Kritika 1. (1972)

1972 / 8. szám - Hagyomány és újítás. Beszélgetés Marton Endrével, a Nemzeti Színház igazgatójával

Hagyomány és újítás BESZÉLGETÉS MARTON ENDRÉVEL, A NEMZETI SZÍNHÁZ IGAZGATÓJÁVAL Az-e a véleménye a Nemzeti Színházról — nem számítva az öröklött méltóságát és rang­ját —, hogy valóban az ország első színháza? Azt hiszem, Magyarországon minden szín­ház ambicionálta és ambicionálja, hogy ő le­gyen a legjobb. A Nemzeti Színház is a leg­jobb színház akar lenni. Ha visszatekintünk a történetére, akkor láthatjuk, hogy vannak nagyszerű korszakai, amikor a tevékenysége valóban fedi ezt az elnevezést, s vannak pe­riódusok, amikor nem fedi. Miben kell első­nek lennie a Nemzeti Színháznak? Abban, hogy példamutatóan teljesítse a kultúrpoliti­kai célkitűzéseinket, és ezt gondolatilag, esz­meileg, ideológiailag színházi-művészi megfo­galmazásban a kornak, az időnek megfelelő legkorrektebb stílusban és formában jelenít­se meg. Ha azt mondom, hogy a mi kultúrpo­litikánk, akkor egyben azt is mondom, hogy szellemi és eszmei alapja modern. A meg­valósítás kérdése, hogy ennek a kultúrpoliti­kának különböző drámákban való jelentkezé­seit mennyire tudjuk a humánum szellemében megformálni. Mire gondolok? Elsősorban ar­ra, hogy ne azt keressük, ami a világban a leghangzatosabb vagy legdivatosabb, hanem azt, ami a művészetben , a mában is előre mutat a jövőre, tehát biztosíték arra, hogy ér­téke van. Mert könnyű szellemeskedni, köny­­nyű divatos megoldásokat találni. Hosszabb­­rövidebb sikert is el lehet érni ezekkel — de ez nem a Nemzeti Színház feladata. Ha már örökül maradt ránk egy olyan rangosító név, egy olyan elfogadott jelző, hogy a Nem­zeti az ország első színháza, akkor kötelessé­günk, hogy az elvárásnak eleget tegyünk. A világ különböző eszmei és művészi tö­rekvései — a színházra értve — Magyarorszá­got is elérték és ezek elég sok vitát váltottak ki itthon. Az a véleményem, hogy nem egyes produkciók dönthetik el, hol áll a magyar színházkultúra. Van egy közvélemény (a köz­vélemény egy része), amely extravagáns, rend­kívüli, úgynevezett atelier színházat követel tőlünk, amiről külföldön hallott, esetenként látott. De összefüggéseiben nem vizsgált. Színházat csinálni az én véleményem sze­rint elsősorban magatartás kérdése. Ha ez a magatartás önmagunkban nincs tisztázva és nem tudjuk, hogy miért, mikor, hol, hogyan „magatartunk”, akkor nem tudunk eligazodni sem itthon, sem a külföldi színházak nagyon izgalmas, sokszínű, de néha labirintusszerű világában. Tehát ha nekünk nincs elképze­lésünk a színházról Budapesten, a Hevesi Sán­dor téren, és az elképzeléseinket nem tudjuk egyeztetni mindazokkal az áramlatokkal, ame­lyek hasznosak is, de útvesztők is lehetnek, akkor baj van. Nem nehezedik-e valamiféle nyomás a szín­házra, hogy kövesse a bizonytalan kimenetelű művészi kalandozásokat? A nagy „nyomás” alatt különböző, nagyon érdekes magatartások alakulhatnak ki. Az egyik oldalon van a kísérleti színház kérdé­se, ami számomra nem új, mert hónapokon keresztül láttam, tanulmányoztam az összes ilyen elfogadható és elfogadhatatlan kísérle­tezést Amerikában. Az a rendkívül érdekes szituáció állt elő, hogy míg az első világhá­ború után, az avantgardizmus és a haladó színházi forradalmi törekvések, a politikai színház Európából terjedt el, addig a 60-as évektől Amerika árasztja el a világot a saját ideológiájával átszőtt — számunkra a 20-as évekből ismert — színházi kísérleti formák­kal. Ha a kísérleti