Kritika 1. (1972)

1972 / 8. szám - Brecht-anekdoták

el és senki nem is jön ide két évig. Ez a két év azért kell, mert egy év alatt ilyenfajta tervszerűség nem valósítható meg. De két év alatt tisztázódhat pontosan a helyzet. Nem az emlékek — jó vagy rossz emlékek — alap­ján osztják el a szerepeket. A helytállásra na­gyon sok esetben már ebben az évben tud­tunk módot adni, néha kissé túl veszélyes és merész vállalkozásokkal is. A légkör tehát megteremti az ambíciót. Igen. És az a lényeg, hogy az utat, amerre mennünk kell, egyértelműen jól és tisztán lás­suk. S a pillanatnyi problémákat is, amelyek nem oldódnak meg nyomban. Rendkívül sok probléma volt emberileg is és művészileg is az elmúlt húsz évben. De ha pontosan isme­rik a feladatokat, akkor azok a színészek és rendezők, akik szeretik a Nemzeti Színházat, bíznak benne és ha tehetségesek, nagy dolgo­kat képesek alkotni. A Nemzeti Színháznak szerepe van a pél­daadásban is, hogy gondolati lendületével más színházakat magával ragadjon. A legfontosabb dolog, hogy meghódítsunk egy magyar írógárdát. De az ne esetleges le­gyen, egy-egy író csak alkalomadtán írjon ne­künk. Legalább két-három olyan magyar író­ra lenne szükségünk, akikre állandóan tá­maszkodhat a Nemzeti Színház, akik maguké­vá teszik eszmei és művészi törekvéseinket. Figyelembe kell venniük a Nemzeti Színház múltját is. Ennek érdekében még odáig is megyünk, hogy felújítjuk az írók laboratóriu­mát az egészen kezdőknek. Állandóan forron­gó műhelymunka közepette tanulhatja meg igazán a szakmát a fiatal író. A tehetség nem elég. A szakmát meg lehet s kell tanulni, az ma már nem kétséges. És hol tanulhatja meg a drámaíró legjobban, ha nem a színházban? Szeretném hozzáfűzni: az olyan színházak­nak, amelyeknek elkötelezett hivatásuk van, teljesíteniük kell egy művészi, kultúrpolitikai programot. Ennek terminusai vannak. Nem lehet végtelenre tágítani a próbaciklusokat. Ezt csak olyan színház teheti meg, amely a saját kasszájára kísérletezhet. Nekünk pontos próbaidőt kell betartanunk azért, hogy telje­síthessük a bemutatók számát, s ez nem áll­hat ellentmondásban a művészi munka szín­vonalával. Így azt követeli, hogy színházunk rendezői még sokkal felkészültebben, tudo­mányosabban, magabiztosabban készítsék elő munkáikat. Mi nem engedhetjük meg ma­gunknak, hogy hónapokig próbáljunk. A Nemzeti Színháznak feladata a szép ma­gyar beszéd terjesztése is. Mit tesz ezért? A szép magyar beszédet már az óvodában és az általános iskolában kellene megtaníta­ni, mert gyönyörűen énekelnek a gyerekek, de sokszor rosszul fogalmaznak magyarul. Mi az érettebb ifjúsággal foglalkozhatunk csak. Ezért ennek érdekében egy-két budapesti gimnáziumban azok irodalmi anyagához si­mulva verseket, darabrészleteket, irodalmi részleteket jelenítünk meg a magyarórákon. A színészek illusztrálják Vörösmartyt, Mó­­riczot vagy Kemény Zsigmondot. S megjele­nünk majd kis csoportban, az üzemekben is. Az elmondott tervek lépésről lépésre, de fo­lyamatban vannak. Nekem az a legizgalma­sabb helyzetgyakorlatom — a Nemzeti Szín­háznak 23 éve vagyok tagja, és 16 éve főren­dezője, úgy érzem, testközelben vagyok a társulattal —, hogy amikor elvállaltam az igazgatói tisztséget, rájöttem