Kritika 1. (1972)

1972 / 9. szám - Nagy Péter: Horthyt olvasva - Szigethy Gábor: George Tabori: Pinkville

­ Horthyt olvasva N­em aktuális olvasmány — mindig aktuá­lis olvasmány. Nem aktuális, mert hiszen Horthy Miklós titkos iratainak kezembe került példánya már a negyedik kiadásé — szinte egy évtizede olvashattam volna, ha ak­kor el nem kerül. De mindig aktuális, mert önmagunk, múltunk megismerésének igénye nem veszíthet aktualitásából. És sajnos, az ellenforradalmi korszak nem mosódott ki még annyira a nemzeti tudatból és öntudatból, hogy annak jobb és plasztikusabb megisme­rése ne lenne és maradna szélesebb köröket érintő és aktuális politikai töltésű, hogysem a két háború közötti korszakot kutató történé­szek magánügyévé lehetne degradálni. Az iratok a Horthyhoz intézett, bizalmas jellegű és ezért a kabinetirodán nem vagy rit­kán iktatott feljegyzések, beadványok, meg Horthynak magának levél- és beszédtervezetei, önmaga számára készített feljegyzései, össze­foglalói neki fontosnak tetsző kérdésekben — hosszú ideig lappangtak. Ezért Horthy, amikor megírta vagy megíratta emlékezéseit, ezektől „nem zavartatva” állíthatta be múltját és sze­repét. De az iratok előkerültek: egy, a háború után Németországban kallódó iratvagonból a Szovjetunióba s onnan az Országos Levéltárba vették útjukat. Kiadásuk elsőrendű történeti forrás az ellenforradalmi rezsim belső életére, az abban működő és azt feszítő politikai erőkre vonatkozóan, de elsőrendű olvasmány is an­nak, aki e kor vezető embereit s nem utolsó­sorban magát Horthyt kívánja megismerni. Tulajdonképpen elég szimpla lélektani kép­let volt a véreskezű lovastengerész, bár sok­szor ezek a szimpla lelkek is váratlan csele­kedetekre képesek, így bizony ma már nehéz lenne megállapítani, hogy Ferencz József haj­dani ifjú szárnysegédje meddig gondolta ko­molyan azt, hogy az ő szerepe a Habsburgok visszasegítése a trónra, amelyről az összeom­lás vihara lesodorta őket, mikortól kezdve hangoztatta rosszhiszeműen királyhűségét, azért, hogy kijátssza az emigrációban levő (nála valószínűleg még szimplább képletű) IV. Károlyt és a hazai legitimistákat egyaránt sa­ját hatalma és uralma megerősítésére, de a manőver szinte hibátlanul sikerült. Azt viszont könnyű megállapítani ezeknek az iratoknak a birtokában és olvastán, hogy egész életén keresztül egyetlen igazán minde­nen uralkodó szenvedélye volt: a nép, a de­mokrácia, a dolgozó osztályok és mindenek­előtt a kommunizmus feneketlen gyűlölete. Ez szinte az első irattól az utolsóig kitetszik. S mert 1920 és 1944 között végső fokon Horthy kezébe volt letéve a legfőbb hatalom — mert Horthy éberen vigyázott arra, hogy bármi tör­ténjék is, az ő hatalma és az ügyekben döntő szava ne csökkenhessen, hanem mindvégig növekedjék —, a volt kormányzónak ez az — enyhén szólva — „elfogultsága” vezetett az ő általa védett nemzet (vagyis az „úriembe­rek”) megsemmisüléséhez, s az igazi nemzet történelmünkben példátlan katasztrófájához, anyagi és életbeni pusztulásához. De az, ami a magyar nép szemszögéből nézve kezdetben szomorújáték, később mind komorabb tragé­dia, az akkori rezsim főszereplőit tekintve vaskos komédia: a „kényes kaszinói morál” és a politikai böllér szerepének harmóniája, mely oly magyar és oly úri változatát adta a fasiz­musnak még a szó felfedezése előtt, látszólag akadálytalanul halad előre hatalomban, dicső­ségben és nemzetközi elismertségben. De a tengerészjelmezes Arturo Uit kijátssza, sa­rokba szorítja, hatalmából és dicsőségéből is kiforgatja az igazi nagy vagány, aki már nyíl­tan fütyül minden morálra, még a kaszinóira is, s aki a saját hálói mellett még a magyar pók által szövött szálakat is úgy tudja húzo­gatni, hogy eredeti gazdáját megbénítsa és prédájává tegye. ármerről kezdjük nézni ezt az iratcsomót, rengeteg tanulságot rejt: a feudális het­­venkedés és csúszás-mászás „lélekemelő” stiláris példái éppúgy elmulattathatják az ol­­vasót, mint az a — emberileg talán legjellem­zőbb — levéltervezet, amelyben Horthy Masa­­ryk csehszlovák elnököt, illetve Benest, a mi­niszterét, kardpárbajra akarta kihívni, mert véleménye szerint a cseh sajtó személyében megsértette őt. És ha mulatságosnak talán ne­héz is nevezni, de van abban valami groteszk, ahogy az alig hatalomra került magyar ellen­­forradalmár-vezér azonnal megtalálja a nem­zetközi szálakat és kezeket, s még a legna­gyobb magyar nyomor idején is talál millió­kat, amelyekkel Ludendorffot és német össze­esküvő társait, orosz nagyhercegeket és fehér­gárdista hetmanokat támogasson a kommuniz­mus — de egyszerűen csak a demokrácia ellen is. Groteszk, de az életpálya és az akkori Euró­pában betöltött szerepének logikája szerint való, ha Horthy 1932-ben a világ reak­ciós államfői megszervezője szerepében sze­retne fellépni, hogy segítségükkel — félre ne értsük: fegyveres segítségükkel — megpróbálja a nagy gazdasági válságot a Szovjetunióba „exportálni”. De ugyanez a logika parancsolja, hogy nem tud a német hatalom és Hitler bűv­köréből szabadulni — a bűvkörből, melybe boldogan rohant bele — még akkor sem, ami­kor már látja: kifosztják és pojácát csinálnak belőle. Mint ahogy az 1919—21-es évek zsidó­üldöző gyakorlata és az 1933-ban Gömbös szá­mára kifejtett fajvédelmi elvei logikája sze­rint való, ha Horthy soha nem lép fel a zsidók kiirtásának gondolata ellen, csak — milyen félénken és félszegen! — megkérdőjelezi időn­ként a német intézkedések célszerűségét és hatékonyságát a háború viszonyai között. S a fenség nélküli, a groteszk tragikum jel­lemzi nemcsak a főalakot, hanem a nemzet akkori színpadán ágáló többi figurát is: a gaz­daságpolitikai „elveit” kifejtő Gömböst, aki egyszerűen egy német közgazdasági munkát másol át rossz magyarra; a saját múltja háló­jába bonyolódott Teleki Pált, aki már látja a bajokat, látja a Werth vezette vezérkar máso­dik minisztériumként való működését és a katonai ostobaságnak igazán monumentális példáit sorolja fel, de ezeknek eredetig és igazi következményeiig éppen saját múltja miatt nem tud eljutni; vagy Szmrecsányi ér­seket, aki korlátolt felekezeti elfogultságait csak akkor tudja félretenni, ha egy haladó pa­pot kell üldözőbe venni. S nem utolsósorban a hangos statisztériát, az ostoba beadványokat szerkesztő és ostoba összeesküvéseket szövő nyilasokat, akikről maguk a németek is meg­mondják, hogy a hatalom megszerzésére és megtartására saját erejükből egyaránt kép­telenek. Hivatalos cikornyái, alázatoskodásai és al­jaskodásai ellenére — vagy tán ezért is? —, mindvégig izgalmas olvasmány ez a könyv, s olyanfajta izgalmas olvasmány, amelynek ak­tualitása nem múlik el a megjelenés félévével. E­gy szót még arról, hogy a kötet sajtó alá rendezői (Szinai Miklós és Szűcs László) példás munkát végeztek: nemcsak a neveket és eseményeket, az összefüggése­ket és utalásokat tisztázták, de ha erre szükség volt, összevetették ezeket az ira­tokat Horthy emlékirataival, a nürnbergi per aktáival, más emlékezésekkel és dokumentu­mokkal. Nem pusztán levéltári iratközlés ez, hanem már-már kritikai kiadása az iratoknak, jelentős tudományos és politikai munka s eredmény. De nemcsak Homérosz szundikált néha, min­denkivel megeshetik. Így a 10. sz. irat egyik magyarázatában a szerkesztőkkel is. 1921 feb­ruárjában a Társadalmi Egyesületek Szövet­sége Horthyhoz fordult, a sajtó megrendszabá­­lyozását követelve, s eközben azt írta, „hogy a sajtószabadság templomában százszor ocs­­mányabb megfertőzés történt, mint a debre­ceni nagytemplomban”. (48. 1.) Ez, a sajtó alá rendezők jegyzete szerint: „A Habsburg-ház 1849. április 14-i trónfosztására utal”. (52. 