Kritika 3. (1974)

1974 / 5. szám - Kahána Mózes (1897-1974) - Földényi F. László: Lengyel József: Újra a kezdet

... Megérkeztek a budapesti hírlapírók, de azok se a lármás, keserves káromkodástól visszhangzó „Európába” szállottak, hanem le­hetőleg takarékos civil-kvártélyra, miután hosszabb ideig szándékoztak a városban ma­radni. Az idegenek jöttével szinte napról napra csendesebb lett a hangossághoz Szokott Nyír­egyháza, ahol egy álló esztendeig mindenki úgy eresztette ki a hangját, hogy az általános lármában nyoma legyen. — Elzász és Lotharingia elrablása óta nem történt olyan disznóság ebben a században, mint az eszlári zsidók bebörtönzésével a te­kintetes Magyarországon — mond a hebegő Tóth Béla, aki már ekkor is szerette a meg­lepő hasonlatokat. Rendkívüli hírlapíró volt, tudta, hogy a közönséget csak a szenzációk érdeklik az újságban és a szóbeszédben is. Ugyanezért Kossuth utcai ablaka alatt, ahol a nőszabónál bérelt szobát nyíregyházi tartóz­kodása alatt, egy éjszakán megjelent a Kacsa­­ri-banda és „nachtmusik”-kal kedveskedett a rosszálmú hírlapírónak. Egy borízű hang ve­zénylete mellett huszonnégyszer elmuzsikálta a cigánybanda a hírlapírónak: Zikcene zak­­cene stb. refrénű nótát. Tóth Béla magában csikorgathatta a fogát, írhatott panaszt az „Egyetértés”-be (amelynek tudósítója volt), hivatkozhatott másnap „szep­lőtlen” származására, atyjára, Tóth Kálmánra, a költőre, akinek szobrára már javában gyűj­tenek és táncolnak Baján, édesanyjára, a je­­ruzsálemi zarándoknőre, a kegyes Majthényi Flóréra, akinek révén a nagykállói Kállay­­nemzetséggel is atyafiságban volt: a nyírt vinkó ízű hangot sokszor kellett hallania éj­szakánként, amikor szóban és írásban pártjá­ra kelt a zsidóknak. Tóth Béla bosszúságában egy kontradallal válaszolt a szabolcsi uraknak. Az emlékezetes nóta így hangzott: ... Azért van az árvakassza, Hogy a dzsentri elsikkassza. . .. Megjelent a városban ama Zarándy A. Gáspár nevű fiatalember, aki Szefézusnak és a pesti egyetemi ifjúság ellenőrzés végett kiküldött „polgárénak” mondta magát. A bandzsa tekintetű fiatalember nem kisebb emberre „pályázott”, mint Seyffert Edére, a királyi főügyészhelyettesre. (Talán párbajt akart az ügyésszel vívni? Azt talán nem mer­te volna még ez az elszánt, háborgó, majd fia­talember se, de mindenesetre „kellemetlen­kedni” akart a főügyészhelyettesnek, aki vé­leménye szerint a zsidók pártján volt.) ... Megérkezett Istóczy Győző, a híres anti­szemita képviselő, még­pedig, mint mondták, egyenesen a váci államfogházból, ahol Wahr­­mann Mórral, a magyarországi zsidóság ve­zetőjével való párbaja miatt büntetését ülte. A Sóstón majálist rendeztek a tiszteletére, de éppen maga Istóczy vetett véget az ünneplés­nek a könnyekig meghatott hazafiak között azzal a tréfás kijelentésével, hogy a párbaj­ban amúgy sem eshetett volna semmi baja, mert azt Komjáthy Béla pisztolyaival vívták, amely pisztolyok még senkiben sem tettek kárt. ... Fiatal, és vidám hírlapíró volt itt Rákosi Viktor, aki bátyja, Rákosi Jenő lapját képvi­selte a törvényszéki tárgyaláson. Csak min­dennap a postától rettegett, amely a Buda­pesti Hírlapot hozta. Vajon milyen szempont­ból ítéli meg a másnapi vezércikkben a vé­rengző Kaas Ivor az ő ártatlan tudósításait, mily félelmetes keretet ad a „báró” nyíregy­házi leveleihez a lap élén írott cikkében? Hiába emlegette a humoros Sipulusz nyíregy­házi társasága előtt, hogy esze ágában sincs antiszemitáskodni, neki minden olvasójára szüksége van. Férfiasan zengő baritonja miatt beválasztották