Kritika 2. (1973)

1973 / 11. szám - Vargha Balázs: Csokonai méltatói a vágóasztalon

buzgóság” ellen, s fejtegethesse, hogy addig volt boldog a világ, míg a „szentség” hiú neve nem lett takarója a legszörnyűbb go­noszságoknak; ő maga nemes utálattal halna ki e „bagoly világból”. (Konstancinápoly, 1794­) Horváth János: Csokonai, 1936. Valóban nem lehetett azzá, amit óhajtott és amire hivatása volt. A felvilágosodás leg­nagyobb költője számára a korviszonyok fojtogatása, saját reménytelen nyomora, az ingadozás a késő utókor előtt való halhatat­lanság vágya és a sírba hanyatló élet mohó­ságától is fokozott természetes becsvágya közt lehetetlenné tette, hogy igazi útján to­vábbhaladjon, hogy ezeket az eszméket hir­dető s az életet ezek világánál tükröző nagy költészetet hagyjon az utókorra. 1796 után írt verseinek aránytalanul nagy része csak arra való volt, hogy általuk régen megírt vagy tervezett és megíratlanul maradt igazi műveinek kiadását vagy legszűkösebb élet­­fenntartása költségeit biztosítsa. Egy valóban nagytehetségű költő pályájának olyan ellent­mondásaival állunk itt szemben, amelyek rendkívül élesen rávilágítanak a kései feu­dalizmus állapotaira s arra, hogy milyen szé­les és mély szakadék állott a Csokonai vi­lága közt és a közt a magyar világ közt, amelyben élnie kellett. Waldapfel József: Az igazi Csokonai. 1949, mit mivel Dorottyán. Előbb ránézvést veszi rendre, a külsejét egy „látom”-mal kezdi le­írni, sorra veszi a tagjait. Majd summázna a belsőt: „Eris öszvejárja belől minden tagját”, azután a részletezésbe fog. Figyeld meg az állítmányokat, micsoda elevenné lüktetik a képet! Hát még az indulatok festése! Amint hol egy főnévbe, hol jelzőbe, hol igébe szö­kik! A Balaton említése pedig az egészet végigönti valószínűséggel. Nyelvi gazdagságára szám nélkül találsz példát. Keressed ki — teszem azt — Opor lovának szemléletes igéit. De kereshetsz tu­catjával páros szólamokat, ahol az egyiket („pályát nyit magának”) megszerzi, megdup­lázza egy gazdagabbal („szabad gyeplőt ereszt minden haragjának”). Vass Péter: Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, 1948. A megyei nemesség bírálatában Csokonai nagy szerepet juttat a „gáláns” erkölcsök ki­gúnyolásának is. A feudalizmus hanyatlásá­nak jellegzetes tünete a házasélet rothadása, a kicsapongó, féket nem ismerő szerelmi él­vezethajszolás. A farsang mindenkor, a ha­nyatlás korszakában még élesebben feltárta a nemesi társadalom erkölcsi romlottságát, és azt a kétszínűséget, amellyel ezt a rot­hadást leplezte. [.. .] Csokonai nagy mű­vészettel t­agadja meg ennek sajátos voná­sait a megyei magyar nemesség körében. A far­angi mulatság, melyre egy egész éven át készül a vidéki nemesség, kiválóan alkalmas az erkölcsök rothadásának leleplezésére, hi­szen a bor, a tánc, az orgiákba fúló farsang éppen az az alkalom, amikor akarva, nem akarva mindenki leveti álarcát és feltáródik a gáláns élet mögött az élvezethajhászás , mint a nagy eszméket nem ismerő hanyatló osztály legfőbb életcélja. Jancsó Elemér: Csokonai élete és írói fejlődése. Csokonai Vitéz Mihály válogatott művei. Bukarest, é. n. külső hatások nélkül is megtermettek volna egy olyan stílust, amely fő vonásaiban a ro­kokóra emlékeztet. Julow Viktor: Fazekas Mihály, 1966. • Csokonai, általában iszonyodván a háború­tól, gyűlölettel fakad ki a királygyiilkos franciákra s nem csak maga ír serkentő szó­zatokat ellenök. (A nemes magyarság felülé­sére. A becsület és szerelem. Az igazság dia­dalma stb.) hanem Weber után is magyaro­sít egy vitézi játékot, mely telve van fran­ciagyűlölettel. Arany László: A magyar politikai költészetről. 