Kritika 2. (1964)

1964 / 1. szám - KRITIKA - Osváth Béla: Fejes Endre: A Rozsdatemető a Thália Színházban

minden jelentős, időtálló munka, egyúttal forrásul is szolgál. Forrásul az irodalom kutatói számára a korszak más alkotóinak, más irodalmi jelenségeinek megközelítéséhez, és forrásul a rokontudományok művelőinek, történészeknek, szociológusoknak, mű­vészettörténészeknek, az első negyedszázad társa­dalmának, a külvárosok népének, a szegény embe­rek életének, a korszak kultúrájának, eszmeáram­latainak, egy történelmi-irodalmi korszakváltás for­rongó kavargásának megismeréséhez. Egészében értéke és gazdagodása tudományunk nemzeti galériájának, forrása és eligazítója a tár­sadalomtudományok sok művelőjének, ha az őket érdeklő ezernyi részlet József Attila pályakezdésé­nek okán vagy ürügyén mondatott is el. Hanák Péter Fejes Endre Rozsdatemetője a Thália Színházban A Rozsdatemető színpadi előadását megfogalmazó színház nevét szándékosan emelem ki. A Thália Színház tudatosan új utat tör színházművészetünk­ben. Keres Emil és Kazimir Károly művészi kettő­sének eredményeként máris látszik, hogy a korszerű magyar színjátszás sem képzelhető el a múltszázadi realizmus és a századforduló naturalizmusának a folytatásaként, hanem a hagyományos formák és az avantgárd pozitív vívmányainak szintéziséből lehet a modern színjátszást kikísérletezni. Ehhez a munkához kellett nekik Fejes Endre kitűnő regényének színpadi adaptációja, mert benne olyan közeget, olyan anyagot találtak, mely rend­kívül alkalmasnak bizonyult egy modern szcenikai szemléletű, modern stílusú előadás megkomponá­­lására. A Rozsdatemető témájának, ábrázolási techniká­jának, stílusújságának elemzésére nem térhetünk ki, mert ezt már megtette a regényt­ elemző kritika, s a regény története általánosan ismert. Inkább csak arra szorítkozunk, hogy drámává formálásának problémáit vizsgáljuk. A Rozsdatemető a maga szűkszavú drámaiságá­­val, lényegretörő párbeszédeivel szinte kihívóan kí­nálkozik színpadi adaptációra, de ugyanakkor éppen koncentráltsága miatt igen sok gondot, nehézséget okozhatott a drámai átdolgozásra vállalkozó írónak. A regényből nem igen volt mit „kiszűrni”, hiszen eredetileg is nélkülözte a tizenkilencedik századi regényben megszokott „regényszerűen” szerteágazó elemeket, a részletes leírásokat, a jellemrajzok sokoldalú megközelítésének módszerét, s az alakok­nak csak a magatartás erejével bíró tulajdonságaira koncentrált. Az író minden bizonnyal sok szakmai, dramatur­giai és szcenikai segítséget kapott a Piscator-inszce­­nálásokon tanult rendezőtől, Kazimir Károlytól. Piscator úgy mentette át Flasek Svejkjének, majd Tolsztoj Háború és békéjének, a Dreiser Amerikai tragédiájának teljes eszmeiségét a színpadra, hogy egyrészt „transzponálta” a figurákat, másrészt tér­színpad alkalmazásával, a képszerű ábrázolás hát­­térbeszorításával, jelzett díszletek, vetített képek használatával, széleskörű panorámaszerűségre töre­kedve, a gyakori színhelyváltozásokat lehetővé tette. A Rozsdatemető drámai változata az epikus­színház útját járja. Az író nem vágott ki a regényből egy darabot, nem a regény tartalmát dramatizálta, hanem annak legfőbb lényegét, eszmei mondani­valóját vitte színpadra, s ahhoz komponált drámai történést. A Rozsdatemető öntörvényű, kérlelhetet­len belső logikáját bizonyítja, hogy vonala, ívelése a színpadon sem lehetett más, mint a regényben. A szerző a dialógusokba bevitte a legfontosabb jelenet­utasításokat, a személyek jellemzéseit. Szinte tudo­mányosan feldolgozott tényanyagot hoz a színpadra is, s nem az érdekességre törekszik. A poénokat, a „sztori” jelleget mellőzi, s a „novellisztikusság”, az egyszeriség, a különleges eset benyomását azáltal győzi le, hogy a Hábetler-család különleges anya­gából­­ az objektív, az emberi magatartás teljessé­gét kutató történelem — és nem drámai esemény­­sorozat írására törekedett. A törekvést siker koro­­­­názta. A Rozsdatemető drámai adaptációja objektív adatszerűségével, történelmi tényszerűségével s az epikus tárgyilagosság mögött lüktető lírai felindult­­ság révén vált megdöbbentő, felizgató színdarabbá. A színpadi inszcenálás a regényben rejlő gondo­lati lehetőségeket emelte ki, s reflektorfénybe állí­totta a hősök tudatának, gondolat- és értelemvilágá­nak vizsgálatát, hogy tudatuk elmaradásában jelle­mezze, bizonyítsa magatartásuk lehetetlen, korsze­rűtlen voltát. Ezért a regénynél jobban kiemelte az id. Hábetler, és Hábetler Jani, de különösen Pék Mária alakját, akiben a drámaiság ritka erővel sűrűsödik. De mindennél fontosabb — dramaturgiai és eszmei szempontból egyaránt és a kettő, mint mindig most is összefügg — hogy megemelete, dra­­maturgiailag fontosabbá tette a kommunista Seres alakját, anélkül, hogy a regényben megfogalmazott magatartásán lényegében változtatott volna. Még több szeretettel közeledett Seres Sándor alakjához, de ugyanakkor még kegyetlenebb is vele. A Seres­féle kommunista magatartás, bármilyen becsületes legyen is, ma már nem elégséges, nem időszerű. Fejes a regénynél is határozottabban fogalmazza most meg, hogy Seres gondolatilag, intellektusban nem tud környezete fölé emelkedni, ezért nem lehet rá igazán pozitív befolyásoló hatással. Fejes Endre a Rozsdatemető drámai változatában is annyi időt ábrázolt, mint a regényben: negyven­­egynéhány esztendőt. Ez csak úgy képzelhető el, ha

Next