett feltűnést. A Rozsdatemető eddigi pályafutásának csúcsa. Az előadás kiváló kompozíció, ahol minden részlet a kiemelt lényeg felé mutat, ellenállhatatlan következetességgel. A darab elejét nagyon a végéről kell indítani: a börtönben ülő Hábetler Jani és az író-narrátor dialógusától. A Rozsdatemető a felismerések drámája, de nem a főhős felismeréseié (az éppenhogy „némely dolgot nem értett a világból” és ezért csak tehetetlenül lázadozott) hanem az író és a közönség felismeréseié. Az író ifj. Hábetler Jani bűncselekményére keresi a miérteket, és az előadás a kereséskutatás aktív, gondolkodó részesévé avatja a nézőt. Ezért jó és izgalmas színházi este a Rozsdatemető. Kazimir érdeme, hogy határozottan tisztázta és kiemelte a fordulópontokat, melyek hozzásegítik a nézőt felismeréséhez. Alakjait szinte életképszerű részletezéssel mutatja be, hogy később az egyre nagyobb sodrású drámában egy-egy gesztussal, jelzésszerű utalással is sokat lehessen elmondani. Kazimir jó ritmusban, egyre gyorsuló tempóban mutatja meg, hogyan fogy el a levegő Hábetler Jani körül, hogy a továbbélő múlt, amely ellen egyre tehetetlenebbül lázad, hogyan fonja körül hálójával, mert csak lázad, de nem érti a világot, fogva tartja a „hábetlerizmus”. A színészi alakítások közül Horváth Teri teljesítményét kell elsőként kiemelni. Színész és szerep ritka, emlékezetes összetalálkozása az övé. Egyetlenegy hangsúly sem ütötte meg fülem, amely modoros, vagy erőltetett lett volna, pedig a szerep nyers fordulatai magukban rejtik a túlzás veszedelmeit, ha valaki csak a külsőségekre figyel. De Horváth Teri 61