Kritika 2. (1973)

1973 / 11. szám - Vargha Balázs: Csokonai méltatói a vágóasztalon

17 I * * KRITIKA egyet is dicsőséggel megfutott, méltó a koszorúra. Embereink közt nagyon elhatalmazott azon hiúság, hogy magokat s kedveltjeiket pankratistáknak véljék, s nem elég nekik ha egyben nagyoknak ismerjük őket; mindent akarnak vagy semmit sem. Csokonai örök emléket érdemel literatúránkban, de ha őneki némelyeket megtagadunk, ha azt mondjuk, hogy a Lilla úgy nem éri fel Himfyt, mint a messzéről csillámló tűzijátéknak fénye a vulkánét; ha mondjuk, hogy az érzés és cultúra tekintetében őtet Daykához tennünk nem lehet; ha mondjuk, hogy az ódában Virág úgy áll neki ellenében, mint egy Jupiter Olympius a bámuló előtt stb., levettünk-e azért mindent Csokonairól? nem marad-e még elég oldal, mely felől fényben jelenhet meg? Kölcsey Ferenc: Csokonai Vitéz Mihály munkáinak kritikai megítéltetése. 1817. * Iskoláinkban, ott és minden más helytt, jó fejnek az tartatik, aki dolgozásaival, amikorára parancsoltatott, készen van, csak verse vers legyen, grammaticai és prosodiai hibák nélkül, nem hamis rímekkel, soha ömölve, bugyogva foly. Csokonay a maga nagy könynyűséges elmélkedéseinek villogtatásai által, már iskolájában elérte a celebritást, s a tömjén füste elszédítette. Szerencsétlenségére inkább szerete csudáltatni, mint jónak illik. Tőle, aki olly könnyen adhatta, sokan sokat kívántak, ő pedig örömest ad a mindent és mindég; a kívánóknak minden jó volt, ha vers volt, és ha rajta nyeríteni lehete; neki pedig a mázolás is emelte hírét. Kazinczy Ferenc. Megj. 1829. * A legkülönösebb azonban, hogy Csokonai nincs is olyan távol Kazinczy ízlésétől, mint első pillanatra látszik. Kazinczy az, aki ezt nem tudta meglátni. Csokonai költészete éppen egyik lényeges rétegében nem tagadás, hanem épp ellenkezőleg, újjászületése a rokokó esztétikájának. [...] Amint Mozart zenéje, Csokonai rokokó szellemben fogant költészete is egyben a rokokó szellemének önmagával való meghasonlása is, túlságosan telített a nem-társasági, a társtalan és az „illetlenül” szenvedélyes, a menekülést kereső egyéni magányossággal, olyan rokokó, melyben a kosztüm mögött átsejlik a pőre és a pőrén fájdalmas ember. Sinkó Ervin: Csokonai életműve. Novi Sad, 1968. * A magyar költészet Kazinczy visszatérte táján (a tizenkilencedik század elején) két páratlan diadallal kezdődik, amilyet más kelet-európai irodalomban ilyen hamar alig találni: Csokonaival és Berzsenyivel. A debreceni írók az akkori Magyarország legnagyobb és legmagyarabb városában feltalálták az öntvényt, amely könnyedén és mégis diadalmasan ötvöz egybe, nemcsak paraszt dalt és rokokó hajlongást, de Európát és magyarságot is. Azóta sem sikerült ez ilyen jól egyetlen magyar költőnek sem (a debreceni hagyomány örökösének, Tóth Árpádnak leginkább), bár a legjobbak keresték a titkát. Amilyen kecsesen biztos az ő ugrásuk, olyan vakmerő a Berzsenyié. A magyar alkat mélyiből leng föl az étheri görög héjázásba. De éppen mert vakmerő s rendkívüli: világító. Ha Csokonaiék a nap alatt ültettek nyájas, magyar kertet, ő a lehetőségek élébe villámlott bele, magát elégetve. S nézzük meg mi maradt e két kísérletből? Debrecent Kazinczy kirekesztette Európából, úgyhogy Csokonai még a század közepén is példája volt a nem ép tehetségtelen, de durva ritmizálónak... Németh László: Kisebbségben. 1939. Ennyit lett legyen szabad mondanom Csokonai a költő védelmére e helyt, annyival is inkább, mert e két tekintély (Kazinczy és Kölcsey) sokáig canonul szolgálván az ifjabb nemzedéknek, elfordította figyelmét Csokonaitól, kitől még sokáig tanulhat nyelvet, formát, tartalmasságot, kinek tüzénél még soká melegedhetik s érzületei által nemesülhet. Ezen elégtétellel pedig épen én tartoztam a megsértett árnyéknak, ki ifjabb éveimben elszédítve mestereim által, eleget hivék tenni kötelességemnek, ha minden önálló vizsgálat nélkül ismétlem, mit ők előttem mondottak, és Csokonainak a magyar költészet történetében nem azt a díszes helyet mutattam ki, mellyet a szellemben, nyelvben, sőt még csínban is korának legtöbbjei felett álló olty annyira érdemlett. A per tárgya most teljesben fekszik előttünk mint eddig: hazám műismerői: ítéljetek. Schedel (Toldy) Ferenc: Csokonai élete. 1844. Toldy ítélete, enyhítései viszik új irányba a Csokonai-képet s hosszú időre szabnak irányt fejlődésének. Jóideig minden cikk és megemlékezés azon örvendezik, hogy Toldy rehabilitálta a költőt, s igazi helyét megmutatta. Mégis az új Csokonai-kép pozitív vonásait nem Toldy adja, hanem Petőfi és a népiesség hatása. Erősebben mutatkozik a romantikának a Csokonai-képre tett átalakító hatása a húszas, negyvenes évek kéziratos versgyűjteményeiben. Itt „az iskolából kicsapott, bort, mulatóst, szép leányokat kedvelő, nagy szegénységben élő, dévaj, diákos humornak hódoló vándorköltő” romantikus alakja jelenik meg. Dorogi—Ortutay Gyula: Csokonai utóélete. 