színházról van szó, szeretném leszögezni, hogy minden kísérletnek, okos, jó koncepciójú előadásnak a legrajongóbb híve vagyok. Nem bánnám, ha minél több ilyen színházunk lenne, mert biztos, hogy terméke­nyítően hatna. De amit Boulez, a híres avant­gardista karmester hirdet, hogy robbantsuk fel az operaházakat és amit Amerikában úgy értelmeznek, hogy robbantsunk fel minden kőszínházat is, mert túlélték önmagukat, s éljen a templom-, a föld alatti, a pince-, mi­egyéb színház — az számunkra elfogadhatat­lan. Az ilyen avantgardista színjátszás erő­szakos divatja magával hoz egy olyan ideoló­giát, amely átlendül az anarchiába. Az avant­gárd színház Nyugaton ellenzéki színház a mindenkori hatalom ellen. Célja a lázító sokk­hatás. Tavaly egy szakmai kongresszuson „ebédszünet-színházat” láttunk. Szexgyakor­­latokat adtak elő, levetkőztek a nők, férfiak párt cseréltek — az egésznek az volt az „érde­kessége”, hogy színházat nézett a kongresszus, miközben evett. Ez a fajta színház nem sokat ér. Mikor van igaza mégis az amerikai under­­groundnak? A legvitatottabb underground előadásnak is az ő társadalmi helyzetükben az ellenzéki­ségével bizonyos politikai ereje van. Az un­derground követeli, hogy bontsák le a Broad­­wayt. Ebben igazuk van, mert a Broadway színházainak többsége a 30-as évek örökzöld mámorában él még ma is. Pontosan azt adja, amit a nagypolgári közönség elvár tőle. Ha azonban Magyarországon a mi kőszín­házaink ellen szervezzük a kísérleti színháza­kat és szembeállítjuk azokkal akár a szak­mán belül, akár egyes kritikákban, az végze­tes hiba. Nyilvánvaló, hogy kulturális poli­tikát becsületes törekvéssel és jó tehet­séggel képviselő kőszínházak nem helyette­síthetők be az amerikai Broadway-színházak fogalmával. Egyes kritikákból is ezt vélem kiolvasni: a kőszínház konzervatív, maradi. A kísérletiek az igaziak. Ebben van egy na­gyon divatos óhaj és elfogódottság. De ez az óhaj és elfogódottság még nem színház és nem is lesz az. Nem történik-e — amikor magyarországi viszonylatba fordítjuk — ellentmondásos „csa­var”, hogy azt mi, ami ott mint politika je­lentkezik, átvesszük mint művészi irányzatot? Ott az a mondat, hogy robbantsuk fel a kő­színházakat, politikai kiáltvány, s amikor ugyanez a mondat vagy az ehhez kapcsolódó színház-ideológia átkerül hozzánk, úgy neve­zik, hogy művészetmegújító szándék. Mi a véleménye erről? A politizáló színház — s az egész világon —, ha valami értelmet akar keresni, mindig a maga hadállásából politizál. Politizál Tovsztonogov, Peter Hall és Jozef Papp. Az utóbbi például úgy, hogy megteremtette — a New York-i Central-parkban — ingyenes Shakespeare-ciklusát. És a kultúra után vá­gyódó amerikaiak ezrei, főleg a fiatalság, haj­nalban sorbaáll, hogy benne lehessen abba a létszámban, amely este ingyen bemehet. Ez is politizálás. Politizálni tehát sokféleképpen lehet. Más­képp politizál egy kísérleti színház, egy ut­cai dokumentszínház, s megint másképp kell politizálnia a Nemzetinek. Természetesen nem görcsösen kell színhá­zat csinálni, hanem felszabadultan, körülte­kintéssel és meggondolással, de ez az alkotás­­lendületből egy jottányit sem vehet el. A Nemzeti Színház magáénak vallja azokat a törekvéseket, amelyek a hagyományos szín­házat, a kőszínházat és az avantgard színház haladó, forradalmi eredményeit szintézisbe hozzák. A forrásokat nem lehet elvágni, mi nem tagadhatjuk meg a színház összes for­radalmi hagyományait, nem vághatjuk el haj­szálgyökereit, de be