Kritika 3. (1974)
1974 / 5. szám - Kahána Mózes (1897-1974) - Földényi F. László: Lengyel József: Újra a kezdet
... Megérkeztek a budapesti hírlapírók, de azok se a lármás, keserves káromkodástól visszhangzó „Európába” szállottak, hanem lehetőleg takarékos civil-kvártélyra, miután hosszabb ideig szándékoztak a városban maradni. Az idegenek jöttével szinte napról napra csendesebb lett a hangossághoz Szokott Nyíregyháza, ahol egy álló esztendeig mindenki úgy eresztette ki a hangját, hogy az általános lármában nyoma legyen. — Elzász és Lotharingia elrablása óta nem történt olyan disznóság ebben a században, mint az eszlári zsidók bebörtönzésével a tekintetes Magyarországon — mond a hebegő Tóth Béla, aki már ekkor is szerette a meglepő hasonlatokat. Rendkívüli hírlapíró volt, tudta, hogy a közönséget csak a szenzációk érdeklik az újságban és a szóbeszédben is. Ugyanezért Kossuth utcai ablaka alatt, ahol a nőszabónál bérelt szobát nyíregyházi tartózkodása alatt, egy éjszakán megjelent a Kacsari-banda és „nachtmusik”-kal kedveskedett a rosszálmú hírlapírónak. Egy borízű hang vezénylete mellett huszonnégyszer elmuzsikálta a cigánybanda a hírlapírónak: Zikcene zakcene stb. refrénű nótát. Tóth Béla magában csikorgathatta a fogát, írhatott panaszt az „Egyetértés”-be (amelynek tudósítója volt), hivatkozhatott másnap „szeplőtlen” származására, atyjára, Tóth Kálmánra, a költőre, akinek szobrára már javában gyűjtenek és táncolnak Baján, édesanyjára, a jeruzsálemi zarándoknőre, a kegyes Majthényi Flóréra, akinek révén a nagykállói Kállaynemzetséggel is atyafiságban volt: a nyírt vinkó ízű hangot sokszor kellett hallania éjszakánként, amikor szóban és írásban pártjára kelt a zsidóknak. Tóth Béla bosszúságában egy kontradallal válaszolt a szabolcsi uraknak. Az emlékezetes nóta így hangzott: ... Azért van az árvakassza, Hogy a dzsentri elsikkassza. . .. Megjelent a városban ama Zarándy A. Gáspár nevű fiatalember, aki Szefézusnak és a pesti egyetemi ifjúság ellenőrzés végett kiküldött „polgárénak” mondta magát. A bandzsa tekintetű fiatalember nem kisebb emberre „pályázott”, mint Seyffert Edére, a királyi főügyészhelyettesre. (Talán párbajt akart az ügyésszel vívni? Azt talán nem merte volna még ez az elszánt, háborgó, majd fiatalember se, de mindenesetre „kellemetlenkedni” akart a főügyészhelyettesnek, aki véleménye szerint a zsidók pártján volt.) ... Megérkezett Istóczy Győző, a híres antiszemita képviselő, mégpedig, mint mondták, egyenesen a váci államfogházból, ahol Wahrmann Mórral, a magyarországi zsidóság vezetőjével való párbaja miatt büntetését ülte. A Sóstón majálist rendeztek a tiszteletére, de éppen maga Istóczy vetett véget az ünneplésnek a könnyekig meghatott hazafiak között azzal a tréfás kijelentésével, hogy a párbajban amúgy sem eshetett volna semmi baja, mert azt Komjáthy Béla pisztolyaival vívták, amely pisztolyok még senkiben sem tettek kárt. ... Fiatal, és vidám hírlapíró volt itt Rákosi Viktor, aki bátyja, Rákosi Jenő lapját képviselte a törvényszéki tárgyaláson. Csak mindennap a postától rettegett, amely a Budapesti Hírlapot hozta. Vajon milyen szempontból ítéli meg a másnapi vezércikkben a vérengző Kaas Ivor az ő ártatlan tudósításait, mily félelmetes keretet ad a „báró” nyíregyházi leveleihez a lap élén írott cikkében? Hiába emlegette a humoros Sipulusz nyíregyházi társasága előtt, hogy esze ágában sincs antiszemitáskodni, neki minden olvasójára szüksége van. Férfiasan zengő baritonja miatt beválasztották a nyíregyházi dalárdába is, innen már csak egy