Kritika 3. (1974)
1974 / 1. szám - Két színházi előadás - Móricz Zsigmond: Rokonok - Nagy Péter: Benedek Katalin: Alattunk a város
Mindenekelőtt a népi alakok öltözéke tetszett túl szépnek ahhoz, hogy igaz lehessen. A rendezés támadhatatlan erényének a szereposztást érzem. A dokumentumjáték felfogásához híven nem törekedett arra, hogy szereplői azonosuljanak az életre keltett történeti alakokkal. Így okkal játszhatta el a főszerepet Kozák András. Nem Gandhi ráncait, hanem egyszerűségét jelenítette meg. Nem a Mahatma zörgő csontjait tette színpadi látvánnyá, hanem egyszerű szavai igazát. Éppen ezért talán felesleges is Kozák Andrásnak Gandhi-maszkban színre lépnie, majd a játék végeztével néhány pillanatra ismét Gandhi-álarcban megjelennie. A háttérre vetített hatalmas Gandhi-fotó ennél úgyis hitelesebb. Ugyanilyen felfogás indokolja, hogy Harsányi Gábor szólaltatja meg az alkatától idegen Nehrut. Hiszen ami a színpadi alakban fontos, az így is hiteles: racionalizmusa, politikusi következetessége. Nagy Attila, Inke László és Buss Gyula szerényebb lehetőségű szerepeikben is jól érzékeltették a tanítvány-politikusok, illetve a politikus ellenfél karakterét. Drahota Andrea az angol alkirály feleségének szerepében vígjátékibb volt, mint azt drámai funkciója indokolta volna. Kétségtelen, hogy a kívülálló angol lady csipogó jóindulata nevetséges mozzanatokat is tartalmaz. A vele kapcsolatban megszülető mosoly azonban tragikus fintor is: az indiaiakkal testközelben élő művelt nyugati milyen keveset lát, ismer meg, vállal abból, ami körötte végbemegy. BERKES ERZSÉBET Két színházi előadás Móricz Zsigmond: Rokonok Móricz Zsigmond kitűnő és közismert regényét Móricz Virág és Thurzó Gábor dolgozta át színművé. Az átdolgozás természetesen érinti azt az egész problémakört, amit a regények színpadra való átdolgozása általában jelent: a népszerű regény vonz-e közönséget a színházba, vagy a színházi siker — ha ugyan siker — szerez új olvasóközönséget a regénynek; az elbeszélő teljesség s a drámai szaggatottság egymásnak megfelelése vagy nem megfelelése; a lélekábrázolás kétféle módszerének szöges ellentéte; s még sorolhatnánk tovább. De e számos és zavaró kérdést Móricz esetében még megtoldja az író egyéni rejtélye: hogyan lehetséges, hogy az az író, aki minden elbeszélő művében zseniálisan drámai tudott lenni, amint színpadra lépett, mint a szárazra került albatrosz, csak bukdácsolni tudott? S az érthető ambíció: hátha abból a drámai töltésű elbeszélőanyagból, amit ő maga nem tett színpadra, mások, nagyobb színpadi jártassággal, több drámaiságot csiholhatnak ki ? A Rokonok átdolgozása nem ezt bizonyítja. Hiába Móricz Virág írói-leányi hűsége és Thurzó Gábor biztos kezű színpadismerete, a Rokonokból igazi dráma nem lett, s főleg nem lett móriczi dráma, inkább csak a regényhez eléggé hűséges, többé-kevésbé érdekes képsor, mely illusztrálja a kort, amelyben játszódik, de valóban drámai feszültséget felkelteni nem képes. Ha Móricz maga írja át a regényt drámává (de neki nem kellett átírnia, többé-kevésbé ezt írta meg színpadra a Búzakalászban), nyilván egészen más súlyt kap az elfojtott szerelmi hőség, mely Kopjásst feszíti, s ez rögtön átrendezi a szereplői viszonylatokat; de kár ezen töprengeni, hiszen — ismétlem — az átdolgozók tisztes munkát végeztek, s tán nem is egészen az ő hibájuk, ha a darab mai megjelenésében inkább hat egy jól modernizált Csiky (vagy, mondjuk, másodvonalbeli Osztrovszkij-) drámának, mint móriczi alkotásnak. Fiatal rendező, Nagy András László debütált ezzel a művel a Nemzeti színpadán. Kétségtelenül ért a színpadhoz is, a játékrendezéshez is: az egész jól pereg-forog, s nem egy színészből — a Kopjásst játszó Szersén Gyulából, a Berci bácsit játszó Horváth Józsefből, vagy Pápai Erzsiből Lina szerepében — a legjobb tulajdonságait, igazi jellemábrázoló készségét hozta ki. E tekintetben különösen sikeres munkát végzett Agárdi Gáborral, akinek a Polgármester egyik legjobban kidolgozott, végiggondolt szerepalkotása, emellett különösen furcsa, hogy Rajz János Kardics bácsija alapvetően