Kritika 6. (1968)
1968 / 5. szám - VITA-FÓRUM
zőleg. Szeretnénk fontosságának megfelelően hangsúlyozni, utalni arra, hogy az azonosulás lelki fejlődésünk egyik legfontosabb életműködése. Ez a pszichológiai aktus, mint korábbi élményminta, jelentkezik a műátélési azonosulás közben, és annál intenzívebben, minél elevenebb érzékletes jegyekkel idézi az alkotás a valóságot (persze egyéb determinánsok is vannak). Elegendő most csak arra gondolni, hogy a film, tobzódó képi gazdagsága mellett, még mozog is . . . A Balázs által tulajdonított jelentőség nem túlzott. „Igaz ugyan, hogy a nézőközel kerülése’ a hősök életéhez nagy érzéki szenzáció, de ezen az érzékin túlemelkedni pusztán a fizikai közelséggel nem lehet” — érvel tovább Bíró Yvette. Valóban nem lehetne, ha létezne a „pusztán fizikai közelség”. De nem létezik. Vagy átélem a filmet, vagy nem. S ha igen, akkor van „érzéki szenzáció” s egyidejűleg érzelmi azonosulás is, ami eleme a „szenzáció”-nak. „A színház valódi közvetlenségéért a géppel történő azonosulás nem kárpótol” — olvashatjuk tovább. Ha a géppel azonosulnánk, csakugyan nem kárpótolna. Viszont az ábrázolt világgal, a gépi eredetű képanyaggal, s nem a géppel azonosulunk. Szerzőnk szerint Balázs kizárólag technikai ténnyel magyarázza a film distanciahiányát. Pedig nem kizárólag. Kiindulópontként. Mert a mozgást ábrázolni tudó technika szolgáltatja azt a képanyagot, amelyet a néző befogad, s amellyel emocionálisan azonosul. Nem technikai, hanem pszichológiai („tekintetem és vele öntudatom azonosodik”) folyamatról van szó. Vagyis a filmtechnika által termelt képanyag pszichológiai feldolgozása közben azonosul a néző, és ez az élmény az, ami „megszüntette a néző tudatában a mű állandó távolságát és vele azt a belső distanciát is, mely eddig a művészi élmény lényegéhez tartozott” — mint Balázs hangsúlyozza. „Ha a distanciaérzés csökkent is, annak oka sokkal inkább a filmben ábrázolt világ jellege” — mondja Bíró. Miért „sokkal inkább” ? Először ábrázolni kellett, s csak azután lehetett azonosulni az ábrázolttal. Az említett ok létezik, de adott összefüggésben nem meghatározó. Balázs egy másik, döntőbb okról, a distanciát szétromboló identifikációról beszél. A két ok nem ellentétes, hanem a fontosabb utóbbi feltételezi az előbbit, amely tárgya, ingeranyaga. A distanciát nem az ábrázolt világ jellege, hanem az azzal hasonlíthatatlan intenzitással azonosulni tudó élményünk, tehát az identifikáció csökkentette. Később, amikor Bíró Yvette a csakis filmre jellemző hipnotikus hatásról és szuggesztivitásról tesz említést, akkor tulajdonképpen az azonosulás igen erős élményéről beszél, elismerően. Gondolatmenetét mintegy lezárandó pedig arról, hogy „az érzelmek, gondolatok erőteljes fogvatartottsága, rabul ejtése kétségtelenül különös, szokatlan varázslatot teremt”. Itt is a Balázs Béla-i identifikáció „tudattalan” elismeréséről van szó. (Szinte nem lehet kikerülni.) Az identifikációtól az identifikációig jutottunk, mintha boszorkánykörben forgolódtunk volna. Nehezen követhető okfejtés után érkeztünk oda, ahonnan távolodni akartunk. — Itt sem növekedett, hanem csökkent a „distancia”. Elég gyakran elfeledkezünk arról, hogy az ember csakis azokkal a lelki jelenségekkel és csak úgy tud átélni, műélvezni, amelyekkel rendelkezik, és ahogyan azok működnek. A filmelmélet verbális szintjén leírt és értelmezett lelki történéseink néha teljesen elszakadnak élményeink pszichológiai valóságától, önálló életet élnek. Ha ilyen lelki mechanizmusokból építenénk föl egy kibernetikus lény élményvilágát, azt hiszem mindenre inkább képes lenne, mint műélmény szerzésére. Hermann István, amikor a „megváltozott nyilvános jelleg” kapcsán — e címszó alatt tárgyalja a könyv az identifikációt — Lesage sánta ördögéről beszél, aki — a film sajátos jellegét példázva — „in flagranti éri a valóság legbensőségesebb mozzanatait”, sajnos nem tesz említést az azonosulásról. (Kritika, 1968. 3. sz.) Igaz, hogy a film sánta ördögének „ördögi volta sántít”, s hogy „sántító volta ördögivé teheti”, ám csak akkor válhat ördögivé, ha az identifikáció folyamata nem sántít. Mert ha a valóságban is úgy sántítana, mint a könyv interpretációjában, akkor ördögi sántításáról — legalábbis a filmhatásban — mindörökre le kellene mondania. Féjja Sándor