Kritika 1. (1972)

1972 / 11. szám - "Lobogónk: Petőfi"? - beszélgetés Horváth Mártonnal

És Mindszenty 1848-ról beszélve nem tartja fontosnak megemlíteni Kossuth, Petőfi, a kivégzett vértanúk és a csatatereken névtelenül elhulló forradalmi katonák emlékét. Deák Ferencet pedig lehet nagyon jó, sőt hasznos politikusnak tartani, de a legmagyarabb politikusnak nevezni — ezt csak keserű iróniával lehet. Mint ahogy Babits Mihály tette. De hát Mindszentynek kevés érzéke volt az iróniához.1848 emlékében viszont a forradalmit és a nemzeti jelleget megtagadni — ebben volt már az egyháznak ápolható hagyománya. Hám János szatmári püspök, kinevezett esztergomi érsek, nem sokkal a szabadságharc leverése után már így ír: „Ettől az időtől a nemzetiszínű szalagot, mint a nemzeti szabadság jelvényét, mindenki viselni kezdte ... Én, aki szívemben levert voltam, nem tudtam magam rászánni arra, hogy háromszínű szalagot hordjak. Mikor pedig ismételten figyelmeztettek ..., hogy én is vegyek magamra valamilyen hazafias jelvényt, nehogy magam támadásoknak, vagy éppen életemet veszedelemnek kitegyem, egy darabka szalagot kezdtem a zsebemben tartani, hogy ha netalán veszedelembe jutnék, annak felmutatásával mentsem magam. Ez volt aggodalmaim és gyötrelmeim kezdete. A magyar örömöknek ez ünnepélyes — vagy helyesebben a nemzeti szerencsétlenségeknek gyászos — napja (ha jól emlékszem) március 15. volt." Az Új Emberben Kézai Béla írásai készítik elő 1848 egyházi szellemben helyesnek tartott megünneplését. 1948. január 18-án arról olvashatunk, hogy 1848 lényegét tekintve egy társadalmi reform és közjogi rendszerváltozás időszaka, amelyben a szembenálló felek között természetesen előfordultak „súrlódások”. És március 14-én szerkesztőségi cikkben március tizenötödikét mint a nemzet komoly lelkének ünnepét tisztelik, de Petőfi nevét le sem írják a cikkben. Sőt, az egész lapszámban sem. Igaz, más forradalmi vezetők nevét sem tartják szükségesnek megemlíteni. Hasonlóképpen a Vigilia 1948. márciusi számában, melyben csak négy érdekes írást olvashatunk a forradalomban mártírsorsot ért s halt papokról. Akik nem a magyar forradalom és szabadságharc, hanem a katolikus lelkiismeret mártírjai voltak mindenekelőtt. Természetesen. És a Petőfit felelőtlenséggel vádoló Mindszenty beszédére hiába replikázik a Népszava cikkírója: „De a kardinális ne a mártír Petőfi, hanem a demokráciát aláaknázni kívánó beszédei felelőtlenségéről gondolkozzék, amelyekért kormányzatunk dicséretes higgadtságának jóvoltából a kiérdemelt záptojások enyhe mártíriumát sem remélheti.” Hiába utasítja vissza Mihályfi Ernő Szabadszálláson tartott beszédében Mindszenty ilyen kijelentéseit: „ ... az 1849-es függetlenségi nyilatkozattal olyan jóvátehetetlen vétekre vonszolta a harcok idején is józannak maradó többséget, melyekért az önkényuralom idején börtönnel, Araddal, Kufsteinnel, pesti Újépülettel és nemzeti becsületünk elvesztésével adózunk” — azzal a Kossuth és Petőfi forradalmi magatartása mellett hitet tevő sorokkal: „Én azt hiszem, hogy ennél gyalázatosabb mondatokat nem írtak történelmünk legdicsőbb napjairól” — az egyházi sajtó, Mindszenty hercegprímás, a finnyás és konzervatív polgári körök a krakéler, szerepjátszó és felelőtlen Petőfit, mint ördögöt festették újra meg újra a falra. S vele szemben a bölcs Deákot emlegették, mint a jelennel kiegyezni tudó nagy politikust. Petőfi Sándor igazi szelleméhez mindennek persze semmi köze nem volt. A géniuszok nem tehetnek arról, ha utódaik rosszul vagy rosszindulatúan kufárkodnak az örökséggel. De 1948 Petőfi-kérdése — harci kérdés. A szerepjátszó, a felelőtlen, a krakéler Petőfit hisszük-e, hogy nyugodt lelkiismerettel ülhessünk meg otthon vackainkban s megvetéssel szólhassunk a bőrüket kockára tevőkről, a mindennapi küzdelemben felelősen szerepet vállalókról, a tevékenyekről, a tévedőkről, a cselekvőkről. Vagy a kétségektől gyötört, keserű, de reménykedő, hitetlenül is hinni akaró, lobogó szellemű, emberarcú Petőfit valljuk igaznak, magunkénak. SZIGETHY GÁBOR 13 KRITIKA Szerkesztőségünkben beszélgetés zajlott le Horváth Márton és a Kritika munkatársai között. Horváth Márton annak idején fontos munkát végzett az illegális kommunista mozgalomban, s a felszabadulás után a párt kulturális politikájának egyik vezető személyisége volt. 1957 után különböző kulturális területeken dolgozott, 1965 óta nyugdíjas. 