elhibázott: a várost kezében tartó bankigazgató helyett valami szürke kis szatócsot játszik. Éppen mert a rendező értékes művészi kvalitásokat mutat, érdemes most figyelmeztetni néhány balfogására: ez a darab szinte sír a forgószínpad után, nemcsak a Magdaléna-estélyt lehetett volna egészen másként megoldani azon, de a polgármesterrel való találkozást is: groteszk, hogy a titkári előszobában (mert mi más lehet az, ahol mindenki ki-be jár?) tárgyalnak meg lényeges ügyeiket a polgármester és a főügyész. Az első képben még több játékkal (Szersén groteszk akrobatamutatványa a kávéskészlettel, Pápai asztal alatt mászkálása, a cseléd és a koffer mozzanatai) kiesik a darab hangneméből s a burleszk felé tolja el. De ezek minden bizonnyal csak a kezdés bizonytalanságai, melyek mögött is látszik a rátermettség. Benedek Katalin: Alattunk a város Különös dolog az irodalmi élet, még különösebb a színházi, hát még amikor a kettő találkozik. Vannak szerzők, „bent a tojásban”, akinek tán művére senki sem emlékezik, de mégis mindenki rájuk figyel, s vannak némelyek, „kinnrekedtek”, akikre akkor sem figyelnek fel, ha már művek sora áll mögöttük. Benedek Katalin első drámával jelentkező író. Elméletileg mindig meghirdetjük, hogy az induló tehetségek különös figyelmet érdemelnek: az írónő bemutatkozása a József Attila Színházban mégis „csöndes” bemutató volt, a jeles és jeltelen pályatársak arca nem tűnt fel a zsöllyék felett. Kár, mert ők veszítettek vele. Az Alattunk a város korántsem tökéletes mű. Több annál: ígéretes. Két nagy erénye van: mer mai, közéleti, problémákat nyíltan és élesen felvetni, színpadon vitatni, s mai, körülöttünk élő embereket mai, körülöttünk hangzó nyelven megszólaltatni. Talán ez utóbbit tartom legnagyobb írói erényének: a pesti intellektuális köznyelvet úgy viszi színpadra, hogy észrevétlenül kissé megemeli s ezáltal színpadi dialógusra alkalmassá teszi. Röviden szólva: ritkán hallottam olyan életteli s éles, kihegyezett dialógusokat az utóbbi időben mint ebben a színműben. Nyilván ennek a következménye az is, hogy alakjai jól jellemzettek, élesen körvonalazottak. A gyöngéje elsősorban a magára vett kötelmekből származik. Forrásuk ezeknek is rokonszenves: Benedek szinte a francia klaszszikus dráma kötöttségeit vállalja magára; egy színhely, sűrített idő, összesen öt szereplő, az időben és logikában előre menő cselekmény. Könnyíthetett volna helyzetén a szerző, ha narrátort, időjátékot, miegyebet — a „modern” dráma talmi külsőségeit — magára aggat, s mennyivel hatékonyabbá, töményebbé tette művét, hogy nem külsőségekben kereste modernségét! De ennek a kötöttségnek a következménye, hogy a magánéleti és közéleti konfliktusa — egy negyvenes éveiben járó, éppen „befutó” tervezőmérnök mesterségbeli erkölcsi lezüllése és házassága szétzilálódása — nem eléggé szervesen ízesül, illetve igazán csak a magánéleti konfliktust látjuk, a közéletit mintegy reflektálva, közvetítve, második síkon érzékeljük. S részben ennek a következménye a lehangolóan nehéz indítás (amit ugyan ellensúlyoz az, hogy hamarosan felgyorsul és izgalommal töltődik fel a cselekmény), meg az is, hogy a fiatal párból a férfi jó színpadi alak, de meglehetős lélektani rejtély: valóban züllött strici-e, mint a végén kiderül róla, vagy csak a hőssel való kapcsolata züllesztette-e le , mint az indítása után hinni lehetne? Egy érdekesen sikerült első darab ígéret, nem beváltás. Benedeknek a továbbiakban kell bizonyítania azt, hogy itt megnyilatkozó erényeire támaszkodva írói útját tovább tudja-e építeni, vagy itt megnyilatkozó gyöngéi kötik le az erejét. De mindkettő miatt megérdemelné, hogy nagyobb kritikai figyelem forduljon felé — hátha tényleg segíthetünk neki. A József Attila Színház igyekezett számára minden segítséget megadni. Talán a dramaturgiai volt a gyöngébb: az első kép nehézkességét ki kellett és ki lehetett volna javítani. A rendezői az erősebb: az együttes Berényi Gábor vezetésével elevenen pergő, meggyőző, jó színházat produkált. NAGY PÉTER Horváth József és Szersén Gyula a Rokonokban (MTI fotó: Keleti Éva) 30 KRITIKA