Kritika 2. (1973)
1973 / 8. szám - Wéber Antal: Abody Béla: Félidő
magatartással a minden megismerhetőt mohón kutató, a tudomány minden eredményére felajzottan kíváncsi entellektüel bizalmatlan az ész megismerőképességével szemben. A közvetlen elődöt, a XIX. századot cáfolja és utasítja el ily módon, s ez az elutasítás villan fel irodalmi ítéleteiben is. Az irodalmi rész aránya természetesen mindennél nagyobb — már csak azért is, mert az életmű esszérészének legidőállóbb anyaga kap itt helyet. Szándékos elfogulatlansággal nyúl anyagához, nem fél a tiszteletlenségtől, így jut sokszor még tévedéseiben is elgondolkoztató eredményekhez. Shakespeare-ben nem látja sem a lázadót (a feudális eszmék hívének tartja), sem a valódi drámai talentumot (kétségbe vonja például a Lear király kompozicionális egységét), a költő, a nyelv művésze azonban elbűvöli, s a többi kétely épp ennek az elragadtatásnak ad hitelességet. S érzi minden vitán, félreértésen túl, a nagy népi költőt, a valóságot nyers-merészen adót. A valódi nagyságot mindig ilyen tájon keresi. Laboratóriumi kísérleteket, finoman cizellált „vergiliusi stilisztikát” udvarias érdeklődéssel szemlél, de hidegen nézi, nem kedveli az ezüstkorokat. Ennél is ridegebben utasítja el a polgárság művészetének még értékhordozó jelenségeit is. Korunk kelepcéje ez, s nem is veszélytelen. A polgári hazugságok már jó évszázada eléggé világosan cáfolják a polgári forradalom jelszavait, a teljes elvetés gondolata egyre csábítóbb. Csakhogy ez az elvetés nemcsak a jövő nevében történhet, hanem a múltéban is. A történelem keserves leckét adott erről, az összefüggést mégis csak kevesen vették észre. (A Doktor Faustus az egyetlen mű talán, amely éppen ezt, s a jövő álcájában tolakodó múltat vetkőzteti pőrére.) Aki — a tanulságokat feledve — egyértelműen forradalminak érzi ma is a múlt század éles elvetését, annak érdemes elgondolkoznia azon, hogy Németh László egyszer a marxizmust nevezte hatványozott XIX. századnak. Ezekben a tanulmányokban is felfedezhető némi fanyar idegenkedés a polgári forradalmat előkészítő írókkal: Voltaire-rel, Rousseauval, de még a Faust II. részével szemben is. A XIX. század tudományos optimizmusának éppúgy megvető irónia jut, akár a történelmi tényező túlbecsülésének (igaz, jókora adag szkepszissel szemléli Ortega történetellenességét is). A túlélőkkel a legtürelmetlenebb: a XX. század radikálisaival: Blasco Ibanezzel, Romain Rolland-nal, Heinrich Mann-nal. Megértővé akkor válik, amikor a radikalizmust csak a regényhős és nem az író sajátjának érzi: Martin du Gard nagyszerű realizmusát méltányolja, a mű igazi győztesének azonban az öreg Thibault-t, a konzervatív polgárt érzi. Meglepően erős érdeklődéssel fordul viszont Németh László a nem politizáló polgári művészet kísérletei felé. A sokat emlegetett népiurbánus vitában világosan a népiesek oldalán állt, átvett sok mindenben vitatható álláspontokat is, ez azonban nála sohasem jelentette az urbánus kultúrák merev elutasítását. Többször hangsúlyozta, hogy sem sznob, sem pedig „paraszt” nem kíván lenni, „paraszton” itt egyszerűen a más életformákkal szemben érzett idegenkedést értve. Értő kritikákat ír a huszadik század formaromboló művészeiről: Pirandellóról, Woolfról, Gide-ről, s a többiekről, mindig világos különbséget téve a pusztán szellemes játék s a valódi „világteremtés” között. Mércéje itt, ennyi év múltán is szinte hibátlannak