Kritika 2. (1973)
1973 / 8. szám - Fenyő István: A Petőfi-filológia új alapvetése - B. Mészáros Vilma: Vonzások és taszítások
A Petőfi-filológia új alapvetése A százötvenedik évforduló gazdag könyvterméséből is kiemelkedő értékű Petőfi összes művei szövegkritikai kiadásának első kötete, az 1838-tól 1843-ig terjedő versek méltó apparátussal ellátott gyűjteménye. Groteszk, szinte tarthatatlan volt ugyanis az eddigi helyzet: világirodalmi rangú nemzeti költőnknek nem volt korszerű, a tudomány mai igényeit kielégítő kiadása. Kritikai célzattal ugyan már kétféle vállalkozás is megjelent a költő halála óta eltelt majd egy és negyed század alatt, ezek azonban nem változtattak azokon a gyakorta igen nagy nehézségeken, amelyekkel a Petőfi-filológiának újabban folyvást szembe kellett néznie. Az első ilyen gyűjtemény, az ún. Havas-féle kiadás 1892—93-ban érdemes törekvéseket valósított meg, de még a múlt századi kutatás pozitivista szemléletével készült, jegyzetanyaga jobbára elavult, nem szólva arról, hogy az azóta elért, a Petőfi-képet sok tekintetben átrajzoló eredményeket — köztük a költő újonnan előkerült verseit és verstöredékeit — természetesen nem foglalhatta magába. A felszabadulás után azonban megjelent egy másik kritikai igényű vállalkozás is. Ez az 1951-ben, marxista irodalomtörténetírásunk kezdetén közreadott kiadás az akkori, dogmatikus szerkesztéspolitikai elvek következtében több kárt tett, mint hasznot. Már csak azáltal is, hogy a költő-,ifjúkori műveit, zsengéit, töredékeit, a poétai készülődés 1838—1842 közt alkotott anyagát elkülönítetten, a fejlődésből kiszakítva, a III. kötet függelékében közölte, s ezzel a költői életmű belső szervesülését, építkezését eleve torzítottan adta vissza. Az ifjúkor pedig nyilvánvalóan alapja minden emberi alkat és jellem kialakulásának, kiváltképp egy olyan alkotónál, aki köztudomásúlag „csodagyerekként” tűnt fel, pályafutását már huszonhat esztendős korában befejezte, s azóta is mint a megújító fiatalság szimbóluma él a hazai köztudatban. Másrészt — s ez még kiugróbb fogyatékossága volt a kiadványnak! — a költő „népszerűsítése” érdekében modernizálta a versek helyesírását. Arra, hogy ez mit eredményezhetett egy olyan kényes prozódiájú költőnél, mint Petőfi, aki éppen nem csak olvasásra, de élőszóbeli meghallgatásra is készítette műveit, talán szükségtelen is részletesebben kitérnünk. Végül: az említett sorozat mindennemű keletkezéstörténeti és magyarázó jegyzetanyag nélkül látott napvilágot, sőt mellőzve a versek kronológiájának indokolását is, így az életrajz és a pályakép hitelesebb megrajzolását, árnyalását alig mozdította elő. E múltbeli hiányosságok felsorolása egyben magában foglalja a korrekció — azaz a megindult új kiadás, Kiss József és Martinké András munkája — főbb érdemeit is. Az 1838—1843 közötti fél évtized a diák-, katona- és színészévek korszaka, vándorlással-országjárással és önmegismeréssel-magáratalálással eltelt esztendők. Éppen ezért biográfiai vonatkozásokban itt mutatkozik a legtöbb hézag, a leggyakrabban ez éveket illetően vagyunk puszta feltételezésekre utalva: a hiteles forrásanyag szűkösségével pedig fordított arányban van a legendák száma. Az életműnek e sokban hiányos szakasztérképét a most megjelent kritikai kiadás viszont valósággal átrajzolja, s nemcsak azáltal, hogy jegyzeteivel egész sor fehér foltot tüntet el, de úgy is, hogy síkmetszetek helyett térben világítja át az ifjúkori versek csomóját. Genetikusan és organikusan, egyediségükben és egymással való összefüggéseikben mutatja be azokat, egyszersmind a közeget is, amelyből létrejöttek, s amelyben hatottak. Hogy az arányok minő változásáról, a versekkel kapcsolatos ismeretanyag milyen mérvű kiszélesedéséről van ezúttal szó, a számadatok plaszticitása jelzi leginkább. Míg az előző gyűjtemény 25 lapnyi jegyzetet mellékelt e korszak versanyagához, a jelenlegi kiadás 400 oldal elemző magyarázatot fűz a versekhez. A tizenhatszoros méretek