Kritika 3. (1974)
1974 / 5. szám - Tarján Tamás: M-A-D-Á-C-H
A hosszúra sikerült bevezető igazolni próbálta, hogy a veszprémi színház és Pethes György rendező nagy és élő fába vágta fejszéjét. A regény drámába öltöztetését Lengyel József és Osztovits Levente végezte el. Az új ruha sem tudja azonban eltakarni azokat a problémákat, melyeket a dramatizálás vetett fel. A regény hitelét az adta, hogy élő alakok jelentek meg előttünk. A drámában ezek az alakok elszíntelenedtek, elsápadtak s a szenvedélyek hitelüket vesztették. Egy figura életképességét az biztosítja, ha van múltja, története, s minden pórusával a világból, környezetéből nő ki. A regény a maga műfaji eszközeivel képes volt létrehozni azt a tárgyi totalitást, mely szükségszerűen, észrevétlenül szülte meg ezeket a szereplőket. A dráma — annak ellenére, hogy a szerzők szándéka szerint megpróbált elszakadni a regénytől — erősen kötődött az alapműhöz. De — s éppen a dráma sajátos törvényei miatt — a regény világát nem lehet maradéktalanul átültetni a színdarabba. A szereplők nagy része Banicza álmában jelenik meg, s a dráma — bizonyára feltételezve a regény alapos ismeretét — ezeknek az embereknek a valóságos létezésére, múltjára és külsődleges jelenére csak néhány szóval utal. Mindannyian magvas, igen mély etikai elvekkel lépnek a színre, de érvényüket éppen azáltal vesztik el, hogy a puszta célzáson és megnevezésen túl nem tudjuk, kinek a szájából is hallottuk e szavakat. A konfliktusok túlnyomó része is ezért válik inkább szópárbajjá, s nem tettek irányítójává. A dráma hőseinek ez az egysíkúsága kizárja azt, hogy a maguk emberi teljességében lépjenek elénk. Ennek következménye lett, hogy a darab annyira kötődik a második világháború végéhez, hogy onnan nem nagyon képes a mához szólni. Ezzel viszont a regényben meglevő, égetően jelenlevő problémák halványodnak el, s a darab elsősorban történelmi illusztrációvá válik. A színdarabban jóval nagyobb szerepet kap a Banicza—Pokorny ellentét, mint a regényben. Ez az ellentét azonban itt békésen feloldódik, s Banicza, belátva, hogy sem Prenn, sem Trend, sem Sophia életfelfogását ■ nem tudja megváltoztatni, a Pokorny által felkínált út mellett dönt. A hatalom védelmében azonban erkölcsi kételyei, az emberi személyiségbe vetett hite és az erkölcsi tisztaság utáni sóvárgása — szubjektíve legyen bármilyen becsületes is — sóhajtozássá, szenvelgéssé változott. Míg a regény többek között arról próbál meggyőzni, hogy érdemesebb a Baniczák útját választani, még akkor is, ha ez a Pokornyk meglevő hatalmának nem tetszik (hiszen kényelmesebb az uralom, ha mindenki egyetértéséről biztosítja a felettes vezetőt minden kérdésben) — a dráma lemondott erről, felszínes apológiába torkollott, s a Pokornyt kritizáló részek fricskázgatássá, zsörtölődéssé degradálódtak. S hiába próbál Banicza mindenkit meggyőzni arról, hogy neki lelke van — Pokorny látja legjobban, hogy pusztán „moralizáló szent”. Kétkedik, de vizet prédikál és bort iszik. Nem kell félni tőle. Eszébe véste azt, amit Pokorny szó szerint kimondott: aki nincs velünk, az ellenünk van. Pokorny melletti döntése ennek az elvnek az elfogadását is jelenti. Az előadásról. Elsősorban nem a rendezés vagy a színészek hibája az erősen korhoz kötöttség, magából a drámából ered ez. A rendezés azonban túlságosan is aláhúzta a darabnak ezt a jellegét, s a 40-es évek slágere, az ütött-kopott szállodai szoba, a kísérteties