Kritika 6. (1968)

1968 / 5. szám - VITA-FÓRUM

zőleg. Szeretnénk fontosságának megfelelően hangsúlyozni, utalni arra, hogy az azono­sulás lelki fejlődésünk egyik legfontosabb életműködése. Ez a pszichológiai aktus, mint korábbi élményminta, jelentkezik a mű­átélési azonosulás közben, és annál inten­zívebben, minél elevenebb érzékletes jegyek­kel idézi az alkotás a valóságot (persze egyéb determinánsok is vannak). Elegendő most csak arra gondolni, hogy a film, tobzódó képi gaz­dagsága mellett, még mozog is . . . A Balázs által tulajdonított jelentőség nem túlzott. „Igaz ugyan, hogy a néző­­közel kerülése’ a hősök életéhez nagy érzéki szenzáció, de ezen az érzékin túlemelkedni pusztán a fizikai közel­séggel nem lehet” — érvel tovább Bíró Yvette. Valóban nem lehetne, ha létezne a „pusztán fizikai közelség”. De nem létezik. Vagy át­élem a filmet, vagy nem. S ha igen, akkor van „érzéki szenzáció” s egyidejűleg érzelmi azono­sulás is, ami eleme a „szenzáció”-nak. „A szín­ház valódi közvetlenségéért a géppel történő azonosulás nem kárpótol” — olvashatjuk to­vább. Ha a géppel azonosulnánk, csakugyan nem kárpótolna. Viszont az ábrázolt világgal, a gépi eredetű képanyaggal, s nem a géppel azo­nosulunk. Szerzőnk szerint Balázs kizárólag technikai ténnyel magyarázza a film distancia­hiányát. Pedig nem kizárólag. Kiindulópont­ként. Mert a mozgást ábrázolni tudó technika szolgáltatja azt a képanyagot, amelyet a néző befogad, s amellyel emocionálisan azonosul. Nem technikai, hanem pszichológiai („tekinte­tem és vele öntudatom azonosodik”) folyamat­ról van szó. Vagyis a filmtechnika által termelt képanyag pszichológiai feldolgozása közben azonosul a néző, és ez az élmény az, ami „meg­szüntette a néző tudatában a mű állandó távol­ságát és vele azt a belső distanciát is, mely eddig a művészi élmény lényegéhez tarto­zott” — mint Balázs hangsúlyozza. „Ha a dis­tanciaérzés csökkent is, annak oka sokkal inkább a filmben ábrázolt világ jellege” — mondja Bíró. Miért „sokkal inkább” ? Először ábrázolni kellett, s csak azután lehetett azono­sulni az ábrázolttal. Az említett ok létezik, de adott összefüggésben nem meghatározó. Ba­lázs egy másik, döntőbb okról, a distanciát szétromboló identifikációról beszél. A két ok nem ellentétes, hanem a fontosabb utóbbi fel­tételezi az előbbit, amely tárgya, ingeranyaga. A distanciát nem az ábrázolt világ jellege, hanem az azzal hasonlíthatatlan intenzitással azono­sulni tudó élményünk, tehát az identifikáció csökkentette. Később, amikor Bíró Yvette a csakis filmre jellemző hipnotikus hatásról és szuggesztivitásról tesz említést, akkor tulajdon­képpen az azonosulás igen erős élményéről beszél, elismerően. Gondolatmenetét mintegy lezárandó pedig arról, hogy „az érzelmek, gon­dolatok erőteljes fogvatartottsága, rabul ejtése kétségtelenül különös, szokatlan varázslatot teremt”. Itt is a Balázs Béla-i identifikáció „tudattalan” elismeréséről van szó. (Szinte nem lehet kikerülni.) Az identifikációtól az identifikációig jutot­tunk, mintha boszorkánykörben forgolódtunk volna. Nehezen követhető okfejtés után érkez­tünk oda, ahonnan távolodni akartunk. — Itt sem növekedett, hanem csökkent a „distancia”. Elég gyakran elfeledkezünk arról, hogy az ember csakis azokkal a lelki jelenségekkel és csak úgy tud átélni, műélvezni, amelyekkel rendelkezik, és ahogyan azok működnek. A filmelmélet verbális szintjén leírt és értelmezett lelki történéseink néha teljesen elszakadnak élményeink pszichológiai valóságától, önálló életet élnek. Ha ilyen lelki mechanizmusokból építenénk föl egy kibernetikus lény élmény­világát, azt hiszem mindenre inkább képes lenne, mint műélmény szerzésére. Hermann István, amikor a „megváltozott nyilvános jelleg” kapcsán — e címszó alatt tárgyalja a könyv az identifikációt — Lesage sánta ördögéről beszél, aki — a film sajátos jellegét példázva — „in flagranti éri a való­ság legbensőségesebb mozzanatait”, sajnos nem tesz említést az azonosulásról. (Kritika, 1968. 3. sz.) Igaz, hogy a film sánta ördögé­nek „ördögi volta sántít”, s hogy „sántító volta ördögivé teheti”, ám csak akkor válhat ördögivé, ha az identifikáció folyamata nem sántít. Mert ha a valóságban is úgy sán­títana, mint a könyv interpretációjában, akkor ördögi sántításáról — legalábbis a filmhatás­ban — mindörökre le kellene mondania. Féjja Sándor

Next