nem csupánt az ismeretek tizenhatszoros nagyobbodását jelentik, nemcsak a mennyiség változott. Másutt van a helye annak, hogy a mélyreható kronológia-újjárendező és szövegrestauráló munkáról részletesebben szóljunk — elvégzik ezt majd a szakmai folyóiratok. Nézzük meg inkább közelebbről néhány vers kísérő jegyzetanyagát. Először, mondjuk, a Lehel című ballada hosszabb és korábbi változatáét. Az itt felsorakoztatott keletkezéstörténeti adalékokkal, a genezis és a hatás mozzanatainak összegyűjtésével a vers egy többszörös folytonosság láncszeme lesz: betagozódik az egyéni fejlődés, a tematikai összefüggések és a társadalmi befogadó közeg viszonylatrendszerébe. Része lesz tehát itt egy sokrétű mozgásfolyamatnak. A jegyzetek nemcsak értelmezik és magyarázzák az alkotást, hanem megteremtik mintegy az egyedi versegész és az életmű kapcsolatát, adataikkal felszínre hozzák azokat a rejtett interferenciákat, amelyek a mű mélyén a valóság és az arra való művészi reagálás között meghúzódnak. Másrészt kitűnik, hogy az egyes költői témákat nemcsak a Petőfi-mű egészében követik végig, de a reformkori irodalmi fejlődés körvonalai közepette is: egy-egy vers esztétikai hatóterében ott lüktet, lélegzik a korszak is, amelyik létrehozta, s amelyre visszahatott. A cseppben érzékelhető a tenger is. A korszakot egybeölelő-betetőző Petőfihez ez a fajta feldolgozásmód illik igazán. A Szín és való című költemény jegyzetei viszont másért tanulságosak. A fogadtatásról írottak — Petőfi elnyerte vele a pápai Képzőtársaság pályadíját — a társadalmi teret villantják elénk, amelyben a költő versei hatni kezdtek. Míg ugyanis a fiatal lírikusra jellemző, hogy a balladapályázatra ezt a jellegzetesen személyes átélésen alapuló, éppen nem történeti jellegű művet nyújtotta be, a korízlés változására nemkülönben az, hogy a szabályok áthágása, sőt az egyik bíráló tiltakozása ellenére is elnyerte vele Petőfi a pályadíjat. 1842-re a klasszicizmus műfaji kapcsai, szabályszerűségei már a közfelfogásban is fellazultak, az ilyen egyéni értelmezése a műfajnak még a rendszerint legkonzervatívabb stíluseszményeiketmelengető miliőben, az iskolában is lehetővé vált. Íme az alkalmas terep Petőfi jövendő ízlésforradalma számára! Vessünk végül egy pillantást Petőfi színészéletének költői tükröződésére, Első szerepem című versére, 1842 végéről. Maga a vers például, mely a fontos életforduló kapcsán a magatartáslíra emlékezetes megnyilatkozása, igazolja Fekete Sándor újabb kutatásainak hitelét: a szerepe szerint nevető Petőfiben a szerep az életpálya, a sors várható tragikumát, az eljövendő fájdalmakat revelálja. A kísérő szövegek még inkább megerősítik e színészévek emberformáló érvényét: a jegyzetelők — az említett kutatásokat kamatoztatva — fényt derítenek arra, hogy nevetésre és a „sírás” képzetének felidézésére mi késztette Petőfit: már első szerepe is egy hatalmaskodó úri lakás fölötti kacagás volt. Véletlen? Csakugyan az. De a véletlenben a szükségszerűnek eleme is ott rejlik: egy plebejus öntudat kért itt felavatást Thália papjaitól. Mindössze az anyag helyenkénti felduzzasztását róhatjuk fel a sajtó alá rendezőknek. A bőség zavarai időnként nehezítik a tájékozódást. Jobb ügyhöz méltó buzgalommal állítják össze például az elveszett versekről szóló tízlapos tájékoztatást, jóllehet ezek többnyire feltételezéseken alapulnak, a költő megismeréséhez semmivel sem visznek közelebb, s az eredmény itt mindig ugyanaz: az ismeretlenről és megismerhetetlenről szóló negatív megállapítás. Az egyes versek jegyzetei során is előfordulnak faktumot faktumra halmozó adalékok, a filológusi tárgyszeretet túlzásai. Értékes viszont az állítólagos és ál-Petőfi-versek rostája: ennek során például kihullott az eddigi kiadásokban sorra szerepeltetett Emlény című vers, mint amelyet nem költőnk keze vetett papírra f tlológiai akríbiáról, a részletvizsgálatok és a nagy elvi összefüggések egységben látásáról, nem utolsósorban pedig igazi