Kritika 1. (1972)
1972 / 8. szám - Hagyomány és újítás. Beszélgetés Marton Endrével, a Nemzeti Színház igazgatójával
Hagyomány és újítás BESZÉLGETÉS MARTON ENDRÉVEL, A NEMZETI SZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL Az-e a véleménye a Nemzeti Színházról — nem számítva az öröklött méltóságát és rangját —, hogy valóban az ország első színháza? Azt hiszem, Magyarországon minden színház ambicionálta és ambicionálja, hogy ő legyen a legjobb. A Nemzeti Színház is a legjobb színház akar lenni. Ha visszatekintünk a történetére, akkor láthatjuk, hogy vannak nagyszerű korszakai, amikor a tevékenysége valóban fedi ezt az elnevezést, s vannak periódusok, amikor nem fedi. Miben kell elsőnek lennie a Nemzeti Színháznak? Abban, hogy példamutatóan teljesítse a kultúrpolitikai célkitűzéseinket, és ezt gondolatilag, eszmeileg, ideológiailag színházi-művészi megfogalmazásban a kornak, az időnek megfelelő legkorrektebb stílusban és formában jelenítse meg. Ha azt mondom, hogy a mi kultúrpolitikánk, akkor egyben azt is mondom, hogy szellemi és eszmei alapja modern. A megvalósítás kérdése, hogy ennek a kultúrpolitikának különböző drámákban való jelentkezéseit mennyire tudjuk a humánum szellemében megformálni. Mire gondolok? Elsősorban arra, hogy ne azt keressük, ami a világban a leghangzatosabb vagy legdivatosabb, hanem azt, ami a művészetben , a mában is előre mutat a jövőre, tehát biztosíték arra, hogy értéke van. Mert könnyű szellemeskedni, könynyű divatos megoldásokat találni. Hosszabbrövidebb sikert is el lehet érni ezekkel — de ez nem a Nemzeti Színház feladata. Ha már örökül maradt ránk egy olyan rangosító név, egy olyan elfogadott jelző, hogy a Nemzeti az ország első színháza, akkor kötelességünk, hogy az elvárásnak eleget tegyünk. A világ különböző eszmei és művészi törekvései — a színházra értve — Magyarországot is elérték és ezek elég sok vitát váltottak ki itthon. Az a véleményem, hogy nem egyes produkciók dönthetik el, hol áll a magyar színházkultúra. Van egy közvélemény (a közvélemény egy része), amely extravagáns, rendkívüli, úgynevezett atelier színházat követel tőlünk, amiről külföldön hallott, esetenként látott. De összefüggéseiben nem vizsgált. Színházat csinálni az én véleményem szerint elsősorban magatartás kérdése. Ha ez a magatartás önmagunkban nincs tisztázva és nem tudjuk, hogy miért, mikor, hol, hogyan „magatartunk”, akkor nem tudunk eligazodni sem itthon, sem a külföldi színházak nagyon izgalmas, sokszínű, de néha labirintusszerű világában. Tehát ha nekünk nincs elképzelésünk a színházról Budapesten, a Hevesi Sándor téren, és az elképzeléseinket nem tudjuk egyeztetni mindazokkal az áramlatokkal, amelyek hasznosak is, de útvesztők is lehetnek, akkor baj van. Nem nehezedik-e valamiféle nyomás a színházra, hogy kövesse a bizonytalan kimenetelű művészi kalandozásokat? A nagy „nyomás” alatt különböző, nagyon érdekes magatartások alakulhatnak ki. Az egyik oldalon van a kísérleti színház kérdése, ami számomra nem új, mert hónapokon keresztül láttam, tanulmányoztam az összes ilyen elfogadható és elfogadhatatlan kísérletezést Amerikában. Az a rendkívül érdekes szituáció állt elő, hogy míg az első világháború után, az avantgardizmus és a haladó színházi forradalmi törekvések, a politikai színház Európából terjedt el, addig a 60-as évektől Amerika árasztja el a világot a saját ideológiájával átszőtt — számunkra a 20-as évekből ismert — színházi kísérleti