Kritika 1. (1972)
1972 / 9. szám - Tamás István: Munkások színháza
kájának egy értelmetlen háborúban. Kik ölték meg az ő egyszem fiacskáját? A vietnamiak. És ezért ő most szomorú. És mi, nézők is legyünk szomorúak, mert meghalt egy, vagy kettő, vagy sok amerikai tengerészgyalogos. Itt van vége a drámának. S akár művésziesztétikai mércével mérjük, akár politikus szemmel vizsgáljuk, az eredmény ugyanaz: egy rossz író, rossz művészi eszközökkel sajnáltatja velünk a szerencsétlen sorsú amerikai zsoldoskatonákat. Vietnamról beszélni ugyanis egyáltalán nem jelenti azt, hogy Vietnamért beszélünk. Talán ez tévesztette meg a Nemzeti Színházat is, amikor, jó szándéktól vezérelve, a dráma előadására vállalkozott. Nyugat-Németországban, egy templomban, ahol az eredeti bemutatót tartották, talán látszólag még valamilyen politikai agitatív szerepe is volt a darabnak; talán a rendőrség, amely ott nyilván allergiás a Vietnam melletti tüntetésekre, a hivatalos Amerika elleni érzésekre, rossz néven vette a dráma bemutatóját; talán az előadás után a rend kedvéért néhány srácot le is tartóztatott. De George Tábori drámája valójában nem politikus mű, csupán a nyugati kispolgár rossz lelkiismeretét megnyugtató, szentimentális fecsegés. Ez a mű még ott sem aktivizál. A néző este elmegy a templomba, megnézi az előadást, sajnálja egy kicsit a szegény amerikai fiúkat, akik életüket vesztették Vietnamban, és másnap nyugodt szívvel s derűs lélekkel fogyaszthatja el reggeli kávéját. De minket nem az amerikai katonák lelki gyötrelmei kell hogy érdekeljenek! És nem a tengerészgyalogosok kiképzésének fontoskodó semmitmondással bemutatott kegyetlenkedései. Nem azok a finoman kulturált polgári nézetek, amelyek a vietnami háborúban egyenlőségjelet tesznek az erőszaktevő és az áldozat között. Akik úgy akarják sajnáltati a kiszolgáltatott és halomra gyilkolt vietnami népet, hogy a gyilkosok szomorú és megtört lelkivilágát mutatják be. Akik jobban sajnálják azt, aki öl, mint akit ölnek! Marton Endre rendezése látványos művészi eszközökkel szándékai ellenére is továbbmélyítette a dráma gondolati tisztázatlanságát. S bár az előadás előtt az előcsarnokban a vietnamiak győzelméről daloló fiatalok fogadják a színházba érkező nézőt, mindez nem feledteti a színházi este gondolati tisztázatlanságát. Mert Vietnamban háború van. Vietnamról beszélni kell. De világosan kell beszélni, hogy mindenki értse, melyik oldalon kell állni. A kapitalizmusnak és a szocializmusnak még helyi jellegű háborújában sem lehet a tisztességes embereknek félreérthető állásfoglalással megkerülni a határozott igen vagy nem kimondását. Mint ahogy a darab szerzője teszi, SZIGETHY GÁBOR Munkások színháza Tatabányai Szénbányászati Tröszt és a szakszervezet gyakorlatiasan gondolkodik: nem fizetne azért, ami nincs. Aminthogy ők sem kérhetnének pénzt nem létező szénért, például. Amit fel se hoztak a föld mélyéből. Melyik üzletfelük fogadná el szén helyett azt a választ, hogy ők ugyan lementek bányászni, keresték, keresték, de nem találták. Azért hozom fel ezt a korántsem profán példát, mert sok nagy iparvállalat — alkalmasint ilyenekről is szólunk majd — a mindenképpen meglevő és rendeltetésszerűen felhasználandó keretből sokszor ködös és reménytelen „művészi” kísérletezéseket finanszíroz. Nem azért, mert bárki is kíváncsi volna az eredményre, hanem mert nem nagyon figyelnek oda. Egyéb dolguk lévén, nem törődnek vele, s eltűrik, hogy művelődési házaikban, klubjaikban amolyan „művészfélék” sürgölődjenek, jóindulatú programmal, dilettáns produkciókkal. Tatabányánemiatt volt szükségem az összehasonlításra, s nem azért, hogy még szebb színekben tündököljék, amit a következőkben felmagasztalni szándékozók) odafigyelnek a Népház művészegyüttesének munkájára. Kíváncsiak az eredményeikre. Támogatják az értelmes vállalkozásokat. S a támogatás nem gyámkodás: hagyják dolgozni őket. Miután sokszorosan megbizonyosodtak róla, hogy a művészeti vezetés hozzáértők kezében van, csak azt kérik számon tőlük, hogy érdekes, jó színházat csinálnak-e munkásoknak. „Csak.” Lám, a gazda nagyvonalú, de roppantul igényes. Mert nem nehezebb-e minden kísérletnél, alkotóműhelyekről, „experimentális művészlaboratóriumokról” való lefetyelésnél olyan színházat csinálni, amelybe örömmel mennek az emberek? De bizony, nehezebb. S ezért mondom, hogy a Szentröszt és a szakszervezet vezetői gyakorlatias gondolkodású emberek. Pénzt költenek a színházukra, bőkezűen, nagyvonalúan, nem számolva a garasokat, de igazi értéket kérnek érte cserébe. Eszmét, gondolatokat, örömök és nyugtalanságok