Kritika 1. (1972)
1972 / 11. szám - Illyés Gyula: Vallomástöredékek Petőfiről
7 * • KRITIKA VALLOMÁSTÖREDÉKEK PETŐFIRŐL Illyés Gyulának ez a „vallomása” a magyar rádióban hangzott el, szabad, rögtönzött fogalmazásban, egy Gál István rendezte műsorban. A hangfelvétel, az írógép s a nyomdai technika közvetítésével kerül most olvasóinkhoz a Petőfiről könyvet író költő nyilatkozata. Harminc-egynéhány éves voltam, amikor ezeket a sorokat leírtam, Petőfi-könyvem bevezetőjének zárópasszusaként. Most több mint három évtized távolából újra átgondolom, mi is késztetett, mi adta az indítékot, hogy Petőfi Sándor oly jól ismert életét újra papírra vessem, megfogalmazzam. Mikor ismertem meg őt? Meddig volt befolyással rám? Nemcsak rám, hanem azt hiszem, minden emberre, aki a magyar szellemi közösségnek a tagja. Mindnyájunknak van egy boldog gyermekkori időszakunk, amikor olvasmányainknak nem jegyezzük meg a szerzőjét, hanem csak a címét. Még ősibb (hálátlanabb és boldogabb) korszakunk az, amidőn a könyvek címe sem ragad meg fejünkben, hanem csak a tartalmuk, a meséjük, a tanulságuk, a hangulatuk. Petőfi műveivel én, mint mindenki, akinek a magyar anyanyelv közvetíti a műveltséget, ezen az ősi fokon kezdtem az ismerkedést. János vitéz nevét előbb hallottam, mint az övét. Pató Pál urat és a többi hőst, akit beiktatott a magyar zsánerfigurák sorába, előbb láttam magam előtt, mint az ő figuráját. De azért az ő nevét is elég hamar megismertem, ahogyan elmondódik éppen a Puszták népének egy passzusában. Merő véletlenként abban a községben születtem — ugyan nem abban a községben, hanem ahhoz a községhez tartozó egyik pusztán —, ahol ő diákként nevelődött, s amelyet ő igen sokszor emlegetett is életében, Sárszentlőrincen. Beérkezni — arriver — a franciák szerint egy irodalomba azt jelenti, amikor valaki már magától értetődően benne van az ismert írók sorában. Nálunk van az írói rangnak egy ennél magasabb foka. írónak tulajdonképpen azt érezzük, aki nem az irodalmi tudatunkban, hanem a nemzeti tudatunkban van bent. Petőfire valamennyien nemcsak mint költőre emlékezünk, hanem mint arra az emberre,aki képviselte valahogyan a magyar mivoltot egész szellemi életünkben, így láttam én is sokáig Petőfi alakját, így örököltem meg a tudatát annak, hogy van nekünk egy Petőfi Sándornak. Meg kell vallanom, hogy ez nem szolgált mindig az ő alaposabb megismerésére. Amiről általában folyton hallunk, arra nem vagyunk kíváncsiak. Vessük csak azt a problémát föl, hogy akivel legtöbbet érintkezünk életünk során, a szüleinknek a jellemvonását, nagyon későn tudjuk tisztázni magunkban; azért mert elfogadtuk, hogy ők az életünknek a részei, így vagyunk nagyjából Petőfivel is. Ahogy elfogadjuk, hogy egy népdal vagy egy népmese rögtön kincsekkel ajándékoz meg bennünket, úgy fogadjuk el már lassanként Petőfi Sándornak a műveit. Majdnem természeti jelenség: egy emibernek az óriási munkája, a rendkívüli nagy képességei. Arany Jánosról járja az az anekdota, hogy amikor a Toldival olyan országos sikere volt, amely a népet vezette be szintén az irodalomba, maga kíváncsi lett, hogy mit szól ehhez a nép maga. És a