Kritika 6. (1968)
1968 / 5. szám - VITA-FÓRUM
kiegészítésre van szükség”. Az viszont, úgy hiszem, bizonyos, hogy ahol vitára nincs szükség, ott sommás oldalvágásokra semmiképpen nincsen. Jól tudom, hogy a hagyományos kutatás hívei között is vannak olyanok, akik nem vicclapokban közölt viccekkel vélik elintézhetőnek a strukturalizmus kérdését, s remélem, hogy Szili József, akinek munkásságát nagyra értékelem, múló indulatból bánt majdnem jelentésük és jelentőségük ismeretében kell használnunk fogalmainkat. Különösen élesen vetődik fel ez akkor, ha egy fogalomhoz művészeti és filmesztétikai gondolkodásunkat alapjaiban megrázó, hatáslélektani ismereteinket lényegében gazdagító koncepció kapcsolódik. Balázs Béla identifikáció fogalma ilyen. Úttörő filmesztétánk alapvető felismerését mai napig sem méltányoltuk kellően. Most pedig, mintha megöntözés helyett gyökerestül próbálnánk kitépni. „A filmszínházban más a néző részvétele a drámában, mint a színházban, és a hősökkel történő azonosulás nem olyan teljes, mint ott volt.” Balázs Béla túlzottan nagy jelentőséget tulajdonít az identifikációnak — írja Bíró Yvette. Hogy „más”, abban nem kételkedhetünk, ám, hogy „nem olyan teljes”, abban csakis kételkedni lehet. Szerzőnk már itt is, mint későbbi fejtegetése során, kijelent, állít. A bizonyítással pedig adósunk marad. De mit mond Balázs : „A filmtechnika lényegében rejlik, hogy megszünteti a távolságot a néző és a művészet önmagába zárt világa között. A színpadot környező vallásos áhítat ünnepélyes távolságának szétrombolásában legyőzhetetlen forradalmi szellem tett tanúságot létezéséről. A film szemszöge a résztvevő közeli nézőpontjának felel meg.” Tehát már A film szellemében (1929) találkozunk a néző azonosulási élményét megteremtő technikai lehetőségek felismerésével. Tizenkilenc évvel később a Filmkultúrában pedig a filmhatás alapvető lélektani sajátosságát fogalmazza meg: „A moziban a kamera tekintetemet magával ragadja a hasonlóan a hagyományos kutatás értékeivel. Aligha kétséges ugyanis, hogy amennyi elismerést az érdekesebb külföldi elméletek adaptációjával folytatott kísérletek megérdemelnek, legalább annyi jár a hagyományos elméleti, viták kereszttüzében tisztázott, gazdagon kidolgozott és rendszerbe foglalt, önálló eredményeinek is.Szerdahelyi István Lesage ördöge az identifikáció mankójával sántít* — Kalandozás egy fogalom körül — filmcselekvésnek, a filmképnek terébe. Mintha onnan belülről látnék mindent. . . Tekintetem és vele öntudatom azonosodik a film alakjaival ... Ők az én szememmel néznek. Ez az azonosulás (identifikáció) pszichológiai aktusa. Ehhez az azonosuláshoz hasonló valami, semmiféle művészet rendszeres hatásaként eddig elő nem fordult, és ez az, amiben a film legmélyebb művészetfilozófiai új sajátossága nyilatkozik meg.” Az ábrázoltakkal való érzelmi azonosulás (ami más alkotás befogadásakor is jelentkezik) a film átélése közben a legkifejezettebb, legerősebb — a filmművészet egyedülálló sajátja ez. Balázs felismerése alkalmas arra, hogy segítse-gazdagítsa filmesztétikai gondolkodásunkat, s hogy újabb egzakt lélektani tartalommal töltsük meg; emellett (bár most ez nem részletezhető) pszichológiai ismeretekkel igazolható. Az azonosulási folyamat az életben, a valóságban gyökeredzik. A film-átélő nézők, illetve saját élményeink bizonyítanak. Érzelmeink is azt mondják, amit a pszichológia, mert a lélektan azt mondja, amit az ember érez, gondol mindennapjai és film-átélése közben. Identifikáció nélkül nincs művészet, filmbeli sajátosságának felismerése nélkül nem tudnánk a mozi hatásmechanizmusának legfontosabb komponenséről. De tovább mehetünk: identifikáció nélkül nem alakulnának ki etikai, esztétikai és egyéb humán tudattartalmaink. Érzelmi azonosulás nélkül nincs szocializálódó személyiség, nincs ember, nincs társadalom. Fetisizálunk egy fogalmat? Tabujára építünk mítoszokat? Szó sincs róla! Ellenkez Biró Yvette: A film drámaisága című művében szereplő identifikáció-értelmezés (s nem a könyv!) vázlatos kritikájára vállalkozom. 514*