művészi kifejezését, felháborodást és felháborítást, gyári beszédtémákat az előadásokat követő napokra; érzelmet, szorongást, szépséget, derűt... Ne tovább, a jó színházban mindez együtt megvan. De hát miféle színház ez a tatabányai? Nem is színház. Bányász Színpad, ez a neve. Úgy kezdődött, hogy 1964-ben húsz év körüli fiúk és lányok irodalmi színpadot alakítottak a tatabányai Népházban. Verseket tanultak be, novellákat olvastak fel, elsajátították a színpadi mozgás alapelemeit, felléptek munkásszállásokon, klubokban, kamaratermekben. Ahogy másutt mások is teszik és tették, ők azonban egyszerre csak kevesellni kezdték a maguk munkáját. Mindig ugyanúgy, mindig ugyanazt. (Bár a műsor formálódott, változott is.) Éless Béla, az együttes vezetője — aki közgazdasági egyetemet végzett és sportolói pályájának jövője miatt vállalt munkát Tatabányán: különös pályaív, nemde? — mind nagyobb fegyelmet, szigorúságot és elmélyülést követelt. De hát ezek önmagukban csak spártai erények, anyag is kell ehhez, méghozzá jó anyag, amiben érdemes elmélyülni. Így lassan színházat kezdtek csinálni, bekövetkezett a lendületes szellemi expanzió: lássuk, mit lehet Tatabányára elhozni a világból? A „világon” nem a világ színházi törekvéseinek tatabányai lekopírozását értették; ez ugyancsak provinciális ambíció lett volna. Éless Béla, ez a nem profi hozzáértő tudta, hogy Tatabányán nem lehet és nem kell a „legmodernebb” színházi irányzatokat követni. Tudni kell róluk, ismerni kell mindet, a legjobbat is, a legbolondabbat is. Jó minőségű elme képes bánni a tudással, mert befogadja, ami szükséges a számára és elutasítja, ami felesleges. Éless és köre igen praktikus módon bántak és bánnak el a nélkülözhetetlen, de munkájukhoz éppen felesleges ismeretekkel. Nem törődnek velük. Tatabányának akarnak színházat csinálni és nem a nagyvilágnak. Persze tudják, hogy ennek a redukciós műveletnek az elvégzéséhez még többet kell tanulni, mint annak, aki csak másolni akar. S tanulnak is, szüntelenül. De ez már az ő műhelydolguk, nem akarok helyettük beszélni. A produkcióról inkább. Három előadásukat mutatták be a közelmúltban a tatabányai Népházban, három frissen elkészült előadást, amelylyel külföldi útra indultak (azóta lezajlott), s amelyeket Tatabányán még sokszor és a tervek szerint a tél folyamán Budapesten is láthat majd a közönség. Mindhármat Éless Béla írta és rendezte. (Nem akarok itt „Éless-kultuszt” csinálni, mindenki tudhatja, hogy az együttes bármilyen kitűnő vezetője önmagában semmi, de munkatársainak népes seregéből pedig méltánytalanság volna bárkit kiemelni vagy elhagyni.) Egy-egy darab időtartama huszonötharminc perc, a legterjedelmesebb, a mesefeldolgozás, egy óra tíz perc. Emberileg„nézőileg” a legkellemesebb. Mennyivel jobb a színház, ha a néző úgy kel fel a székről, hogy még maradt volna, s nem elgyötörve, kifárasztva, büféről, hűsítőkről, hazamenetelről ábrándozva. A Kukabúvárok című produkciójukat említem elsőnek, az a legjobb. Arról szól, hogy a tatabányai gyermekek két százaléka elhagyott gyermek. Vadon nőnek a városban; szüleik alkoholisták, bűnözők, elhullott emberek; nem akarnak, nem tudnak, már nem képesek törődni a gyermekeikkel. Csak két százalék. Büszke szónoklatok a többiről beszélnek ünnepi alkalmakkor, és joggal: a tatabányai fiatalság gazdag, művelődő, javakkal elhalmozott, fel sem tűnik közöttük a kukabúvárok maroknyi csoportja. De a színház észrevette, mert azért színház, hogy észrevegye. Színpadi játék lett a két százalék sorsából. Húsz perc , de felzaklat, leteper, torkot fojtogat, eszméltet. A két százalék a színpadtalan kamarateremben, a körben elhelyezett széksorok közötti parányi téren az elégedettek, jólneveltek, jóllakottak, józanok arcába kiáltja a sorsát. A kevesekből egyszerre sokan lesznek. S a szórakozni vágyó nézőből dühödtek vagy szégyenkezők: ilyen kevés elhagyott gyereken se tudunk segíteni? A gondolat indulattá válik, az indulat cselekedetté. Lehet, hogy olcsó poén — ámbár miért volna az? —, ha elmondom, hogy ennek az előadásnak a nyomán a városi tanács elrendelte az elhagyott gyerekek helyzetének újbóli felülvizsgálását, egyeseket intézetekben helyezett el. Néhánnyal megfogyatkoztak a kukabúvárok. Ha csábítana az elmélkedés lehetősége, akkor itt volna a jó alkalom: ilyen lehetett a görög színház? Ott nyomban és helyben elmondani, elkiabálni örömet, bánatot, egy-egy polis bajait, fekélyeit? Talán ilyen lehetett, talán nem; mi most Tatabányán vagyunk, s 1972-ben. Itt jó színház. Hasznos, eredményes értelmes. A Jelenet a Kukabúvárok előadásából 34 KRITIKA