arra, hogy eb­ből a felelősségből, ebből a szituációból, min­dent újra kell értelmeznem. Azt a rendezői előjogomat, hogy ha akarok, szubjektív is le­hetek, meg kellett szüntetnem. Az egész Nemzeti Színházat átvettem és senkit sem cseréltem le. Biztos vagyok, hogy ennek meg­lesz az eredménye, ha ebben a pillanatban még nem is minden látható. Egy színházi igazgató belső, láthatatlan funkciói, az elkép­zelés és a megvalósítás benne vannak a ren­dező alkatában. Huszonhét éves tapasztalatom van rá, hogyan kell az elképzeléseket meg­valósítani, és hogy a rendező annyit is jelent, hogy rendet teremt alkotás közben önmagá­ban is. Ez az igazság most felnagyítódott egy színházra. El fog dőlni, milyen eredménnyel. T. I. 13 KRITIKA Filológia Brecht éveken át harcolt verseivel a háború ellen. Hazájából is távoznia kellett emiatt. Ennek ellenére egy filológus kiderítette, hogy Brecht az első világháború idejében a né­met császár nagyságát és a háborút dicsőítő verset írt szülővárosa, Augsburg egyik újsá­gába. Tizenhat éves volt ekkor. Amikor Brecht tudomást szerzett a filoló­gus felfedezéséről, ennyit mondott: „Nekem is megvan a magam Achilles-verse.” Meghatározás Színházi munkatársai megkérdezték Brech­­tet, milyen színű legyen egy bizonyos kulisz­­sza. Brecht nagyvonalúan válaszolt: „Nekem minden szín megfelel, csak az a fontos, hogy szürke legyen.” Kétkedés A század közepén divatba jött Nyugaton egy drámaírói irányzat, amelynek képviselői az emberi cselekvést mint abszurdumot igye­keztek bemutatni. Egyik vezéralakjuk a ro­mán születésű Eugéne Ionesco volt. Egy al­kalommal Brecht is megismerkedett vele. „A világ megismerhetetlen” — mondta Io­nesco. „Honnan tudja?” — kérdezte Brecht. Önismeret Egy fiatal irodalomtörténész 600 oldalas disszertációt írt Brecht fiatalkori drámaírói kísérleteiről. Egy másik irodalomtörténész Brecht jelenlétében több ponton kritizálta kol­légája megállapításait. Megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy Brecht nem olvasta a disz­­szertációt. Meg is kérdezte az okát. Brecht szenvtelenül válaszolt: „Nem nekem írta.” Egoizmus Egyik új operáját Brecht a kormánnyal is megvitatta. A vita során nagyon megtetszettek neki Otto Grotewohl miniszterelnök érvei. Igen logikusnak, lényeglátónak és szakszerű­nek találta őket. Munkatársai előtt később is sokszor di­csérte Grotewohl szakértelmét, és mindig saj­nálkozva fűzte hozzá: „Kár, hogy politikus. Rögtön alkalmaznám a színházamban főren­dezőként.” Inasevek Brecht nagyon szerette a színházat. A fő­városban, ahol tucatjával vannak a színhá­zak, folyton azzal gyötörte barátját, Arnolt B.-t, hogy menjenek próbákat nézni. Takarító­nőket vesztegettek meg, portásokat csaptak be, színpadi berendezőket tettek lóvá, hogy bejuthassanak a nézőtérre. Itt aztán boldog és elégedett volt Brecht. Barátja, Arnolt B., se­hogy sem volt képes ezt megérteni. Nagyon jól tudta, mennyire elítéli Brecht azt a mű­vészetet, amit ott láthatott. Brecht telhetet­­lensége és hidegvérű nyugalma még inkább fo­kozta zavarát. Végül megkérdezte, mi értel­mük van ezeknek a látogatásoknak. „Hogy megtanuljuk, hogyan nem szabad csinálni” — felelte Brecht. Történelmi hasonlat A második világháború után az