Kritika 2. (1973)

1973 / 8. szám - Wéber Antal: Abody Béla: Félidő

magatartással a minden megismerhetőt mo­hón kutató, a tudomány minden eredményére felajzottan kíváncsi entellektüel bizalmatlan az ész megismerőképességével szemben. A közvetlen elődöt, a XIX. századot cáfolja és utasítja el ily módon, s ez az elutasítás villan fel irodalmi ítéleteiben is. Az irodalmi rész aránya természetesen min­dennél nagyobb — már csak azért is, mert az életmű esszérészének legidőállóbb anyaga kap itt helyet. Szándékos elfogulatlansággal nyúl anyagához, nem fél a tiszteletlenségtől, így jut sokszor még tévedéseiben is elgondol­koztató eredményekhez. Shakespeare-ben nem látja sem a lázadót (a feudális eszmék hívé­nek tartja), sem a valódi drámai talentumot (kétségbe vonja például a Lear király kompo­zicionális egységét), a költő, a nyelv művésze azonban elbűvöli, s a többi kétely épp ennek az elragadtatásnak ad hitelességet. S érzi min­den vitán, félreértésen túl, a nagy népi költőt, a valóságot nyers-merészen adót. A valódi nagyságot mindig ilyen tájon keresi. Labora­tóriumi kísérleteket, finoman cizellált „vergi­­liusi stilisztikát” udvarias érdeklődéssel szem­lél, de hidegen nézi, nem kedveli az ezüstko­rokat. E­nnél is ridegebben utasítja el a polgárság művészetének még értékhordozó jelensé­geit is. Korunk kelepcéje ez, s nem is veszélytelen. A polgári hazugságok már jó évszázada eléggé világosan cáfolják a polgári forradalom jelszavait, a teljes elvetés gondo­lata egyre csábítóbb. Csakhogy ez az elvetés nemcsak a jövő nevében történhet, hanem a múltéban is. A történelem keserves leckét adott erről, az összefüggést mégis csak keve­sen vették észre. (A Doktor Faustus az egyet­len mű talán, amely éppen ezt, s a jövő álcájá­ban tolakodó múltat vetkőzteti pőrére.) Aki — a tanulságokat feledve — egyértelműen forra­dalminak érzi ma is a múlt század éles elve­tését, annak érdemes elgondolkoznia azon, hogy Németh László egyszer a marxizmust nevezte hatványozott XIX. századnak. Ezekben a tanulmányokban is felfedezhető némi fanyar idegenkedés a polgári forradal­mat előkészítő írókkal: Voltaire-rel, Rousseau­­val, de még a Faust II. részével szemben is. A XIX. század tudományos optimizmusának éppúgy megvető irónia jut, akár a történelmi tényező túlbecsülésének (igaz, jókora adag szkepszissel szemléli Ortega történetellenessé­­gét is). A túlélőkkel a legtürelmetlenebb: a XX. század radikálisaival: Blasco Ibanezzel, Romain Rolland-nal, Heinrich Mann-nal. Meg­értővé akkor válik, amikor a radikalizmust csak a regényhős és nem az író sajátjának érzi: Martin du Gard nagyszerű realizmusát méltányolja, a mű igazi győztesének azonban­­ a­z öreg Thibault-t, a konzervatív polgárt érzi. Meglepően erős érdeklődéssel fordul viszont Németh László a nem politizáló polgári művé­szet kísérletei felé. A sokat emlegetett népi­urbánus vitában világosan a népiesek oldalán állt, átvett sok mindenben vitatható álláspon­tokat is, ez azonban nála sohasem jelentette az urbánus kultúrák merev elutasítását. Több­ször hangsúlyozta, hogy sem sznob, sem pedig „paraszt” nem kíván lenni, „paraszton” itt egyszerűen a más életformákkal szemben ér­zett idegenkedést értve. Értő kritikákat ír a huszadik század formaromboló művészeiről: Pirandellóról, Woolfról, Gide-ről, s a többiek­­ről, mindig világos különbséget téve a pusztán szellemes játék s a valódi „világteremtés” kö­zött. Mércéje itt, ennyi év múltán is szinte hi­bátlannak