lágerbörtön, krematóriumkémény vagy a rabruhák mindezt hangsúlyozta s előtérbe tolta. Ez elősegítette, hogy tipikus „kukucskálószínház” jöjjön létre, olyannyira, hogy a színészek néha már zavaróan nem vettek tudomást a nézők jelenlétéről, s a szobába a negyedik falat is odaképzelték. A néző így valóban csak bekukkanthatott a szobába, Banicza lelkébe, s a problémákat is csak kívülről szemlélhette. Ugyanúgy, ahogy a darab elvesztette kapcsolatát a jelennel, az előadás is lemondott arról, hogy a maga szintjén a nézőket is bekapcsolja a maga világába. A regény és a dráma műfaji különbségeit a külsődlegesség szintjén nem lehet áthidalni , s egyes dramaturgiailag elhibázott pontok ezt támasztják alá. A cselekmény siettetése a regényben megtűr hosszabb epikus betoldásokat. A drámában s különösen a színpadon azonnali tetteket nem lehet hosszadalmas, a tárgytól eltérő beszélgetésekkel, emlékek felidézésével megakasztani. Az előadásban ez több helyen törést okozott Gondoljunk például arra a jelenetre, melyben Banicza feltűnő türelmetlenséggel nem hajlandó végighallgatni az őt feltartó Harkály fecsegéseit, s amint végre eléri Trendet, azonnali mentése helyett a színpadon feleslegesnek tűnő beszélgetésekbe bocsátkozik. A darab alapvetően gyenge pontjait nem tudta ellensúlyozni sem Szoboszlay Sándor (Banicza) játéka, sem a szintén kiemelkedő Joós László (Trend), sem az epizódszerepekben is értékes alakítást nyújtó Horváth László, Czeglédy Sándor vagy Dobos Ildikó. FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ Lázár Kati és Pelsőczy László a M-A-D-Á-C-H-ban (MTI fotó : Benkő Imre felvétele) M-A-D-Á-C-H A csillagok védszellemei különböző nagyságú, színű, egyes, kettes csillaggömböket, üstökösöket és ködcsillagokat görgetve rohannak el a trón előtt. Szférák zenéje halkan” — adja az utasítást Madách Imre Az ember tragédiája legkezdetén. A Huszonötödik Színházban kényelmesen labdázgató főangyalok fogadják a nézőt, hogy azután elhelyezkedés közben maga is bekapcsolódhassék Gábor, Mihály és Rafael passzolgatásába. Döngenek, röpdösnek, görögnek, olykor célt tévesztve pattognak a vászonnal bevont pettyesek, rajtuk a T-R-A-G-E-D-I-A szó színes betűi, külön-külön. Jó a hangulat, bemelegítünk. Mielőtt kialszanak a fények, mielőtt fölgördül a nemlétező függöny, három dolgot sürgősen le kell szögeznünk: 1. Az még egyáltalán nem tragédia, ha Madách remekművével látszólag kegyelettelenül bánnak, ha alapanyagként kezelik, ha labdáznak soraival — csak minden labdát jól kell megjátszani. 2. A M-A-D-Á-C-H Madáchétól teljesen független, új és öntörvényű alkotás, félrevezető és fölösleges tehát Az ember tragédiájához való hozzáméricskélése, az irodalom- és színháztörténeti meditáció, de 3. a M-A-D-Á-C-H el sem engedheti egészen Madách kezét, háttérként mindvégig föltételezi a Tragédiát, megkívánja annak ismeretét, így tárgyilagos megítélése is csak tárgyilagos viszonyítással történhet. Szerzője nincs — szerzői vannak a Huszonötödik Színház új produkciójának. „A Tragédiáról gondolkozunk” — hirdeti az alcím, rokonszenvesen bizonyítva a többes szám első személyű színház kialakításának szándékát. Aligha tévedés azonban a darab mögött elsősorban Gyurkó László munkáját föltételezni. Gyurkó már sokszorosan igazolta hajlamát és készségét az újjáteremtésre — Szerelmem, Elektra (kétszer is!), A búsképű lovag.... Dosztojevszkij- és Ilf—Petrov-adaptáció —, kitűnő szemmel veszi észre klasszikus