kell építenünk a kísérleti törekvéseikből kialakuló hasznos és értelmes eredményeket is. Eljutottunk egy megállapításhoz, miszerint a Nemzeti Színház kőszínház is marad, de nem kőfalként áll ellen a máshonnan jö­vő jó gondolatoknak, csak az anarchiának és a rossz­ szellemű művészi befolyásoknak. A kőfalakon belül mi történik a továbbiakban? Többek között fontos feladatunk az ifjúság nevelése. Egy külföldi újságíró Helsinkiben azt kérdezte tőlem a sajtókonferencián, hogy ha ifjúsági előadásokról van szó, akkor az mit jelent az ifjúság számára: mai, modern darabot-e vagy csak klasszikust? Erre azt vá­laszoltam : nekünk az a kötelességünk elsősor­ban, hogy azokkal a halhaltatlan értékekkel ismertessük meg őket, amelyek a tudásra és a humanizmusra nevelnek. Lehet érdekes és izgalmas színházat csinálni így is. Az egész világon újraértékelik a klasszikusokat, s en­nek különböző okai vannak. Folyik a klasszikusok újraértékelése, ami hallatlan izgalmas dolog — és mi a XX. szá­zad utolsó harmadában vagyunk. Ha végig­nézzük az előző, XIX. századnak színházi tö­rekvéseit, ha tudományosan elemezzük, és „látleletet” készítünk arról, miképpen dolgoz­ta fel utolsó harmadában századának törek­véseit, arra az eredményre jutunk, hogy a legjobbakat átadta a XX. századnak. Meg­mutatta, milyen lesz a XX. század színhá­za. Egy-egy század újraértékeli színházművé­szeti törekvéseit, újra és újra átéli, és abból leszűri azokat a dolgokat, amelyek számára értékesek. A miénk most keresi. Keresi a XXI. század színházát. Nagyon izgalmas folyamat ez. És ha arról beszélünk, hogy válság van , ez pozitív válság az egész világon. Megle­het, hogy a XXI. század színháza fogalmazó­dik most. Vannak a magyar színiirodalomban ennek jelei? Szerintem biztos, hogy vannak, de a kor­társ ezt nem mindig ismerheti fel abban a pillanatban. Ez a színházi élet nagy drámai menete. A Nemzeti Színháznál látható-e a művészi vezetés számára, hogy a magyar hagyomá­nyokból miket kell újrafogalmazni? Hol le­het megkapaszkodni, miket kell a Nemzeti Színháznak újragondolnia? A Nemzeti Színháznak legalapvetőbb fel­adata: hogyan tudja kialakítani a modern, mai nemzeti színházi játékstílust. Ennek nyomai egyes előadásainkban máris benne vannak. Hogy hogyan tudja a Nemzeti Színház ezt megvalósítani, az két dolgon múlik: az egyik, hogy milyen műsorpolitikát folytat, a másik, hogy a műsorpolitikán belül milyen felszaba­dító szakmai újítást tud hozni az eddigi, he­terogén játékstílus helyett. És itt nincs he­lye semmiféle félelemnek vagy görcsnek. Együttesünk lényegében erre nagyon alkal­mas. Gondolok például arra, milyen hosszú csatán keresztül jutottak el Brechthez, vagy hogyan született meg a Marat. Mindez azt mutatja, hogy ebben a társulatban nemcsak tehetség, hanem kitartás, vállalkozó kedv és bátorság is van. A Nemzeti Színház új játék­stílusának kérdése fog eldőlni az elkövetke­zendő években. Ki fogjuk alakítani, hogy a különböző egyéniségű rendezők, miközben megtartják egyéni művészi alkotószabadsá­gukat, egy koncepciót fognak képviselni. Ön egy márciusi sajtótájékoztatón el­mondta, hogy voltak a Nemzeti Színházban művészek, akik éveken keresztül nem kaptak szerepet vagy túl voltak terhelve. Ez az át­meneti év (évek) azt is kívánja hozni, hogy: tiszta lapot teremteni, mindenkit lehetőség szerint a helyére tenni? Ennek a gyakorlati megvalósítása érdeké­ben — és nem szociális okból — hirdettük ki, hogy ebből a társulatból senki nem megy 12 KRITIKAS

Next