formákkal. Ha a kísérleti színházról van szó, szeretném leszögezni, hogy minden kísérletnek, okos, jó koncepciójú előadásnak a legrajongóbb híve vagyok. Nem bánnám, ha minél több ilyen színházunk lenne, mert biztos, hogy termékenyítően hatna. De amit Boulez, a híres avantgardista karmester hirdet, hogy robbantsuk fel az operaházakat és amit Amerikában úgy értelmeznek, hogy robbantsunk fel minden kőszínházat is, mert túlélték önmagukat, s éljen a templom-, a föld alatti, a pince-, miegyéb színház — az számunkra elfogadhatatlan. Az ilyen avantgardista színjátszás erőszakos divatja magával hoz egy olyan ideológiát, amely átlendül az anarchiába. Az avantgárd színház Nyugaton ellenzéki színház a mindenkori hatalom ellen. Célja a lázító sokkhatás. Tavaly egy szakmai kongresszuson „ebédszünet-színházat” láttunk. Szexgyakorlatokat adtak elő, levetkőztek a nők, férfiak párt cseréltek — az egésznek az volt az „érdekessége”, hogy színházat nézett a kongresszus, miközben evett. Ez a fajta színház nem sokat ér. Mikor van igaza mégis az amerikai undergroundnak? A legvitatottabb underground előadásnak is az ő társadalmi helyzetükben az ellenzékiségével bizonyos politikai ereje van. Az underground követeli, hogy bontsák le a Broadwayt. Ebben igazuk van, mert a Broadway színházainak többsége a 30-as évek örökzöld mámorában él még ma is. Pontosan azt adja, amit a nagypolgári közönség elvár tőle. Ha azonban Magyarországon a mi kőszínházaink ellen szervezzük a kísérleti színházakat és szembeállítjuk azokkal akár a szakmán belül, akár egyes kritikákban, az végzetes hiba. Nyilvánvaló, hogy kulturális politikát becsületes törekvéssel és jó tehetséggel képviselő kőszínházak nem helyettesíthetők be az amerikai Broadway-színházak fogalmával. Egyes kritikákból is ezt vélem kiolvasni: a kőszínház konzervatív, maradi. A kísérletiek az igaziak. Ebben van egy nagyon divatos óhaj és elfogódottság. De ez az óhaj és elfogódottság még nem színház és nem is lesz az. Nem történik-e — amikor magyarországi viszonylatba fordítjuk — ellentmondásos „csavar”, hogy azt mi, ami ott mint politika jelentkezik, átvesszük mint művészi irányzatot? Ott az a mondat, hogy robbantsuk fel a kőszínházakat, politikai kiáltvány, s amikor ugyanez a mondat vagy az ehhez kapcsolódó színház-ideológia átkerül hozzánk, úgy nevezik, hogy művészetmegújító szándék. Mi a véleménye erről? A politizáló színház — s az egész világon —, ha valami értelmet akar keresni, mindig a maga hadállásából politizál. Politizál Tovsztonogov, Peter Hall és Jozef Papp. Az utóbbi például úgy, hogy megteremtette — a New York-i Central-parkban — ingyenes Shakespeare-ciklusát. És a kultúra után vágyódó amerikaiak ezrei, főleg a fiatalság, hajnalban sorbaáll, hogy benne lehessen abba a létszámban, amely este ingyen bemehet. Ez is politizálás. Politizálni tehát sokféleképpen lehet. Másképp politizál egy kísérleti színház, egy utcai dokumentszínház, s megint másképp kell politizálnia a Nemzetinek. Természetesen nem görcsösen kell színházat csinálni, hanem felszabadultan, körültekintéssel és meggondolással, de ez az alkotáslendületből egy jottányit sem vehet el. A Nemzeti Színház magáénak vallja azokat a törekvéseket, amelyek a hagyományos színházat, a kőszínházat és az avantgard színház haladó, forradalmi eredményeit szintézisbe hozzák. A forrásokat nem lehet elvágni, mi nem tagadhatjuk meg a színház összes forradalmi hagyományait, nem vághatjuk el hajszálgyökereit, de