1873. * Kicsoda ő? Egy élni képtelen, izgékony asszkóros beteg, kiben mély melancholia erős életkedvvel küszködik, ki maga teszi magá­nak pokollá az életet. Nem tud a társada­lomba beletörődni, érzékeny bosszankodással hagyja oda szülőföldét, s barangolni megy, a jó szerencsére bízva magát és azt remélve, hogy oly időben, midőn a költészet csak egyeseknek mellékesen űzött patrioticus kedvtelése, troubadurkodásból fog megélhet­ni. Egy idealista ő, ki terveivel mindig meg­bukik, s ki most ügyetlensége miatt kedve­sét veszti el. Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály, 1880. * Az afféle erkölcstelen festésekkel majd el­­tévesztetik az Urak poéták a lélekkel az igazi erányt. Én ugyan el merem mondani, hogy aki az Úr Dorottyájába gyönyörködik, ha egy tisztes öreg Asszonyt, és egy piros pozsgás (latrot) gonosztevőt elébe állítaná­nak, nem tudná, (vagy hibásan tudná meg­különböztetni) igazán megítélni, melyik szebb, vagy rútabb a másiknál. Sőt azt is elhiszem, hogy csak arra a gondolatra is kevesen fognak vállalkozni az Úr olvasói közül, hogy a dorottyai tivornyát ne a her­ceg Eszterházi kastélyába, hanem a Bakony­­nak valamelyik csárdájába képzeljék, holmi bujnyikok, és candrák közt, akiket a poéta, egy bitang lóra felkapván, oda kísért és bujálkodásaikat végig szemlélte. Fazekas Mihály — Jámbor Mária álnévvel, 1804. Mutassuk meg, hogy a leírásaiban milyen pontos megfigyelő és milyen sorrendben, ma­gyar mértékben rakja egymás mellé az egyes mozzanatokat. Mikor Dorottya lenyeli a kraflival Erist, mennyi kaján izgalommal ta­gol: „Megeszi — megette, — megvan! — már hiába!” Azután folytatja Eris művével: Ő a mi rokokónk. A rokokó a díszítés, a ciráda, a cikornya bájos és aprólékos mű­vészete, halavány aranyozással, az ötletek já­téka, idilli merengés, szobák természet-ra­jongása egy üvegablakon vagy fátyolon át, illedelmes hódolat és bókolat szívünk hölgye előtt egy helyzetdal kapcsán, csupa finomság és finomkodás, viszont a tréfakedve — ennek visszahatásakép — annál borsosabb, csupa fintor és szamár-fül-mutogatás s azon igyek­szik, hogy mindent, ami túlontúl cukros, el­keserítsen és mindent, ami túlontúl fennkölt, lehúzzon a földre. Csokonaiban megvolt min­dig a két rokokó-vonás. Az egyikre példa leg­andalítóbb verse: „A magányossághoz”, a másikra vastag gúnyképe: a „Dorottya”. Kosztolányi Dezső: Csokonai Vitéz Mihály legszebb költeményei. Előszó, 1922. Debrecen és a rokokó: furcsa, első pil­lantásra szinte képtelen összepárosítása két egymástól igen messze esőnek látszó eszme- és ízlésvilágnak. És mégis tény, hogy a ma­gyar rokokó költészet egyik kirepítő fészke éppen a debreceni Kollégium lett, ez a sivár, avatag bagolyvár, amelynek puritánul dísz­telen falai közt a kálvinista vakbuzgóság dermesztő levegője lengett. [. ..] Az egyik legkülönösebbnek látszó jelenség ez irodalmunk történetében. Nem csoda, ha Oláh Gábor, a szinte elfelejtett érdemes deb­receni író, Csokonai költészetének rokokó irányáról szólva, csak ennyi magyarázatot tud rá: „Hogy Csokonai Debrecen homok­jában éppen a versailles-i udvar rokokó mű­vészetét álmodta magyarrá, ez csak az el­lentétesség törvényének ad szomorú igazságot.” De valóban ilyen nagy volt-e az ellentét? Vajon igazán