bizonyul: Proust kitüntetett helye teljesen indokolt. Hallatlan beleérző képes­séggel elemzi az Eltűnt idő — tőle annyira idegen — szerkesztésmódját, figuráit. Azt ke­resi voltaképpen ezekben a már-már kihívás­­szerűen „modern” művekben, amit a kortárs magyar irodalomban hiányol: a jelenségek ál­talánosítását, a szakítást a csak­ szociográfiai érdekességgel, amikor is „... a formai találé­konyságot regényíróink már-már földrajzi ta­lálékonysággal pótolják, úgyhogy Hajdú me­gye után Jász-Nagy-Kun-Szolnokról, a Dob utca után a Kazinczy utcáról... írnak re­gényt.” Legjobb választásai különös módon fél téve­déséből fakadnak: a kelet-európai mítoszból. Féltévedés, mert összefügg a „vándor és buj­dosó” prohászkai tipológiájának elfogadásá­val, sőt saját „hígmagyar”, „mélymagyar” el­méletével, tragicizált magyarságlátásával is. (Így jut például ahhoz a meghökkentő ered­ményhez, hogy Stefan George életépítő lehe­tett — Ady Magyarországon csak „szörnye­teg”.) A kelet-európai népek sorsában azon­ban valóban sok az azonos, a történelem tesz rokonná. Ezért kutat jó helyen, mikor a szá­munkra sokatmondó műveket elsősorban Ke­let-Európában keresi, így érti meg Oblomo­­vot, akinek annyi hasonmását látja „Csomor­­kányban”, Osztrovszkijt (akinek nálunk egyik első méltatója), s azt a művészt, akinek gon­dolatai minden írónál nagyobb hatást tettek rá: Tolsztojt. Még Lenin nagyságát is korán sejti, csak épp saját terminológiájába ültetve át „oroszságnak” érzi Lenin hatalmas valóság­tiszteletét és népismeretét. M­ég ritkább érdeme a szomszédos kultú­rák felfedezése. A Horthy-rendszer idején is idegesíti a revíziós handa­­banda, amiről tudván tudja, hogy csak a ha­táron túl élő magyarok sorsát nehezíti. A ma­ga részéről inkább hidat kíván verni a szom­szédos népek között. Nem a proletár interna­cionalizmus szellemében, kénytelen-kelletlen még a német birodalom egységesítő erejét is elismerve, mégiscsak egymás jobb megismeré­sére ösztönöz, s maga jár elöl jó példával. Krleza nagyságát ő érti meg, nemcsak Ady­­tanulmányáról ír elismeréssel, regényét is is­merősnek érzi: — Magyarország is Glembay­­föld. Olyan világ, amelyben — Németh László szavaival — a kelet-európai állapot „a dilet­tantizmust és a lángészt, a téveszmét és a tu­dást összekeverte — és igazolta”. Ez a jól válogatott tanulmánykötet is segít megérteni a „kelet-európai állapotot”. Németh László elméletében időnként hadakozott a tör­ténetiség szempontjának érvényesítése ellen, írói gyakorlatában azonban rendszerint maga is szemmel tartja. Esszéiből is kirajzolódik a kor képe, ahol „az lett a rossz hazafi, aki mé­lyebb fundamentumokra akarta rakni a ha­zát”, s ahol még az őrült sem boszorkányoktól rettegett, hanem a talán nála is őrültebbek által festett rémképektől (mint azt a D. L. betűkkel jelzett barát tragikomikus elbeszélé­se tanúsítja), akik teljes hivatalos apparátus­sal terjeszthették rögeszméiket. A Tanú egy­kori szerkesztője valóban korának tanúja lett. A rendkívül szerteágazó, majdnem 800 ol­dalas kötet olvasmánynak is szokatlanul ér­dekes. A természettudományos egzaktság és a „filosz” szellemesség találkozása teszi azzá. Egy-egy mondata aforizmaszerűen csattan: „tömör az író, aki pontosan azt mondja, amit akar” — írja Shakespeare-esszéjében. Ez a tömörség jelentkezik aztán egy-egy jellemzé­sében nála magánál is: egy-egy kifejezésbe sűríti, amit valahol a legfontosabbnak ítél. „Nem teremt, összeró” — mondja például Gide-ről, „egy