Kritika 2. (1964)
1964 / 4. szám - ÁLLÁSFOGLALÁS - Martinkó András: Antik Pásztori Múzsa 1964-ben
korából a tragikus mozzanat: a művész felfedi a személyiség kiüresedésének, a bontott tartás meghasonlottságba hajlásának, a válságérzet állandósulásának, a látszatcselekvésben, a vegetációban magát elvesztő elidegenült ember pusztulásának a történelmi szükségszerűségét. És éppily lényegi mozzanata ennek az útnak a komikum. A művész rávilágít a szerepjátszói tartás dologi természetére, alantasságára, önállótlanságára, felcserélhetőségére; tetten éri benne a közösségi látszathoz igazodó „semleges” nyárspolgár lényegét. A gorkiji ábrázolás zsenialitását a két mozzanat szerves, és az összeütközés természetének megfelelő arányú összefüggése fémjelzi. A tragikum mint társadalmi erők összeütközésének rendjében kibontakozó cselekvés és történés ábrázolódik; a komikus alapszínt a szerepjátszó magatartás történelmi jellege írja elő. Gorkij ezzel művészileg megfejtette Kafka „ősélményét”, a szorongást. Szamgin szorongása a szerepjátszás visszájaként jelenik meg; a történelmi szükségszerűség felderengése ez a huzamosan sikeres, de végérvényesen bukásra ítélt harmadikutas kispolgáriság éjszakájában. A belső dialógusnak ezért van olyan felfokozott szerepe Gorkij művében. Az igaz öntudat, mint a szocialista történelmi átalakulás objektív szükségszerűségét felismerő intellektus: el nem némítható, el nem fojtható, le nem kenyerezhető belső bíró: ő tudja már, kinél az ítélet, s mi lesz a büntetés. A meghasonlottság, a kettős intellektus, mint a válságkorszak két fő osztályereje között dönteni nem tudó és nem akaró harmadikutas kispolgári értelmiség magatartása. Gorkij tollán nyeri el végső művészi értékelését: a tárgy tragikomikus természetének megfelelő szatirikusintellektuális elbeszélés módján. Azonosulás, távolságtartás, konkrét távlat: ez az elidegenedést ábrázoló irodalom három fő iránya. A művészet országútján ez a jelzőtábla mutatja az elágazást. A félelem szülte tiltakozás igazolásba torkoll; a dologi látszattal porolni: kevés, mert a látszat nem esik össze közvetlenül a lényeggel. A távolságtartás nem elég, mert csak kiemeli az alkotót az elidegenülés állapotából, de végérvényesen nem haladja meg. A konkrét szocialista távlat felől állást foglaló, harmonikus tartású alkotó intellektuális realizmusa éri el a művészi megfejtést, az embertelenség fölényes-tárgyilagos bírálatát a felnőtté váló ember álláspontjáról. A lázongva térdet hajtó kispolgár művészi önkifejezése: forradalomellenes korszerűség. A plebejus-humanista művész távolságtartása nem forradalmi korszerűség. A munkásság nevében szólaló, öntudatos művész ér fel a történelem szintjére. József Attila szavával: az ő korszerűsége forradalmi, az ő forradalmisága korszerű. Ez a végső „ítélet” Gorkij és Kafka „pőrében”. 1. Azzal kezdeném, hogy nem vagyok megbotránkozva, nem vagyok felháborodva, amiért Weöres Sándor megírta Antik ekloga című versét s azért sem, hogy az Új írás ez évi februári száma leközölte. Meggyőződésem, hogy a versnek vannak olyan erényei, melyekért érdemes volt megírni és érdemes volt leközölni. — Mielőtt azonban bűnpártolás miatt magam is odakerülnék Weöres mellé a vádlottak pad Állásfoglalás MARTINKÓ ANDRÁS: Antik Pásztori Múzsa 1964-ben járt, bármennyire megtisztelő társaság lenne is ez, sietek megmondani azt is, hogy a versnek vannak olyan diszharmonikus, ellentmondásos tényezői, melyek szinte kényszerítően követelik az elméleti, esztétikai állásfoglalást, a diszharmóniák és ellentmondások eredetének elméleti és esztétikai felderítését. A diszharmónia és ellentmondás első s talán legfőbb forrása abban van, amivel Weöres. 353*