Kritika 6. (1968)
1968 / 11. szám - Hankiss Elemér: Kihez szól a vers?
3. Nem két, hanem három lehetőség van azonban arra, hogy az ember részt vegyen egy nyelvi kommunikációban. Részt vehet, láttuk, mint megszólított, mint megszólító, és részt vehet benne mint külső szemlélő. Vagyis: kívül maradhat a közvetlen kommunikációs kapcsolaton, s kívülállóként figyelheti, hallgathatja, „kihallgathatja” azt, amit a megszólító a megszólítónak mond, mint ahogy a színházi néző vagy a regényolvasó kihallgatja azt, ami a színpadon vagy a regény lapjain tőle függetlenül lejátszódik. S ez a „hallgatózás” az irodalmi kommunikáció harmadik s talán legfontosabb csatornája. Fontos, mert a „hallgatózás” (ami tulajdonképpen a filozófiai kontempláció kommunikációelméleti megfelelője) egyik legkeresettebb hiánycikke az emberi életnek. Hiánycikke, mert a valóságban igen ritkán nyílik alkalom arra, hogy az ember kívülről szemléljen egy kommunikációs viszonyt. Egyfelől azért, mert a kommunikációs kapcsolatokat szigorú tilalmak védik az illetéktelen kívülállókkal szemben. A kommunikáció, úgy látszik, egyike az emberiség utolsó nagy és szent tabuinak. Hallgatózni, telenfonbeszélgetést lehallgatni, másnak szánt levelet kinyitni, a villamoson valaki újságjába belepillantani s így mintegy megcsapolni a lap és az olvasó szeme közt futó kommunikációs áramot : mindez édes és izgalmas, de bűnös és szentségtörő dolog, mely megszégyenítést, társadalmi kiközösítést, vagy akár tényleges büntetést vonhat maga után. Hiánycikk a „hallgatózás” másfelől azért is, mert a kommunikációs kapcsolatok ellenállhatatlan erővel magukhoz vonzzák, elnyelik, külső szemlélőből a kapcsolat aktív résztvevőjévé teszik az embert. Gondoljunk csak arra, hogy ha például hárman állnak együtt, s hármuk közül ketten beszélgetnek, a harmadik — noha nem vesz részt a beszélgetésben — mégis menthetetlenül benne van a kommunikációs folyamat mágneses terében: képtelen vagy csak igen nagy erőfeszítések árán lehet képes arra, hogy kívülállóként szemlélje a másik kettő kapcsolatát. Bizonyos fizikai távolságra van szüksége az embernek ahhoz, hogy kívül tudjon maradni egy adott kommunikációs kapcsolaton, vagy akár valami fizikai válaszfalra (üveglapra, sötétségre), s mindenekelőtt arra, hogy a megfigyelt emberek ne tudjanak az ő jelenlétéről. Mert ki ne tapasztalta volna, hogy szinte elektromos áramütésként éri az embert az, ha a megfigyeltek észreveszik, akár csak rápillantanak, s ezzel egyszeriben bekapcsolják őt is a kommunikáció áramkörébe. A kommunikációs kapcsolat, tudvalevő, valósággal bénító hatással lehet az emberre. Családtagok, közeli barátok évekig élnek egymás mellett anélkül, hogy ténylegesen „látnák” egymást; kísérletileg kimutatható, hogy nem egymás arcára, hanem egymás fényképére emlékeznek, mert a fényképet mint élettelen tárgyat képesek szemlélni, megnézni, az eleven ember jelenléte azonban automatikusan kommunikációs kapcsolatba, vagy legalábbis készenlétbe kényszeríti őket, s e kapcsolat, e feszültség általában kizárja, vagy legalábbis erősen csökkenti a „látás”, a szemlélés képességét. Az íróknak-költőknek épp az az egyik fontos képessége, hogy ki tudnak szakadni a kommunikációs kapcsolatokból, illetve e kapcsolatokon belül is meg tudják őrizni — gyakran „kegyetlennek” aposztrofált — tisztánlátásukat. Az átlagember azonban többnyire csak a magányba, a Természetbe, utazásba tud menekülni előlük, vagy elmegy színházba, elővesz egy regényt, verseskötetet, s idegen közegből, valami láthatatlan válaszfal mögül szemléli, figyeli azt, amit a valóságban nem lát, mert maga is részt vesz benne. il