Amerikai Egyesült Államok egyik szenátora azt állí­totta, hogy kommunista összeesküvés fenye­geti az országot. Mindenekelőtt az értelmisé­giek és a művészek számítottak szemében az „ötödik hadoszlop” ügynökeinek. Miniszterek, sőt maga az elnök is gyanúba került. Emberek ezreit kényszerítették arra, hogy alávessék magukat egy parlamenti bizottság kihallgatá­sának. Brechtet is Amerika-ellenességgel vádolták, ezért meg kellett jelennie a bizottság előtt. Ott azután szemére vetették az angol nyelven megjelent verseit és darabjait. Brecht erre azt állította, hogy ő valami egészen mást írt, és arra kérte a bizottságot, fordíttassa le is­mét műveit. Ez meg is történt, így a tárgyalás lassan fi­lológiai szemináriummá alakult. „Még Heine sem érte meg, hogy a rendőrség fordította vol­na műveit”, mondta Brecht büszkén a kihall­gatás után. A megdicsért filozófus Wolfgang H., a fiatal filozófus egy új filo­zófiai munkát hozott egyszer Brechtnek, hogy lehetőleg minél hamarabb olvassa el. A könyv vastag volt, Brecht láthatóan nem túlságosan lelkesedett az elolvasásáért. Egyik barátja azt ajánlotta a filozófusnak, készítsen egy kétol­dalas kivonatot a könyv lényegéről. „Az nagyon jó lesz”, mondta Brecht, „há­lából majd adok magának egy bűnügyi re­gényt és előre megmondom, ki a tettes”. Visszásság Paul D. zeneszerzővel együtt operát írt Brecht egy antik földesúrról. A kritikusok nem túl kedvezően fogadták. Felrótták, hogy nem elég negatív a földbirtokos beállítása. Az ütőhangszerek túl gyakori alkalmazása pedig zenei érzéküket sértette. Ellenérzéseiket meg is írták. Végül a kor­mány is beavatkozott. Megkérték Brechtet, vitassa meg operáját a kormány tagjaival is. A vita hat órán át tartott. Brecht, aki egyéb­ként szívesen vitázott saját műveiről, érdek­lődéssel hallgatta a kormány érveit. Néhány helyen változtatott is a szövegen. Amikor Brecht távozott a vitáról, összeta­lálkozott egy fiatal újságíróval, aki felháboro­dottan mondta: „Mégiscsak hallatlan, hogy a kormány hat óra hosszat vitatta az ön mű­vét!” Brecht elgondolkozott, majd így felelt: „Tudna nekem még egy kormányt említeni, amelyik hajlamos hat órát vitatkozni egy színdarabon?” Barátság Az első világháború után fiatalokat tobo­roztak Münchenben egy katonai különítmény­be. Brecht egyik iskolatársa is jelentkezett. Brecht felháborodott hangú levelet küldött neki és közölte vele, ha hősi halált hal, nem megy el a temetésére. Egy héttel később meg­bánta ezt a levelet és másikat írt: „Meggon­doltam magamat. Ostobaságod nem ok arra, hogy barátságunk megszakadjon. Semmit sem tehetek az ellen, hogy hősi halott légy, úgy döntöttem hát, hogy mégis elmegyek a teme­tésedre.” Nem sokkal ezután az iskolatárs kilépett a különítményből. A rossz versek haszna Milyen kár, szokta mondani Brecht, hogy nem adták ki a legrosszabb versek gyűjtemé­nyét. Különösen kortársai műveit szerette volna látni ebben az antológiában. Valaki megkérdezte tőle, ugyan mire kellene neki ez a gyűjtemény. „Az öregkor örömtelen napjaira”, mondta. „Elővenném ezeket a verseket és bólogatva mondhatnám: hát igen, az én koromban ez is megélt a versírásból.” A 111 Brecht-Anekdoten, Aufbau-Verlag, 1968. című kötetből Dr. Huszár Pál fordítása

Next