arról lenne-e szó, hogy Csoko­nainak és társainak, a Kollégium kisebbrendű poétáinak magyarrá és debrecenivé kellett „álmodniuk” a rokokót? Nem! Debrecen és a Kollégium kultúrájának belső fejlődésében is megtalálhatók olyan tendenciák, amelyek a rokokó felé mutatnak, s ezek magukban, Csokonaihoz hasonló tanítót nem ismer­­tem. Csurgón, ő nékie nem volt szüksége sem regulázó vagy fenyítő törvényre, sem feru­­lára, plágára vagy vesszőre botra — őtet gyermeki respectussal szerették, hallgatták tanítványai, regula nélkül bot nélkül — ha­rag nélkül örömben tanított ő, tanultak a ta­nítványok. [. ..] Csokonainak a debreceni oskolai (1794) ítélő bírák nélkül tulajdoníták, hogy Cso­konai tanítványaival pajtásilag, barátilag társalkodott, esténként is velek muzsikálga­­tott. Csurgói tanítványainál éppen ezért fe­lejthetetlen jó emlékezetét hagyta, mert a szorgalmas tanítás mellett velek barátilag, jó atyailag fesztelenül társalgótt is. Én ha mind­azon tanítókat, kiket valaha hallgattam, is­­mertem vagy csak láttam is, emlékezetembe vissza idézem, akár tanítási modor, akár emberséges viselet tekintetében össze­hason­lítom, hozzá hasonlót véle mérkőzhetet egyet se nevezhetek. Gaál László emlékezései, 1842. Vidám, boldog életet élt Csokonai Somogy­ban, s anyagi gondokkal sem kellett küzde­nie, mert Csurgón tanári állást kapott. Itt írta bordalait is, s egy nehány népdalt, me­lyek között leghíresebb az „Este jött a pa­rancsolat” kezdetű. De a csurgói szép napok sem tartottak sokáig... Benedek Marcell: Csokonai Vitéz Mihály, 1905. Csurgón nincs fényes dolga. Az iskolai ku­rátornál meg kell sürgetnie szobájának és tantermének fűtését s éjszakára a gyertyát. „Ha én konvencióba nem szolgálok, szolgá­latommal pedig továbbra is akar élni a publikum, legalább a mindennapi konzum­­ciómról provideáljon, ne legyek továbbra is kéntelen a gyertyátlan estéken Nagy Ger­­gelyné asszonyomnak s magamnak terhére len­ni s a fűtetlen hideg napokon s éjszaká­kon ugyanott és a farkasordító klasszisba zsugorodni; vagy pedig ne legyek a közdero­­gamenre kéntelen magam fát vágni és el­­fűteni.” Panaszkodik a közönségről is, mely vele „méltatlanul bánt”. Bánóczi József: Csokonai Vitéz Mihály, é. n. A popular (köznyelvi) és a pöbelhaft (köz­ségi) közt nagy a különbség, s méltán jegyzi meg Schiller az alacsony kifejezéseket, me­lyek Bürgernek sok darabjait elrútítják. Ezen jegyzést kénytelen Rec­­enzens) Csokonairól is tenni. Földi által vezettetvén a philológiá­­ban, kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznép­től kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt nem csak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust, az alföldi provincia­­lismust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngy­alak, a Kincsem, a Csócsi s más számtalan köz­exressiók, melyek a legszebb sorokat elrútítják, s melyekre példákat nem szükség felhoznunk, mivel munkáinak minden lapján találtatnak. Bürgernek szertelen követése, s a rossz úton vezetett popularitás mániája soha sem engedte őket azon útra lépni, me­lyen Báróczy és Dayka koszorút szedtenek, s melyen indulván el a németeknél Wieland és Matthisson, a legbájolabb szépségű nyelvet mutatták elő írásaikban. Kölcsey Ferenc: Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetése. 1817. Sok út van vezetve a pályán, mely mind a célhoz viszen, de kevésnek adta a sors, hogy mindenik utat megfuthassa, és aki csak 16

Next