Kritika 2. (1964)
1964 / 1. szám - KRITIKA - Osváth Béla: Fejes Endre: A Rozsdatemető a Thália Színházban
minden jelentős, időtálló munka, egyúttal forrásul is szolgál. Forrásul az irodalom kutatói számára a korszak más alkotóinak, más irodalmi jelenségeinek megközelítéséhez, és forrásul a rokontudományok művelőinek, történészeknek, szociológusoknak, művészettörténészeknek, az első negyedszázad társadalmának, a külvárosok népének, a szegény emberek életének, a korszak kultúrájának, eszmeáramlatainak, egy történelmi-irodalmi korszakváltás forrongó kavargásának megismeréséhez. Egészében értéke és gazdagodása tudományunk nemzeti galériájának, forrása és eligazítója a társadalomtudományok sok művelőjének, ha az őket érdeklő ezernyi részlet József Attila pályakezdésének okán vagy ürügyén mondatott is el. Hanák Péter Fejes Endre Rozsdatemetője a Thália Színházban A Rozsdatemető színpadi előadását megfogalmazó színház nevét szándékosan emelem ki. A Thália Színház tudatosan új utat tör színházművészetünkben. Keres Emil és Kazimir Károly művészi kettősének eredményeként máris látszik, hogy a korszerű magyar színjátszás sem képzelhető el a múltszázadi realizmus és a századforduló naturalizmusának a folytatásaként, hanem a hagyományos formák és az avantgárd pozitív vívmányainak szintéziséből lehet a modern színjátszást kikísérletezni. Ehhez a munkához kellett nekik Fejes Endre kitűnő regényének színpadi adaptációja, mert benne olyan közeget, olyan anyagot találtak, mely rendkívül alkalmasnak bizonyult egy modern szcenikai szemléletű, modern stílusú előadás megkomponálására. A Rozsdatemető témájának, ábrázolási technikájának, stílusújságának elemzésére nem térhetünk ki, mert ezt már megtette a regényt elemző kritika, s a regény története általánosan ismert. Inkább csak arra szorítkozunk, hogy drámává formálásának problémáit vizsgáljuk. A Rozsdatemető a maga szűkszavú drámaiságával, lényegretörő párbeszédeivel szinte kihívóan kínálkozik színpadi adaptációra, de ugyanakkor éppen koncentráltsága miatt igen sok gondot, nehézséget okozhatott a drámai átdolgozásra vállalkozó írónak. A regényből nem igen volt mit „kiszűrni”, hiszen eredetileg is nélkülözte a tizenkilencedik századi regényben megszokott „regényszerűen” szerteágazó elemeket, a részletes leírásokat, a jellemrajzok sokoldalú megközelítésének módszerét, s az alakoknak csak a magatartás erejével bíró tulajdonságaira koncentrált. Az író minden bizonnyal sok szakmai, dramaturgiai és szcenikai segítséget kapott a Piscator-inszcenálásokon tanult rendezőtől, Kazimir Károlytól. Piscator úgy mentette át Flasek Svejkjének, majd Tolsztoj Háború és békéjének, a Dreiser Amerikai tragédiájának teljes eszmeiségét a színpadra, hogy egyrészt „transzponálta” a figurákat, másrészt térszínpad alkalmazásával, a képszerű ábrázolás háttérbeszorításával, jelzett díszletek, vetített képek használatával, széleskörű panorámaszerűségre törekedve, a gyakori színhelyváltozásokat lehetővé tette. A Rozsdatemető drámai változata az epikusszínház útját járja. Az író nem vágott ki a regényből egy darabot, nem a regény tartalmát dramatizálta, hanem annak legfőbb lényegét, eszmei mondanivalóját vitte színpadra, s ahhoz komponált drámai történést. A Rozsdatemető öntörvényű, kérlelhetetlen belső logikáját bizonyítja, hogy vonala, ívelése a színpadon sem lehetett más, mint a regényben. A szerző a dialógusokba bevitte a legfontosabb jelenetutasításokat, a személyek jellemzéseit. Szinte tudományosan feldolgozott tényanyagot hoz a színpadra is, s nem az érdekességre törekszik. A poénokat, a „sztori” jelleget mellőzi, s a „novellisztikusság”, az egyszeriség, a különleges eset benyomását azáltal győzi le, hogy a Hábetler-család különleges anyagából az objektív, az emberi magatartás teljességét kutató történelem — és nem drámai eseménysorozat írására törekedett. A törekvést siker koronázta. A Rozsdatemető drámai adaptációja objektív adatszerűségével, történelmi tényszerűségével s az epikus tárgyilagosság mögött lüktető lírai felindultság révén vált megdöbbentő, felizgató színdarabbá. A színpadi inszcenálás a regényben rejlő gondolati lehetőségeket emelte ki, s reflektorfénybe állította a hősök tudatának, gondolat- és értelemvilágának vizsgálatát, hogy tudatuk elmaradásában jellemezze, bizonyítsa magatartásuk lehetetlen, korszerűtlen voltát. Ezért a regénynél jobban kiemelte az id. Hábetler, és Hábetler Jani, de különösen Pék Mária alakját, akiben a drámaiság ritka erővel sűrűsödik. De mindennél fontosabb — dramaturgiai és eszmei szempontból egyaránt és a kettő, mint mindig most is összefügg — hogy megemelete, dramaturgiailag fontosabbá tette a kommunista Seres alakját, anélkül, hogy a regényben megfogalmazott magatartásán lényegében változtatott volna. Még több szeretettel közeledett Seres Sándor alakjához, de ugyanakkor még kegyetlenebb is vele. A Seresféle kommunista magatartás, bármilyen becsületes legyen is, ma már nem elégséges, nem időszerű. Fejes a regénynél is határozottabban fogalmazza most meg, hogy Seres gondolatilag, intellektusban nem tud környezete fölé emelkedni, ezért nem lehet rá igazán pozitív befolyásoló hatással. Fejes Endre a Rozsdatemető drámai változatában is annyi időt ábrázolt, mint a regényben: negyvenegynéhány esztendőt. Ez csak úgy képzelhető el, ha