játékos szellem meglepő zsák­utcáit” emlegeti Pirandellóról szólva, „kalan­dor Oidiposnak” nevezi Proustot. A megfogal­mazásokban az irónia dominál, néhol azonban átforrósodik a hangja, s líraibbá válik, Így vall azokról, akik inspirálták: Elektráról, aki „az igazság rekedt hangja”, s „az igazság tisz­ta hangjáról az örök törvények mellett bi­zonyságot tevő” Antigonéról. Nosztalgiáiról is költői szubjektivitással beszél; Proust kapcsán a maga vállalt aszkéziséről, „lenyírt ágairól” vall fájdalmasan, s arról a vágyról, hogy a lé­lek nemessége „harmónia legyen, s ne meg­­hasonlás”. Németh László hiszi, hogy a kedvelt köny­vek vallanak olvasójukról, s ez valóban így van, de inkább csak annál, aki tudatosan vá­lasztja olvasmányait. Tanulmányai egymás mellé téve ezért adnak többet a megszokott­nál: a látszólag véletlenül egymás mellé ke­rülő darabokat egy élet egysége fogja egybe, majd 30 év összegyűjtött tanulmányaiból egy kicsit korrajz is lesz, egy kicsit a szokottnál szemérmesebb konfesszió. (Szépirodalmi) B. MÉSZÁROS VILMA Abody Béla: Félidő A címből ítélve egy pályaszakasz áttekin­tése, az eredmények foglalata ez a kö­tet. Még némi (halvány) sportbéli asz­­szociációt is ébreszt, egy olyan időszak lezá­rulásáét, amikor eredmény már van, de a mérkőzés még reményekkel kecsegtethet vagy akár meglepetéseket tartogathat. Abody írásaiban ugyan tudomásom szerint a sport (a lóversenytől eltekintve) nem játszik említésre méltó szerepet, mégsem véletlen, hogy már kötete címével is frivol elmélkedésre csábít. Sokoldalú tevékenységével, népszerű s ország­szerte jól ismert egyéniségével, humoros mű­sorokban való fellépéseivel, tv- és filmsze­repeivel olyan képet alakított ki magáról, hogy hajlamosak vagyunk valami ravasz tré­fára gyanakodni (szinte előre hallva sajátos fejhangú staccato nevetését) olyankor is, ami­kor egyáltalán nincs tréfás kedvében. Ebben a kötetben az esszéista, a közíró, a kritikus ad számot tevékenységéről, az ironi­kus hangnemtől korántsem tartózkodva, de komoly dolgokról és komolyan szólva (ami egyébként, mellékesen megjegyezve, minden tartalmas humor forrása is). Gyűjteményes kötet lévén, az itt közölt írások kétségkívül egy szellemi önéletrajz fejezetei is egyszer­smind, akár annak szánta őket szerzőjük, akár nem. A jó önéletrajz szerencsés és kedvező esetben megközelítheti a hiteles életrajz pon­tosságát, a teljes azonosság azonban, a meg­közelítési módok eredendő különbsége miatt aligha képzelhető el. Abody, mint pályakezdő kritikus, az ötvenes években rendkívüli jelen­ségnek számított, gunyorossága és támadó­kedve az ellenzékiség megnyilvánulásának látszott, magatartása, ízlése polgári szellemi örökség árnyékát vetette rá. Az ötvenes évek irodalmi és irodalompolitikai csatározásainak légkörében az ilyen típusú feltételezések könnyen szilárdultak ítéletté. Persze ha mai szemmel nézünk erre a korszakra, s Abody akkoriban feltűnést keltő, merésznek számító írásaira, akkor igazat kell adnunk e sorai­nak: „Ami meghökkentő, inkább »bátor« iro­mányaim bátortalansága, az evidenciák ki­mondásának bizonytalansága...” Ami körül­belül azt jelenti, hogy közben politikai és iro­dalmi gondolkozásunk elérte azt a kívánatos színvonalat, amelynek mértéke szerint az ilyen igazságok kimondása sem érdemnek, sem bátorságnak nem tekinthető, de még kü­lönösebb éleslátást sem igényel. Igazolta vol­na a történelem a fiatal írót és kritikust? Németh László dedikál (MTI fotó : Keleti Éva)

Next