kinyomtatott Toldinak egy példányát állítólag odaadta a szomszédjukban működő kocsislegénynek. Az elvitte, látszólag olvasgatta is, mert — ahogyan az anekdota mondja — estelente világosság volt az istállóban, de nem nyilatkozott Aranynak az olvasmányról. Aranyban végül is megszólalt az írói hiúság, és maga ment megkérdezni a kocsistól: Elolvasta? Azt mondja az: — Igen, elolvastam. — És mit szól hozzá? — Hát nagyjából én is így írtam volna meg — mondja a kocsis... Arany ezt nagyon helyesen, rögtön a legnagyobb dicséretnek vette, hogy olyan közel tudott jutni a nép nyelvéhez. A nép egy fia természetes vagyonának érezte rögtön azt, ami óriási művészi teljesítmény volt, így vagyunk mindnyájan Petőfi műveivel. A Talpra magyar!-tehát persze, én is pontosan úgy írtam volna meg, ugye? Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Tanulságos elolvasni, hogy Vörösmarty hogy nyilatkozott az Alföldről. Említi levelezésében (már magam sem tudom hol): látta a Tiszát! Unalmas, sáros kis folyócska; majdnem pocsolyának nézi; az egész Alföld kietlen, kiégett; a Dunántúlhoz képest sivár, elviselhetetlen terület. És mostan, amióta Petőfi megírta Az Alföldet, olyan realista látással, amivel Gogol vagy a nagy francia realisták, a Flaubert-ék ábrázoltak, az ő hatalmas és zseniális erőfeszítését — ismétlem — mi nem látjuk eléggé. Nyári napnak alkonyulatánál, megállok a kanyargó Tiszánál — hát lehet ezt másképp mondani? Hát persze, az ember arra gondol, hogyhányan próbálták ezt kimondani őelőtte, és milyen kopogó, fahangú, irodalmiatlan szöveget nyújtottak, önéki ez a hatalmas shakespeare-i teljesítménye, ez esett ki tulajdonképpen a mi tudatunkból. Elfogadjuk, mint közéletünknek, nemzeti tudatunknak egy óriási alakját, anélkül, hogy újra s újra fölbontanánk, hogy hogy is vált ez az alak ilyen óriásivá. Én azok közé az írók közé tartozom, akik saját művüket is nagyon reálisan és kritikusan tudják látni. Természetesen igen örültem, elégtétellel vettem tudomásul, hogy a Petőfiről írt könyvem ilyen hatást tett már annak idején is. 1937-ben jelenhetett meg, a magyar szellemi életnek egy elég sötét korszakában. A magam érdemét mégis kisebbítenem kell, mert az nem az én magatartásom volt, ahogy én Petőfiről ottan írtam. Helyére kellett tenni egyrészt a művészt, hogy milyen nagy volt teremtőnek is, másrészt a közéleti embert. A mi nemzedékünk nagyjából már úgy látta Petőfit, ahogyan én láttam. Mosolyogtunk a nagy Petőfi-ábrázolásokon, kinevettük a szobrot, ahogy két ujjal éppen esküszik díszmagyarban, ha jól emlékszem. Ady híres tanulmánya óta, Horváth Jánosnak a kitűnő könyve óta világosan állt a mi nemzedékünk előtt Petőfinek az alakja , hogy milyen lehetett ő valójában. Tehát én csak ezt a levegőben már meglevő tudatot fogalmaztam meg mondjuk olyan formában, amit a közönségazután elfogadott. Könyvem hitelesebbé tett egy reális Petőfi-arcot. De azt nem nekem kellett kinyomoznom. Aki például ismerte Szabó Ervinnek a kiváló könyvét , amely akkor még csak Bécsben jelent meg, a 48-as társadalmi harcokról —, az már PETŐFI ARCA A KÉPZŐMŰVÉSZETBEN A Petőfi család, Grimm Rezső litográfiája, 1861