1969-ben jelent meg regénye, a Holttengeri tekercsek, amely élénk figyelmet keltett. A Horváth Mártonnal folytatott beszélgetésen a szerkesztőség részéről E. Fehér Pál, Pándi Pál és Szigethy Gábor vett részt. — Milyen Petőfi-képpel lépte át a magyar illegális kommunista mozgalom az illegalitás és legalitás mezsgyéjét 1944—45-ben? — Amióta Petőfi megjelent a magyar történelemben — hangsúlyozom: nem az irodalomtörténetben, hanem a történelemben —, minden népi-nemzeti szabadságmozgalom Petőfi nevét írta zászlajára. Ezt tette a kommunista párt is abban az időszakban, amikor megszabadult a szektásságtól — vagyis a 30-as évek második felétől. A szabad, független, demokratikus Magyarország Petőfi nevétől elválaszthatatlan jelszava és az ehhez kapcsolódó politika a német fasizmus ellen kialakuló osztályszövetség élére állította az illegális pártot, befolyásunk jóval szélesebb volt, mint szervezeti erőnk. A hatását mégsem szabad eltúlozni, a Petőfimagatartás példáját nem sikerült fegyveres ellenállássá emelni. Abban a kevésben, ami mégis történt, a kommunisták magukra maradtak. Ezen a téren — bocsánat a romantikus túlzásért — Petőfi apostolának a sorsára jutottunk. — Bár valóban nem sokan, de részt vettek a hazai ellenállásban nem kommunista személyek is. Viszont nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a határokon túl, Spanyolországtól Franciaországon, Szlovákián át egészen a Szovjetunióig sok magyar küzdött fegyverrel a fasizmus ellen. De hogy témánktól el ne térjünk, fordítsuk vissza a kérdést Petőfihez. Hogyan kapcsolódott a költő művének értelmezése az ellenálláshoz? — Hogy én is a témánál maradjak: nemcsak folytatói voltunk a Petőfi-hagyománynak, hanem új (bár így is mondhatnám: a legrégibb) tartalommal próbáltuk azt megtölteni. Milyen Petőfiképet örököltünk? A század eleji polgári radikalizmus elévülhetetlen érdeme, hogy a sovinisztává vadított és idillivé szelídített hivatalos Petőfi-képpel szemben felmutatta a költő-forradalmár arcát. Köztudott, hogy a legtöbbet Ady tette ezért, de még ő is forradalmi illúziók megszállottjának tekintette Petőfit Az elkésett magyar polgári forradalmi törekvések belső ellentmondásai és következetlenségei korlátozták egy valóban reális Petőfi-kép kialakítását. A világnézeti különbségek ellenére a polgári progresszió Petőfi-értékelését egy ponton logikus szál kapcsolta a konzervatív Horváth János nézeteivel. Illuzionista forradalmár helyett szerep játszó Petőfi — a nyárspolgár csak zsöllyéből nézve, színpadon tudta elképzelni a Petőfi-jelenséget —, ezen az alapvető tényen nem enyhítenek a nagyigényű tudományos elemzés részeredményei. Hosszú ideig a mi Petőfi-képünk is egyoldalú volt, persze másképp egyoldalú. Amióta munkásmozgalom van Magyarországon, Petőfi természetes szövetségesünk volt, de nemcsak őriztük, hanem idealizáltuk és romantikussá torzítottuk a forradalmár költő képét. Eleinte a polgári radikálisok értékelését vettük át, de a tizenkilences Petőfi-kultusz után az illegális pártban egy időre elhalványodott Petőfi képe a weimari avantgarde és a proletkult mögött. Egyes kommunisták a világforradalom absztrakcióját próbálták kiszűrni költeményeiből, a nemzeti szabadságharcot „átlapozták”. Úgy gondolták, akár Szabó Ervinnek, akár Révainak van igaza 1848—49-cel kapcsolatban, nemesi vagy polgári forradalom volt, a történelem túlhaladta. Az illegális párt belső vitáiból az a prognózis került ki győztesen, hogy új proletárdiktatúra van soron, ez a nézet uralkodott a harmincas évek közepéig. A történelem nyittatta ki velünk újra a Petőfi-kötetet és tanított meg arra, hogy helyesen olvassuk. Révai 1924-ben a magyar szabadságharc „nemzeti momentumát” még ellenforradalmi tényezőnek tekintette a paraszt- BESZÉLGETÉS HORVÁTH MÁRTONNAL »Lobogónk, Petőfi«?