Kritika 2. (1973)
1973 / 11. szám - Vargha Balázs: Csokonai méltatói a vágóasztalon
buzgóság” ellen, s fejtegethesse, hogy addig volt boldog a világ, míg a „szentség” hiú neve nem lett takarója a legszörnyűbb gonoszságoknak; ő maga nemes utálattal halna ki e „bagoly világból”. (Konstancinápoly, 1794) Horváth János: Csokonai, 1936. Valóban nem lehetett azzá, amit óhajtott és amire hivatása volt. A felvilágosodás legnagyobb költője számára a korviszonyok fojtogatása, saját reménytelen nyomora, az ingadozás a késő utókor előtt való halhatatlanság vágya és a sírba hanyatló élet mohóságától is fokozott természetes becsvágya közt lehetetlenné tette, hogy igazi útján továbbhaladjon, hogy ezeket az eszméket hirdető s az életet ezek világánál tükröző nagy költészetet hagyjon az utókorra. 1796 után írt verseinek aránytalanul nagy része csak arra való volt, hogy általuk régen megírt vagy tervezett és megíratlanul maradt igazi műveinek kiadását vagy legszűkösebb életfenntartása költségeit biztosítsa. Egy valóban nagytehetségű költő pályájának olyan ellentmondásaival állunk itt szemben, amelyek rendkívül élesen rávilágítanak a kései feudalizmus állapotaira s arra, hogy milyen széles és mély szakadék állott a Csokonai világa közt és a közt a magyar világ közt, amelyben élnie kellett. Waldapfel József: Az igazi Csokonai. 1949, mit mivel Dorottyán. Előbb ránézvést veszi rendre, a külsejét egy „látom”-mal kezdi leírni, sorra veszi a tagjait. Majd summázna a belsőt: „Eris öszvejárja belől minden tagját”, azután a részletezésbe fog. Figyeld meg az állítmányokat, micsoda elevenné lüktetik a képet! Hát még az indulatok festése! Amint hol egy főnévbe, hol jelzőbe, hol igébe szökik! A Balaton említése pedig az egészet végigönti valószínűséggel. Nyelvi gazdagságára szám nélkül találsz példát. Keressed ki — teszem azt — Opor lovának szemléletes igéit. De kereshetsz tucatjával páros szólamokat, ahol az egyiket („pályát nyit magának”) megszerzi, megduplázza egy gazdagabbal („szabad gyeplőt ereszt minden haragjának”). Vass Péter: Csokonai Vitéz Mihály Dorottyája, 1948. A megyei nemesség bírálatában Csokonai nagy szerepet juttat a „gáláns” erkölcsök kigúnyolásának is. A feudalizmus hanyatlásának jellegzetes tünete a házasélet rothadása, a kicsapongó, féket nem ismerő szerelmi élvezethajszolás. A farsang mindenkor, a hanyatlás korszakában még élesebben feltárta a nemesi társadalom erkölcsi romlottságát, és azt a kétszínűséget, amellyel ezt a rothadást leplezte. [.. .] Csokonai nagy művészettel tagadja meg ennek sajátos vonásait a megyei magyar nemesség körében. A farangi mulatság, melyre egy egész éven át készül a vidéki nemesség, kiválóan alkalmas az erkölcsök rothadásának leleplezésére, hiszen a bor, a tánc, az orgiákba fúló farsang éppen az az alkalom, amikor akarva, nem akarva mindenki leveti álarcát és feltáródik a gáláns élet mögött az élvezethajhászás , mint a nagy eszméket nem ismerő hanyatló osztály legfőbb életcélja. Jancsó Elemér: Csokonai élete és írói fejlődése. Csokonai Vitéz Mihály válogatott művei. Bukarest, é. n. külső hatások nélkül is megtermettek volna egy olyan stílust, amely fő vonásaiban a rokokóra emlékeztet. Julow Viktor: Fazekas Mihály, 1966. • Csokonai, általában iszonyodván a háborútól, gyűlölettel fakad ki a királygyiilkos franciákra s nem csak maga ír serkentő szózatokat ellenök. (A nemes magyarság felülésére. A becsület és szerelem. Az igazság diadalma stb.) hanem Weber után is magyarosít egy vitézi játékot, mely telve van franciagyűlölettel. Arany László: A magyar politikai költészetről. 