1936. * — Csokonai! — kiáltott föl a szelíd titoknok úr, látván az iratcsomó tetején — Csokonai! Új Csokonai-kéziratok? Kézirattárunkban már bőségesen vannak Vitéz művei. Falszekrényt töltenek be, s talán ezek új változatot tartalmaznak? — A végleges szöveg, — mondom, nyomtatásra készen. — Szóval ön ezt kézirattárunkban óhajtja elhelyezni? — fordult hozzám a titoknok úr és arca repesett az örömtől. — Nem, uram, — válaszoltam én, — mert kézirataim immár bőségesen feküsznek itt Pesten úgy Ujfalussy kompaktor úrnál, mint más könyvnyomtató mestereknél, azonkívül küldtem belőlük Bécsbe is Márton József szerkesztő úrnak, valamint egy példányát átadtam Patakon a könyvnyomtató műhelynek, de mindenütt igen nehezen kerülnek ki a nyomtatógép alól. Gondoltam, hogy most már meglévén akadémiánk, ide bizodalommal fordulhatok. A titoknok úr fölállott és szeretettel szólott hozzám: — ön tévedésben van, uram, akadémiánk hivatása és föladata felől. Nékünk nem az a feladatunk, hogy költők kéziratait kinyomassuk és eként terjesszük el a nép között. Mi erős páncélszekrényeket építettünk, ahol eme kéziratokat megőrizzük az idők végtelenségéig, s óvjuk azokat úgy szétmálás, mint mély, mint szó ellen, ellenben kinyomatni csak akkor szándékozunk őket, ha költői értékük immár elmosódott és csak tudományos becsük marad fenn. Balassa József: Csokonai Budapesten avagy a mai magyar irodalom, 1927. Csokonai mozdonya nem lebeghet lét és nemlét között, forgó kerekekkel, állomás nélkül, a levegőben. A szellemtörténet rém követheti el azt a kegyetlenséget, hogy felidézi a halottakat a síri világból s akkor elzárja előttük a visszatérő utat a kriptába, s elzárja az előrevezető utat — az életbe. Pedig mintha így állna a dolog nagy „halottainkkal”: Kossuth, Széchenyi, Madách ... A nagy halottak, akik nem tudnak meghalni, életért dörömbölnek. A magyar szellemtörténetnek volt ereje, hogy felidézze Csokonait a születés misztériumán át, genetikusan. Most már ez a felidézett Csokonai érvényért kiált, élni akar értéke szerint, axológikusan. Csokonai, akinek vézna testét szétroncsolta a halál, ki akar törni a nemlét kalitkájából. Csokonai ki akar ismét terjedni, Csokonai felidézett szelleme expanzióért dörömböl. A XVIII. század Debrecenje, a Csokonai-század, amelyet a fővárosalapító politika központi és nyelvújító irodalomközponti reformkor befalazott a Darabos utca vakablakába, itt robog ismét szellemjárásának fausti viharával Debrecen kapui előtt: ante portás Debrecini. Lesz-e ereje a ma Debrecenének, hogy ennek a felidézett Érvénynek szállást adjon? Gulyás Pál: A legelső Csokonai-életrajz. 1940. * Az embernek elszorul a szíve, ha ennek a szerencsétlen nagy embernek sorsába belenéz. Ilyen lélekkel, ilyen értékkel soha nem volt megnyugovása, soha nem tehetett szert egy csipetnyi önállóságra. A legnemesebb szívnek káborgó Orbán lelkévé kellett lennie; ércét, zománcát, zengését az értelmetlen, szívtelen, önző emberiség előtt való kilincselésben elpusztítania. Lényegtelen hibák miatt óriási büntetéseket kellett elszenvednie. Mert mi volt a hibája? Az, hogy megsértette a „tudósnak láttatni akaró és tudományát a mások lenézésével mutogató tudós fanatikust, a kegyesség vagy vallás színe alatt az együgyűséget csaló sarlatánt; a kicsinységből, hogy csudáltasson, nagyot űző pedántot.” Az, hogy apostoli őszinte, kiáradó nagy lélek volt, aki sohasem vetett számot a maga érdekével, hanem önmagát mártírként feláldozó, hihetetlen buzgósággal igyekezett lelke kincseit az egész világra kiönteni. Móricz Zsigmond: Csokonai Vitéz Mihály (Halála századik évfordulóján), 1905. Legrokonabbnak az összes volt és lehető magyar költők közül Csokonai Vitéz Mihályt érzem magamhoz, akibe szintén befolyt, ha igaz, egy kis szemita-féle vér. Örült más világ a világom, mint amit, ha esetleg akármilyen nációba születtek volna bele, eltitkolhatnék mások elől. [.. .] Mondom: Csokonai Vitéz Mihály unokájának érzem és tudom magam: veszettül európaiatlan magyarnak, aki kacagtató fanatizmussal és komolysággal él-hal Európáért. Csokonaiban, Csokonai egy-egy versében babonásan megérzem azokat a szavakat, amelyek csak dőzsölés után pattanhattak ki egy lázas és meggyötört idegrendszer pörölymunkájából. Óh ez nagy és titkos tudományom nekem: szavakon, agyakon, szellemességeken, régi embereken és írásokon is megérezni és megismerni a hajdani, elillant italmámort. Ady Endre: A magyar Pimodán, 1908. Kondor Béla: Csokonai (Fotó: Domonkos Endre)