tudósi hivatástudatról tanúskodó kiadvány az „új Petőfi”. Mindez kétségkívül örvendetes tény, de azok számára, akik Kiss József és Martinkó András eddigi, Petőfi körüli feltáró munkásságát ismerik, egyáltalán nem meglepetés. (Akadémiai Kiadó) FENYŐ ISTVÁN : KRITIKA Vonzások és taszítások Németh László: Európai utas A cím megtévesztő — útirajz alig akad a kötetben. Szellemi utazásról van szó, a múlt és a jelen európai kultúrájában kalandozik Németh László. Akadnak itt tanulmányok, amelyek megjelenésük idején felfedezésszámba mehettek: alig ismert új jelenségekről szóltak. A frisseség varázsa természetesen elmúlt már; azegész anyag legfőbb érdekessége számunkra elsősorban (ha nem is egyedül) abból fakad, hogy Németh Lászlószellemi útját segít megérteni. Kerényi Károlynak ajánlja a kötetet s valóban Kerényi eszményei tűnnek fel benne újra és újra, elsősorban a két legfontosabb: a görögség eszménye és a szigeté. A görög kultúrának meghatározó szerep jut: nem fér meg szokás szerint a latinnal, nem alkotnak egy hagyományos klasszikus kettőst. A haladás gondolatát elutasító koncepcióból következett nála a kezdet utolérhetetlen fontossága. „Az első nép, a görög, a végleges vezér”, írta erről 1935-ben. Egy még eleven, népközelben élő kultúrát lát benne, aminek semmi köze a latin-keresztény hagyományokhoz, a vergiliusi stilisztikához. A görögség „dionüszoszi” arcát kutatja, ami persze ugyanakkor kicsit nietzschei arc is. Van igazság Veres Péter mondásában, aki szerint: „Németh László görögizálása is csak germán gyermekbetegség” — de nem a teljes igazság. A görög szellem újító erejét élvezi elsősorban a modern törekvések, műfajváltások példáit találja benne: a burleszk, a revü, a pamflet őseit. Saját szellemes meghatározásával inkább futurizmust jelent számára a görög példa, mintsem klasszicizmust. A másik, a „szigetkoncepció” hasonló körök felé mutat. Stefan George kísérlete izgatja s nem érzi benne azt, ami veszélyes: a bezárkózást, az egzaltációt. Saját szigeteszménye ennél kezdettől plebejusáéi volt, egy george-i szemlélettel nehéz volna eljutni a szocializmusba is beilleszkedő „nagy család” nosztalgiájához. A szellemi kalandozások igazi célja a rokonkeresés, a „rokonválasztás”, ahogy Goethe nyomán maga is nevezi. Nemcsak magának keres példaképet, „az egész magyar művelődésnek” akar vele „irányt mutatni”, ahogy Kerényihez intézett levelében megfogalmazza. Nagy történelmi drámáinak párhuzamos vonalát adják ilyen szempontból a tanulmányok, együtt érdekes olvasni őket. Ott sem korlátozódik írókra, Galileinek éppúgy helye van magán-Panteonjában, mint a két Bolyainak vagy Széchenyinek. Élete álma, az „új enciklopédia” merész, változtatni tudó szellemeket kíván; ezeket kutatja itt is. Még a tanulmányok közé illesztett elmekórtani portré is ide tartozik: az őrült is csak akkor érdekli, ha enciklopédikus álmaiba őrült bele. Maga is enciklopédikus szellem: az irodalom mellett egyaránt izgatják a fizika, a pszichológia, a biológia kérdései. Orvosmúltja révén a pszichológia dominál. Álláspontja itt a fontolva haladóé. Freud tanításaiból sokat elfogad, amit túlhangsúlyozottnak tart nála, attól viszont idegenkedik. Szándékos polgárhökkentést érez a módban, ahogy felfedezéseit tálalja, s a maga részéről azon van, hogy „megszelídítse” — csak kérdés, azonos-e ez a megszelídített Freud az eredetivel? Az alkatpszichológiánál is egyoldalúságtól tart, csak az orvosilag bizonyíthatót fogadja el. Az Izgalom Ágnesénél használja majd fel az alkatokkal való játékot, ahol ez már nem a jellemzettekről, hanem magáról Ágnesről vall, akit épp a biológiai osztályozás segít abban, hogy megértő maradhasson. A tudomány itt következményeiben szerepel. „Az új fizikának van valami világnézeti nyilallása” — írja teljes joggal Németh László, s világos, hogy a relativitás is annyiban érdekli, amennyiben ismereteink bizonytalanságára utal. Paradox s csak a modern fejlődés sajátosságaival megmagyarázható 20