Kritika 6. (1968)

1968 / 11. szám - Hankiss Elemér: Kihez szól a vers?

csolódhatunk be. De ha ugyanezt a verset egy ismeretlen költő írta általunk ismeretlen kedveséhez, vagy mondjuk Goethe Charlotte von Steinhez, akkor egyszeriben átjár minket a vers érzelmi és esztétikai energiája, mert Goethe és Charlotte von Stein kapcsolatáról már rég lefoszlottak a konkrét, másokat kizáró mozzanatok. S bizo­nyára nem csupán lovagi tapintatból hallgatják el a költők kedveseik család-, de még keresztnevét is, s szólítják meg őket egyszerűen csak Те-ként, s nem pusztán modoros­ságból fakadhatott az sem, hogy a reneszánsz költők váltig csak Diannákhoz, Philliszekhez, Caelikákhoz, Chloékhoz, Fidesszákhoz, Aurórákhoz, Stellákhoz írták verseiket. S bizonyára nem pusztán óvatosságból nevezte Balassi Losonczi Annát Júliának, Csokonai meg Lillának Vajda Júliát, anagrammizálta Ady egy szép meta­forává, Lédává Brüll Adélt, s metonimizálta Baudelaire titokzatos jelzőkké, kettős jelzőkké kedveseit: Chère indolente, belle curieuse, belle ténébreuse... Nem változik lényegesen a képlet akkor sem, ha nem élő személyt, hanem, mond­juk természeti jelenséget („Késsél még, sötét éj, komor óráddal . . .”) vagy akár elvont fogalmat szólít meg a költő („Áldott Magányosság, jövel! . . .”) — mert e fiktív megszólításokban nyilvánvaló, hogy nem maga a közvetlen megszólított a lényeges (tőle nem vár, nem várhat választ a költő), hanem pusztán a megszó­lítás ténye, gesztusa, vagy ahogy korábban neveztük : nem a viszony, hanem megszó­­n viszonyulás, é­s a viszonyulás jelentésmeghatározó, jelentésárnyaló energiája a látott jelenségen, fogalmon, mint valamiféle szigetelő rétegen át, végül, közvetve, mégiscsak átszivárog, átsugárzik az olvasóhoz. 2. A költő és az olvasó kapcsolatának bonyolult, áttételes mechanizmusát ezzel azonban még korántsem merítettük ki. Az olvasó ugyanis nemcsak a j­ó , hanem az A póluson is bekapcsolódhatik a vers áramkörébe: nemcsak megszólítottnak, de megszálltának is érezheti magát, vagyis azonosulhat magával a költővel. Ez az azonosulás, az esetek többségében, ténylegesen be is következik. Tapasztalati tény, hogy első olvasáskor, s az első pillanatokban, megszólítottként figyel az ember a szövegre; de ha szíve szerinti a vers, akkor előbb vagy utóbb — esetleg már az első olvasás folyamán, vagy az újraolvasás, a memorizálás, az emlékezetből felidézés alkalmával — hirtelen szerepcserére kerül sor: az olvasó, anélkül hogy észre­venné a változást, már saját élményének érzi, saját vallomásaként, saját üzeneteként recitálja a verset. E hirtelen szerepcsere pillanatában azonban megváltozik a vers jelentése is. A nyelvi jelek, jelsorok jelentését (/) erősen módosítja ugyanis az, hogy megszólítóként hasz­nálja ( fa) vagy megszólítottként érzékeli (lb) őket az ember. S következésképpen : az olvasói átlényegülés pillanatában megváltozik, s egyben megkettőződik a vers jelentése (Ja + Jb), mert az olvasó immár megszólítottként és megszólítóként is érzékeli, értelmezi a verset alkotó jelsort.4

Next