1873. * Kicsoda ő? Egy élni képtelen, izgékony asszkóros beteg, kiben mély melancholia erős életkedvvel küszködik, ki maga teszi magának pokollá az életet. Nem tud a társadalomba beletörődni, érzékeny bosszankodással hagyja oda szülőföldét, s barangolni megy, a jó szerencsére bízva magát és azt remélve, hogy oly időben, midőn a költészet csak egyeseknek mellékesen űzött patrioticus kedvtelése, troubadurkodásból fog megélhetni. Egy idealista ő, ki terveivel mindig megbukik, s ki most ügyetlensége miatt kedvesét veszti el. Haraszti Gyula: Csokonai Vitéz Mihály, 1880. * Az afféle erkölcstelen festésekkel majd eltévesztetik az Urak poéták a lélekkel az igazi erányt. Én ugyan el merem mondani, hogy aki az Úr Dorottyájába gyönyörködik, ha egy tisztes öreg Asszonyt, és egy piros pozsgás (latrot) gonosztevőt elébe állítanának, nem tudná, (vagy hibásan tudná megkülönböztetni) igazán megítélni, melyik szebb, vagy rútabb a másiknál. Sőt azt is elhiszem, hogy csak arra a gondolatra is kevesen fognak vállalkozni az Úr olvasói közül, hogy a dorottyai tivornyát ne a herceg Eszterházi kastélyába, hanem a Bakonynak valamelyik csárdájába képzeljék, holmi bujnyikok, és candrák közt, akiket a poéta, egy bitang lóra felkapván, oda kísért és bujálkodásaikat végig szemlélte. Fazekas Mihály — Jámbor Mária álnévvel, 1804. Mutassuk meg, hogy a leírásaiban milyen pontos megfigyelő és milyen sorrendben, magyar mértékben rakja egymás mellé az egyes mozzanatokat. Mikor Dorottya lenyeli a kraflival Erist, mennyi kaján izgalommal tagol: „Megeszi — megette, — megvan! — már hiába!” Azután folytatja Eris művével: Ő a mi rokokónk. A rokokó a díszítés, a ciráda, a cikornya bájos és aprólékos művészete, halavány aranyozással, az ötletek játéka, idilli merengés, szobák természet-rajongása egy üvegablakon vagy fátyolon át, illedelmes hódolat és bókolat szívünk hölgye előtt egy helyzetdal kapcsán, csupa finomság és finomkodás, viszont a tréfakedve — ennek visszahatásakép — annál borsosabb, csupa fintor és szamár-fül-mutogatás s azon igyekszik, hogy mindent, ami túlontúl cukros, elkeserítsen és mindent, ami túlontúl fennkölt, lehúzzon a földre. Csokonaiban megvolt mindig a két rokokó-vonás. Az egyikre példa legandalítóbb verse: „A magányossághoz”, a másikra vastag gúnyképe: a „Dorottya”. Kosztolányi Dezső: Csokonai Vitéz Mihály legszebb költeményei. Előszó, 1922. Debrecen és a rokokó: furcsa, első pillantásra szinte képtelen összepárosítása két egymástól igen messze esőnek látszó eszme- és ízlésvilágnak. És mégis tény, hogy a magyar rokokó költészet egyik kirepítő fészke éppen a debreceni Kollégium lett, ez a sivár, avatag bagolyvár, amelynek puritánul dísztelen falai közt a kálvinista vakbuzgóság dermesztő levegője lengett. [. ..] Az egyik legkülönösebbnek látszó jelenség ez irodalmunk történetében. Nem csoda, ha Oláh Gábor, a szinte elfelejtett érdemes debreceni író, Csokonai költészetének rokokó irányáról szólva, csak ennyi magyarázatot tud rá: „Hogy Csokonai Debrecen homokjában éppen a versailles-i udvar rokokó művészetét álmodta magyarrá, ez csak az ellentétesség törvényének ad szomorú igazságot.” De valóban ilyen nagy volt-e az ellentét? Vajon