lépésnyire volt a népszerűség másik lépcsője: felvették az önkéntes tűzoltóegylet tiszteletbeli tagjai közé. Nagy dolgok voltak ezek. Nem mindenkivel estek meg Nyíregyházán. ... Komoly fiatalember volt Adorján Sándor, a félhivatalos „Nemzet” című lap Nyíregyházára küldött tudósítója, élénk és vidám Devecseri Ignác, a Neues Pester Journal munkatársa, akitől minden nap lehetetlenségeket várt Bródy Zsigmond, a pesti kiadója: „Mi lesz Devecseri?” — jöttek a sürgönyök. Devecseri, hogy kiadójának kedvében járjon, a tárgyalás folyamán vállalkozott Solymosi Eszter szerepének eljátszására, amikor a bíróság az eszlári zsidótemplomba kiszállott, hogy a gyilkosság lefolyását rekonstruálja, vajon látható volt-e az a Scharf Móric által említett kulcslyukon át? Devecseri vállalkozott a templom pitvarában Solymosi Eszter személyének helyettesítésére, míg a sakterek személyében az öreg Geist (a Pester Lloyd tudósítója) és Tóth Béla hírlapíró a földre teperték. Bródy Zsigmond meg lehetett elégedve munkatársa sikerével Solymosi Eszter szerepében, mert hiszen a zsidókat végül felmentették a gyilkosság vádja alól. ... Terebélyes, honatyás léptekkel sétálgattak a város itt-ott kövezett utcáin a tárgyalásra érkezett országgyűlési képviselők, Ónody Géza, Verbovay Gyula, Füzéressy, az egykori honvédtiszt. De jóformán naponként jöttek a vonattal idegenek, akik a törvényszék tárgyalótermébe egy pillantást akartak vetni, miután belépőjegyet úgysem kaphattak az aránylag kis terembe, a beállott kánikulában hamarosan továbbutaztak a poros városból. Csak azok a kaftános, messzi vidékről jött zsidó zarándokok tartottak ki a legforróbb napokban is, akik a börtönnel szomszédos utcákban hitsorsosaikért imádkoztak a falhoz lapulva, szakállukat tépve, keservesen, mint nagy bibliai istencsapás idején. SZÍNHÁZ Lengyel József: Újra a kezdet egy sikerű regényből készült drámát mutatott be a veszprémi Petőfi Színház — önkéntelenül kínálkozik az összehasonlítás, hiszen az eredeti mű izgalmas és kényes kérdések bő választékát kínálja. ízig-vérig társadalmi elkötelezettségű mű ez. A viszonylag egyszerű cselekmény emberi indulatok, érzelmek és nem utolsósorban tettek bölcsője, s a magatartások széles skáláját felölelő hősök végig olyan helyzetek előtt állnak, melyekbe mi is mindannyian belekényszerülünk, s melyeket tudatosan vagy ösztönösen végigcsinálunk. A történet önmagában keveset mond: egy koncentrációs tábor kommunista szervezete Banicza Istvánt bízza meg, hogy mentse ki Trend Richárdot a soron következő halálraítéltek közül. Trend nem hajlandó menekülni, vállalja a halált, s Banicza kénytelen egy ismeretlen fiúnak felajánlani segítségét. Az akció sikerül, Banicza sikerélménye azonban elmarad, s kételyeit, önvizsgálatát a láger felszabadulása sem szünteti meg. Pestre visszakerülve bekapcsolódik a pártmunkába, de elutasítja a láger rideg, ellentmondást nem tűrő kommunista vezetőjének, Pokorny Antonnak a közeledését — az indulatok, gondolatok és kételyek felszabadult tömege nem engedi, hogy az emberi személyiséget nem tisztelő és semmibe vevő hivatalnok beosztottja legyen. A kisregényben végighúzódó kérdés a személyiség kiteljesedésével kapcsolatos. A fölmerülő és bemutatott magatartásformák lényege minden esetben a tisztességes élet követelménye. Természetesen eltérő megoldások és kiutak születnek. Trend Richárd, az építész tele fantáziával, művészi lelkesedéssel és utópizmussal. Gyanús volt a jobboldalnak, de gyanús a kommunistáknak is. Elvont humanizmusa a konkrét helyzetben nem segítette ki, s önként