1.) Dehogy is arra utal! Pusztán csak arra — s az sem csekélység —, hogy 1921. január végén személy szerint sosem azonosított különítmé­nyesek ürülékkel kenték be a liberális hírben álló debreceni református püspök, Baltazár Dezső székét a Nagytemplomban. (Vö. Virra­dat és Nemzeti Ujság, 1921. január 28.) Ezt az ügyet akkor — ha szabad így mondanom — sietve elkenték, de jellemző, hogy Bethlen István egy hónap múlva, mint a TESZ elnöke, ezt használja fel a sajtóban megbújó, igen halvány liberális maradványok elleni táma­dásra. A korra, szereplőire és mentalitásukra ez így tán jellemzőbb, mint ha a Habsburg­­detronizáción háborodnának fel egy századdal később. (Kossuth) NAGY PÉTER 33 I SZÍNHÁZ George Tábori: Pinkville V­ietnamban háború van. Emberek embe­reket ölnek. Franciák, amerikaiak, dél­koreai és tajvani zsoldosok után most vietnamiak irtanak vietnamiakat. Bombazá­port zúdító amerikai légiparádé kíséretében. Különleges háborúban, helyi háborúban, to­tális háborúban, korlátozott háborúban: az el­múlt negyedszázadban sokféle névvel illették a vietnami népirtást. Mert Vietnamban a ka­pitalizmus és a szocializmus helyi korlátok közé szorított háborúja zajlik. A nemzeti fel­szabadító háború szemérmes álarcában. Vietnamban tehát háború van. Világokat egyesítő és világokat megosztó háború. Tilta­kozásra késztető háború. Hogy kikkel értünk egyet, hogy kiket sajnálunk, hogy kinek a fáj­dalmát érezzük magunkhoz tartozónak, hogy kiért aggódunk s miért szorongunk — minket minősít. A mi érzéseinket, a mi emberségün­ket, a mi gondolati tisztaságunkat Vietnamról beszélni — az nyíltan és kocká­­zatvállalóan szembenézni a kemény és ke­gyetlen kérdéssel. Ma nyöszörgő álhumaniz­mus, fellengzős széplelkűség, önmagába bo­nyolódott művészkedés nélkül kell világos vá­laszt adni — ki melyik oldalon áll! George Tábori drámája sajnos nem szem­besít az igazi kérdéssel: nyöszörgő álhuma­nizmussal, fellengzős széplelkűséggel, önma­gába bonyolódott művészkedéssel éppenhogy lebeszél a határozott állásfoglalásról. Mert George Tábori nagyon rossz drámaíró. Shakespeare-től, Brechttől s más szerzők­től nemcsak mondatokat, de egész drá­mai sorokat vesz át, műve egészének tör­ténete is Brecht Egy fő az egy fő című művének gyenge másodpéldánya: közhelyek füzére, drámai gondolat és drámai cse­lekmény, esztétikai értelemben megfogal­mazott művészi gondolat és tartalom nélkül. Gyenge művek esztétikai elemzésére vi­szont kár szót vesztegetni, mert az elemzés — szándéka ellenére — értékes irodalomnak tünteti fel azt, ami csupán innen-onnan ösz­­szehordott látszatirodalom. A Pinkville ugyanis nem mérhető irodalmi mércével. Vitatkozni is csak politikai mon­dandójáról érdemes. Arról, hogy a vietnami harcosok mellett vagy ellen perel-e az igaz­ságért, s hogy itt, Európában, távol a harcok bombazáporos közelségétől, művészi szóval kikért s miért csatázik? A dráma mélylélektani zavarosságoktól agyonbonyolított (tudniillik: a lelke mélyén — mondja az író — mindenki gyilkos szeret­ne lenni, s kellő erőszakkal mindenkiben fel­szabadíthatók a gyilkolási ösztönök) cselek­ménye egyértelmű választ ad erre a kérdésre. Feltűnően egyértelműt. K­ik e dráma főszereplői? Egy katonai tá­bor zsoldoskatona-jelöltjei. A drámaíró szemérmesen elhallgatja, hogy a zöld­sapkás tengerészgyalogság az amerikai hadse­reg elitalakulata, s ide nem véletlenszerűen kerülnek a besorozott újoncok, hanem vala­miféle zsoldoskiképzésben részesülnek, s hi­vatásos gyilkosok nevelik őket hivatásos gyil­kosokká. Erről a lélektipró, emberségpusz­tító folyamatról azonban Reichenbach filmje do­kumentálásán sokkal megrázóbb képet fes­tett, s Mihail Romm is ezeket a képsorokat idézte Hétköznapi fasizmus című filmjében Mert ezeket a zsoldoskatonákat tagadhatatla­nul brutális kiképzési módszerekkel vadítják állatokká, érzelem nélkül gyilkolni képes gé­pezetekké. A dráma első részében az író e fo­lyamatot mutatja be, naturálisan aprólékos részletezéssel, majd a második részben lát­hatjuk, amint ezek a katonák vietnamiakat gyilkolnak. És közben időnként szomorúak. És az édesanyjuk is jön és sír, hisz ő jó és szép gyereket akart felnevelni, s lám, értel­metlenül kellett elpusztulnia egyszem sincs- KRITIKA

Next