igazán arról lenne-e szó, hogy Csokonainak és társainak, a Kollégium kisebbrendű poétáinak magyarrá és debrecenivé kellett „álmodniuk” a rokokót? Nem! Debrecen és a Kollégium kultúrájának belső fejlődésében is megtalálhatók olyan tendenciák, amelyek a rokokó felé mutatnak, s ezek magukban, Csokonaihoz hasonló tanítót nem ismertem. Csurgón, ő nékie nem volt szüksége sem regulázó vagy fenyítő törvényre, sem ferulára, plágára vagy vesszőre botra — őtet gyermeki respectussal szerették, hallgatták tanítványai, regula nélkül bot nélkül — harag nélkül örömben tanított ő, tanultak a tanítványok. [. ..] Csokonainak a debreceni oskolai (1794) ítélő bírák nélkül tulajdoníták, hogy Csokonai tanítványaival pajtásilag, barátilag társalkodott, esténként is velek muzsikálgatott. Csurgói tanítványainál éppen ezért felejthetetlen jó emlékezetét hagyta, mert a szorgalmas tanítás mellett velek barátilag, jó atyailag fesztelenül társalgótt is. Én ha mindazon tanítókat, kiket valaha hallgattam, ismertem vagy csak láttam is, emlékezetembe vissza idézem, akár tanítási modor, akár emberséges viselet tekintetében összehasonlítom, hozzá hasonlót véle mérkőzhetet egyet se nevezhetek. Gaál László emlékezései, 1842. Vidám, boldog életet élt Csokonai Somogyban, s anyagi gondokkal sem kellett küzdenie, mert Csurgón tanári állást kapott. Itt írta bordalait is, s egy nehány népdalt, melyek között leghíresebb az „Este jött a parancsolat” kezdetű. De a csurgói szép napok sem tartottak sokáig... Benedek Marcell: Csokonai Vitéz Mihály, 1905. Csurgón nincs fényes dolga. Az iskolai kurátornál meg kell sürgetnie szobájának és tantermének fűtését s éjszakára a gyertyát. „Ha én konvencióba nem szolgálok, szolgálatommal pedig továbbra is akar élni a publikum, legalább a mindennapi konzumciómról provideáljon, ne legyek továbbra is kéntelen a gyertyátlan estéken Nagy Gergelyné asszonyomnak s magamnak terhére lenni s a fűtetlen hideg napokon s éjszakákon ugyanott és a farkasordító klasszisba zsugorodni; vagy pedig ne legyek a közderogamenre kéntelen magam fát vágni és elfűteni.” Panaszkodik a közönségről is, mely vele „méltatlanul bánt”. Bánóczi József: Csokonai Vitéz Mihály, é. n. A popular (köznyelvi) és a pöbelhaft (községi) közt nagy a különbség, s méltán jegyzi meg Schiller az alacsony kifejezéseket, melyek Bürgernek sok darabjait elrútítják. Ezen jegyzést kénytelen Recenzens) Csokonairól is tenni. Földi által vezettetvén a philológiában, kezdette ő is kiáltozni, hogy a köznéptől kell magyarul tanulni, s mivel ő ezt nem csak kiáltozta, de cselekedte is, innen van, hogy az iskolai tónust, az alföldi provincialismust levetkezni nem igyekezett. Még ma is ott állanak sok szép dalaiban a Gyöngyalak, a Kincsem, a Csócsi s más számtalan közexressiók, melyek a legszebb sorokat elrútítják, s melyekre példákat nem szükség felhoznunk, mivel munkáinak minden lapján találtatnak. Bürgernek szertelen követése, s a rossz úton vezetett popularitás mániája soha sem engedte őket azon útra lépni, melyen Báróczy és Dayka koszorút szedtenek, s melyen indulván el a németeknél Wieland és Matthisson, a legbájolabb szépségű nyelvet mutatták elő írásaikban. Kölcsey Ferenc: Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetése. 1817. Sok út van vezetve a pályán, mely mind a célhoz viszen, de kevésnek adta a sors, hogy mindenik utat megfuthassa, és aki csak 16