vállalt halála egyfajta — szerencsétlen? — mártírt csinált belőle. Sophia, a diáklány „belső parancsnak” engedelmeskedve önként vállalta a lágert, a szenvedést, de életelve, mely csak a belső tisztaságra törekedett, az SS-katonák esetében is csak sajnálatra tette képessé. Prenn Ferenc, a volt kommunista nem tűrte a párt szigorúságát, s Franciaországba emigrált, belépve egy kétes eredetű képkereskedésbe — a Tanácsköztársaság politikai tisztje a minden mindegy elvéhez jutott el. Banicza Istvánnak mindegyikkel meg kell mérkőznie. Tudja jól, hogy mindegyik szereplő magatartásában van elfogadható, pozitív és tisztességes vonás, s belső dilemmája ezért is nő fokról fokra. Óhajtja ugyanis azt a világot, melyet a kommunisták hódítanak meg és építenek fel, de tudja, hogy ennek csak akkor van értelme, ha mindez az emberek érdekében történik. S ebből a harcból olyan kiteljesedett embereknek kell kikerülni, akik tudják, hogy mit akarnak, s milyen cél érdekében élnek. S ezért lesz döntő ellenfele Pokorny Anton, a kommunista harcos, a közvetlen felettese. Mert a lágerről sok mindent tudunk, csak a kommunista szervezetet nem ismerjük, mint ahogyan Banicza, a kipróbált kommunista is csak Pokornyn keresztül érintkezik ezzel a „láthatatlan hatalommal”. Ellentétük kimondatlanul is végighúzódik a regényben, s — nem véletlenül — hazaérkezésük után, Pesten robban ki, mikor mindketten a közvetlenül gyakorlati tettek előtt állnak. S Banicza, a „néptribun” a Pokomyétól eltérő erkölcsi rendszerben él: a szocializmus felépítése számára az emberi élet minden szférájának gyökeres megújítását jelenti, ellentétben Pokoryval, a „bürokratával”, aki kimondatlanul is csak egy újfajta politikai rendszer megvalósításán fáradozik. Pokornyval és a Pokornykkal fel kell venni a harcot, még akkor is, ha ez időlegesen reménytelennek tűnik. Prenn, Trend és Sophia a kommunistákkal szimpatizáltak, de nem a Pokornyk kommunizmusával. S Prenn inkább az emigrációt, Trend az önkéntes halált, Sophia a valóságtól való visszahúzódást választja. Banicza Pestre visszatérve bekapcsolódik a pártmunkába, de elkerüli korábbi felettesét. Pokorny azonban nemcsak egy van. Lengyel József ezt nagyon jól tudja, s ha az Újra a kezdetben nem is viszi végig a sorsát, a megoldás kisebb-nagyobb valószínűséggel kínálkozik: a Trend Richárd vallomásai című kisregényből tudjuk meg, hogy Banicza idővel „tiszteletbeli száműzetésbe” került, oda, ahol radikális, ellentmondásokból építkező s az emberi személyiséget a maga teljes egészében tisztelő etikai rendszere senkit nem zavar. A személyi kultusz egész mechanizmusa a Baniczák által hőn áhított teljes személyiséget azzal deformálta, hogy mindenkit egy elvárásrendszerbe kényszerített. Lengyel József regénye ebben az összefüggésben kiemelkedő, s valóban a saját mindennapjainkba beleszóló s azt alakító mű. 19 Kahána Mózes (1897—1974) Alig húszévesen már verseit közölte Kassák Lajos lapja, a Ma, s kemény próbákkal teljes élete utolsó pillanatáig írt, dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után külföldre kényszerült, élt Bécsben, Romániában, a Szovjetunióban s aztán 1967 után ismét Magyarországon. Marxista meggyőződéséért Romániában börtönbe zárták, de megszökött, és a Szovjetunióban élve is — álnéven — munkatársa a Gaál Gábor szerkesztésében Kolozsvárott megjelenő marxista folyóiratnak, az Utunknak. Haláláig elkötelezett, hűséges harcosa volt a proletariátus és az internacionalizmus ügyének, mint író és mint politikus egyaránt. Írásai őrzik emlékét emlékezetünkben. KRITIKA