bizonyul: Proust kitüntetett helye teljesen indokolt. Hallatlan beleérző képességgel elemzi az Eltűnt idő — tőle annyira idegen — szerkesztésmódját, figuráit. Azt keresi voltaképpen ezekben a már-már kihívásszerűen „modern” művekben, amit a kortárs magyar irodalomban hiányol: a jelenségek általánosítását, a szakítást a csak szociográfiai érdekességgel, amikor is „... a formai találékonyságot regényíróink már-már földrajzi találékonysággal pótolják, úgyhogy Hajdú megye után Jász-Nagy-Kun-Szolnokról, a Dob utca után a Kazinczy utcáról... írnak regényt.” Legjobb választásai különös módon fél tévedéséből fakadnak: a kelet-európai mítoszból. Féltévedés, mert összefügg a „vándor és bujdosó” prohászkai tipológiájának elfogadásával, sőt saját „hígmagyar”, „mélymagyar” elméletével, tragicizált magyarságlátásával is. (Így jut például ahhoz a meghökkentő eredményhez, hogy Stefan George életépítő lehetett — Ady Magyarországon csak „szörnyeteg”.) A kelet-európai népek sorsában azonban valóban sok az azonos, a történelem tesz rokonná. Ezért kutat jó helyen, mikor a számunkra sokatmondó műveket elsősorban Kelet-Európában keresi, így érti meg Oblomovot, akinek annyi hasonmását látja „Csomorkányban”, Osztrovszkijt (akinek nálunk egyik első méltatója), s azt a művészt, akinek gondolatai minden írónál nagyobb hatást tettek rá: Tolsztojt. Még Lenin nagyságát is korán sejti, csak épp saját terminológiájába ültetve át „oroszságnak” érzi Lenin hatalmas valóságtiszteletét és népismeretét. Még ritkább érdeme a szomszédos kultúrák felfedezése. A Horthy-rendszer idején is idegesíti a revíziós handabanda, amiről tudván tudja, hogy csak a határon túl élő magyarok sorsát nehezíti. A maga részéről inkább hidat kíván verni a szomszédos népek között. Nem a proletár internacionalizmus szellemében, kénytelen-kelletlen még a német birodalom egységesítő erejét is elismerve, mégiscsak egymás jobb megismerésére ösztönöz, s maga jár elöl jó példával. Krleza nagyságát ő érti meg, nemcsak Adytanulmányáról ír elismeréssel, regényét is ismerősnek érzi: — Magyarország is Glembayföld. Olyan világ, amelyben — Németh László szavaival — a kelet-európai állapot „a dilettantizmust és a lángészt, a téveszmét és a tudást összekeverte — és igazolta”. Ez a jól válogatott tanulmánykötet is segít megérteni a „kelet-európai állapotot”. Németh László elméletében időnként hadakozott a történetiség szempontjának érvényesítése ellen, írói gyakorlatában azonban rendszerint maga is szemmel tartja. Esszéiből is kirajzolódik a kor képe, ahol „az lett a rossz hazafi, aki mélyebb fundamentumokra akarta rakni a hazát”, s ahol még az őrült sem boszorkányoktól rettegett, hanem a talán nála is őrültebbek által festett rémképektől (mint azt a D. L. betűkkel jelzett barát tragikomikus elbeszélése tanúsítja), akik teljes hivatalos apparátussal terjeszthették rögeszméiket. A Tanú egykori szerkesztője valóban korának tanúja lett. A rendkívül szerteágazó, majdnem 800 oldalas kötet olvasmánynak is szokatlanul érdekes. A természettudományos egzaktság és a „filosz” szellemesség találkozása teszi azzá. Egy-egy mondata aforizmaszerűen csattan: „tömör az író, aki pontosan azt mondja, amit akar” — írja Shakespeare-esszéjében. Ez a tömörség jelentkezik aztán egy-egy jellemzésében nála magánál is: egy-egy kifejezésbe sűríti, amit valahol a legfontosabbnak ítél. „Nem teremt, összeró” — mondja például Gide-ről, „egy játékos