művek aktuális vagy aktualizálható mozzanatait. Átír, kifordít, lebont és újraépít. Tehetsége természete szerint, úgy látszik, épp ebben alkothat — és alkotott is már — jelentőset. A kollektív munkává tágult M-A-D-Á-C-H a korábbi Don Quijote-variációval van szoros rokonságban. Az előadás első része, a teremtés folyamata remekül sikerült. Minden szó, minden mondat Madáché — csak éppen új (sor)rendbe szervezve. Kettős feszültség élteti az eseményeket. Egyrészt jólesik nevetni a máskor talán nyomasztó súlyú halhatatlan mű fonákságain, jólesik bűntudatos kárörömmel szemlélni a Tragédia felszínre bukó, mértékkel és teremtően gúnyolt avíttságait, konvencióit. Másrészt viszont e hancúrozás mögött egyre meggondolkodtatóbban bontakozik ki a drámai történés. A szűkagyúnak és csepűrágónak láttatott, önnön hatalmától megrészegülő kiskirály, az Úr világot alkot, embert formál a maga képére. Művében eleve a tökélyt ünnepli-ünnepelteti, statikusságot, szolgai nyugalmat áhít. Angyal zsoldosai segítségével elfojtja a panaszt, jajszót, tiltakozást, egyformává gyúr mindenkit. „Szabad versenytér nyílt meg a kebelnek” — szajkózza egy emberként a korlátlan lehetőségek hazug himnuszát az uniformizált sokaság. Ádám és Évátlanított tragédia tárul szemünk elé; az egyént, a személyiséget „elnyelendte” a tömeg. A nagy mű elkészülte után az alkotó pihenéséhez már csak egyvalami hiányzik: a mindeddig dacosan gubbasztó Lucifer hódolata. A tagadás ősi szelleme a toporzékoló, de tehetetlen Úr szemébe vágja ellenvéleményét. „Szép a magasból... de odalent másképp hallanék” — mondja a világra, a londoni színből kölcsönözve saját szavait. „Az új világba elszántan leszállok, S nem félek, a költészetet, nagy eszmét Hullámi közt hogy újra ne találjam” — idézi most már Ádámot, ugyanonnan, s el is indul megsegíteni, öntudatra ébreszteni, fölemelni az emberiséget. Nemcsak Lucifer, de az égiek és a földiek is többnyire a londoni szín sorait mondják — mert döntően erre épül az egész előadás. Az eszméit és ideáljait vesztett, ziháló szabadversenyes kapitalizmus bemutatásába sűrűsödik az antik Róma kéjhajhászása, Kepler korának semmiért sem küzdő romlott unalma, a Falanszter ridegsége. Sem túl nagy lelemény, sem túl nagy bátorság nem kell annak kimondásához: bármennyire kemény is a korkép, a kritika — a társulat szándéka itt a mi korunknak, mindennapjainknak bírálata volt. Valós a küzdőtér, jogos a harc, jogos az anyagiasság, az ideálnélküliség, az elgyávulás, a közöny elleni csata — mégis itt következik be a Huszonötödik Színház csatavesztése. Pedig Lucifer földreszállásával ígéretesen kezdődik a második rész. „__egy talpalatnyi föld elég nekem, Hol a tagadás lábát megveti” — vallja Lucifer, s tagadása már önmagában is példa, tett, sőt forradalmi tett. Don Quijotét is a fönt jelzett ártalmak, elsősorban a közöny ellen küldte harcba Gyurkó László. A búsképű lovag figurájához azonban — minden nosztalgia és fura rokonszenv ellenére — túlságosan hozzátapadt a szélmalomharc, a többnyire nevetségesen ostoba és csökönyös lándzsarázás képzete. Szerintem ezért az ő személyében a talpalatnyinál nagyobb helyen sem vethette meg lábát a csakazértis küzdelem, nem érvényesülhetett a példát adni akarás szép szándéka. Lucifer alakja sokkal öszszetettebb, titokzatosabb. Mindig is bírta borzongató rokonszenvünket, bevallva-bevallatlanul Ádám ellenében is reá szavazunk. Most ez az Ádám legjobb tulajdonságaival is 20