be kell építenünk a kísérleti törekvéseikből kialakuló hasznos és értelmes eredményeket is. Eljutottunk egy megállapításhoz, miszerint a Nemzeti Színház kőszínház is marad, de nem kőfalként áll ellen a máshonnan jövő jó gondolatoknak, csak az anarchiának és a rossz szellemű művészi befolyásoknak. A kőfalakon belül mi történik a továbbiakban? Többek között fontos feladatunk az ifjúság nevelése. Egy külföldi újságíró Helsinkiben azt kérdezte tőlem a sajtókonferencián, hogy ha ifjúsági előadásokról van szó, akkor az mit jelent az ifjúság számára: mai, modern darabot-e vagy csak klasszikust? Erre azt válaszoltam : nekünk az a kötelességünk elsősorban, hogy azokkal a halhaltatlan értékekkel ismertessük meg őket, amelyek a tudásra és a humanizmusra nevelnek. Lehet érdekes és izgalmas színházat csinálni így is. Az egész világon újraértékelik a klasszikusokat, s ennek különböző okai vannak. Folyik a klasszikusok újraértékelése, ami hallatlan izgalmas dolog — és mi a XX. század utolsó harmadában vagyunk. Ha végignézzük az előző, XIX. századnak színházi törekvéseit, ha tudományosan elemezzük, és „látleletet” készítünk arról, miképpen dolgozta fel utolsó harmadában századának törekvéseit, arra az eredményre jutunk, hogy a legjobbakat átadta a XX. századnak. Megmutatta, milyen lesz a XX. század színháza. Egy-egy század újraértékeli színházművészeti törekvéseit, újra és újra átéli, és abból leszűri azokat a dolgokat, amelyek számára értékesek. A miénk most keresi. Keresi a XXI. század színházát. Nagyon izgalmas folyamat ez. És ha arról beszélünk, hogy válság van , ez pozitív válság az egész világon. Meglehet, hogy a XXI. század színháza fogalmazódik most. Vannak a magyar színiirodalomban ennek jelei? Szerintem biztos, hogy vannak, de a kortárs ezt nem mindig ismerheti fel abban a pillanatban. Ez a színházi élet nagy drámai menete. A Nemzeti Színháznál látható-e a művészi vezetés számára, hogy a magyar hagyományokból miket kell újrafogalmazni? Hol lehet megkapaszkodni, miket kell a Nemzeti Színháznak újragondolnia? A Nemzeti Színháznak legalapvetőbb feladata: hogyan tudja kialakítani a modern, mai nemzeti színházi játékstílust. Ennek nyomai egyes előadásainkban máris benne vannak. Hogy hogyan tudja a Nemzeti Színház ezt megvalósítani, az két dolgon múlik: az egyik, hogy milyen műsorpolitikát folytat, a másik, hogy a műsorpolitikán belül milyen felszabadító szakmai újítást tud hozni az eddigi, heterogén játékstílus helyett. És itt nincs helye semmiféle félelemnek vagy görcsnek. Együttesünk lényegében erre nagyon alkalmas. Gondolok például arra, milyen hosszú csatán keresztül jutottak el Brechthez, vagy hogyan született meg a Marat. Mindez azt mutatja, hogy ebben a társulatban nemcsak tehetség, hanem kitartás, vállalkozó kedv és bátorság is van. A Nemzeti Színház új játékstílusának kérdése fog eldőlni az elkövetkezendő években. Ki fogjuk alakítani, hogy a különböző egyéniségű rendezők, miközben megtartják egyéni művészi alkotószabadságukat, egy koncepciót fognak képviselni. Ön egy márciusi sajtótájékoztatón elmondta, hogy voltak a Nemzeti Színházban művészek, akik éveken keresztül nem kaptak szerepet vagy túl voltak terhelve. Ez az átmeneti év (évek) azt is kívánja hozni, hogy: tiszta lapot teremteni, mindenkit lehetőség szerint a helyére tenni? Ennek a gyakorlati megvalósítása érdekében — és nem szociális okból — hirdettük ki, hogy ebből a társulatból senki nem megy 12 KRITIKAS