szellem meglepő zsákutcáit” emlegeti Pirandellóról szólva, „kalandor Oidiposnak” nevezi Proustot. A megfogalmazásokban az irónia dominál, néhol azonban átforrósodik a hangja, s líraibbá válik, Így vall azokról, akik inspirálták: Elektráról, aki „az igazság rekedt hangja”, s „az igazság tiszta hangjáról az örök törvények mellett bizonyságot tevő” Antigonéról. Nosztalgiáiról is költői szubjektivitással beszél; Proust kapcsán a maga vállalt aszkéziséről, „lenyírt ágairól” vall fájdalmasan, s arról a vágyról, hogy a lélek nemessége „harmónia legyen, s ne meghasonlás”. Németh László hiszi, hogy a kedvelt könyvek vallanak olvasójukról, s ez valóban így van, de inkább csak annál, aki tudatosan választja olvasmányait. Tanulmányai egymás mellé téve ezért adnak többet a megszokottnál: a látszólag véletlenül egymás mellé kerülő darabokat egy élet egysége fogja egybe, majd 30 év összegyűjtött tanulmányaiból egy kicsit korrajz is lesz, egy kicsit a szokottnál szemérmesebb konfesszió. (Szépirodalmi) B. MÉSZÁROS VILMA Abody Béla: Félidő A címből ítélve egy pályaszakasz áttekintése, az eredmények foglalata ez a kötet. Még némi (halvány) sportbéli aszszociációt is ébreszt, egy olyan időszak lezárulásáét, amikor eredmény már van, de a mérkőzés még reményekkel kecsegtethet vagy akár meglepetéseket tartogathat. Abody írásaiban ugyan tudomásom szerint a sport (a lóversenytől eltekintve) nem játszik említésre méltó szerepet, mégsem véletlen, hogy már kötete címével is frivol elmélkedésre csábít. Sokoldalú tevékenységével, népszerű s országszerte jól ismert egyéniségével, humoros műsorokban való fellépéseivel, tv- és filmszerepeivel olyan képet alakított ki magáról, hogy hajlamosak vagyunk valami ravasz tréfára gyanakodni (szinte előre hallva sajátos fejhangú staccato nevetését) olyankor is, amikor egyáltalán nincs tréfás kedvében. Ebben a kötetben az esszéista, a közíró, a kritikus ad számot tevékenységéről, az ironikus hangnemtől korántsem tartózkodva, de komoly dolgokról és komolyan szólva (ami egyébként, mellékesen megjegyezve, minden tartalmas humor forrása is). Gyűjteményes kötet lévén, az itt közölt írások kétségkívül egy szellemi önéletrajz fejezetei is egyszersmind, akár annak szánta őket szerzőjük, akár nem. A jó önéletrajz szerencsés és kedvező esetben megközelítheti a hiteles életrajz pontosságát, a teljes azonosság azonban, a megközelítési módok eredendő különbsége miatt aligha képzelhető el. Abody, mint pályakezdő kritikus, az ötvenes években rendkívüli jelenségnek számított, gunyorossága és támadókedve az ellenzékiség megnyilvánulásának látszott, magatartása, ízlése polgári szellemi örökség árnyékát vetette rá. Az ötvenes évek irodalmi és irodalompolitikai csatározásainak légkörében az ilyen típusú feltételezések könnyen szilárdultak ítéletté. Persze ha mai szemmel nézünk erre a korszakra, s Abody akkoriban feltűnést keltő, merésznek számító írásaira, akkor igazat kell adnunk e sorainak: „Ami meghökkentő, inkább »bátor« irományaim bátortalansága, az evidenciák kimondásának bizonytalansága...” Ami körülbelül azt jelenti, hogy közben politikai és irodalmi gondolkozásunk elérte azt a kívánatos színvonalat, amelynek mértéke szerint az ilyen igazságok kimondása sem érdemnek, sem bátorságnak nem tekinthető, de még különösebb éleslátást sem igényel. Igazolta volna a történelem a fiatal írót és kritikust? Németh László dedikál (MTI fotó : Keleti Éva)