a nyíregyházi dalárdába is, innen már csak egy lépésnyire volt a népsze­rűség másik lépcsője: felvették az önkéntes tűzoltóegylet tiszteletbeli tagjai közé. Nagy dolgok voltak­ ezek. Nem mindenkivel estek meg Nyíregyházán. ... Komoly fiatalember volt Adorján Sán­dor, a félhivatalos „Nemzet” című lap Nyír­egyházára küldött tudósítója, élénk és vidám Devecseri Ignác, a Neues Pester Journal munkatársa, akitől minden nap lehetetlensé­geket várt Bródy Zsigmond, a pesti kiadója: „Mi lesz Devecseri?” — jöttek a sürgönyök. Devecseri, hogy kiadójának kedvében járjon, a tárgyalás folyamán vállalkozott Solymosi Eszter szerepének eljátszására, amikor a bí­róság az eszlári zsidótemplomba kiszállott, hogy a gyilkosság lefolyását rekonstruálja, vajon látható volt-e az a Scharf Móric által említett kulcslyukon át? Devecseri vállalko­zott a templom pitvarában Solymosi Eszter személyének helyettesítésére, míg a sakterek személyében az öreg Geist (a Pester Lloyd tu­dósítója) és Tóth Béla hírlapíró a földre te­perték. Bródy Zsigmond meg lehetett eléged­ve munkatársa sikerével Solymosi Eszter sze­repében, mert hiszen a zsidókat végül felmen­tették a gyilkosság vádja alól. ... Terebélyes, honatyás léptekkel sétálgat­tak a város itt-ott kövezett utcáin a tárgyalás­ra érkezett országgyűlési képviselők, Ónody Géza, Verbovay Gyula, Füzéressy, az egykori honvédtiszt. De jóformán naponként jöttek a vonattal idegenek, akik a törvényszék tár­gyalótermébe egy pillantást akartak vetni, miután belépőjegyet úgysem kaphattak az aránylag kis terembe, a beállott kánikulában hamarosan továbbutaztak a poros városból. Csak azok a kaftános, messzi vidékről jött zsidó zarándokok tartottak ki a legforróbb na­pokban is, akik a börtönnel szomszédos ut­cákban hitsorsosaikért imádkoztak a falhoz lapulva, szakállukat tépve, keservesen, mint nagy bibliai istencsapás idején.­­ SZÍNHÁZ Lengyel József: Újra a kezdet egy sikerű regényből készült drámát mu­tatott be a veszprémi Petőfi Színház — önkéntelenül kínálkozik az összehason­lítás, hiszen az eredeti mű izgalmas és kényes kérdések bő választékát kínálja. ízig-vérig társadalmi elkötelezettségű mű ez. A viszony­lag egyszerű cselekmény emberi indulatok, érzelmek és nem utolsósorban tettek bölcsője, s a magatartások széles skáláját felölelő hő­sök végig olyan helyzetek előtt állnak, me­lyekbe mi is mindannyian belekényszerülünk, s melyeket tudatosan vagy ösztönösen végig­csinálunk. A történet önmagában keveset mond: egy koncentrációs tábor kommunista szervezete Banicza Istvánt bízza meg, hogy mentse ki Trend Richárdot a soron következő halálraítéltek közül. Trend nem hajlandó me­nekülni, vállalja a halált, s Banicza kényte­len egy ismeretlen fiúnak felajánlani segítsé­gét. Az akció sikerül, Banicza sikerélménye azonban elmarad, s kételyeit, önvizsgálatát a láger felszabadulása sem szünteti meg. Pestre visszakerülve bekapcsolódik a pártmunkába, de elutasítja a láger rideg, ellentmondást nem tűrő kommunista vezetőjének, Pokorny An­tonnak a közeledését — az indulatok, gondo­latok és kételyek felszabadult tömege nem engedi, hogy az emberi személyiséget nem tisztelő és semmibe vevő hivatalnok beosztott­ja legyen. A kisregényben végighúzódó kérdés a sze­mélyiség kiteljesedésével kapcsolatos. A föl­merülő és bemutatott magatartásformák lé­nyege minden esetben a tisztességes élet kö­vetelménye. Természetesen eltérő megoldá­sok és kiutak születnek. Trend Richárd, az építész tele fantáziával, művészi lelkesedéssel és utópizmussal. Gyanús volt a jobboldalnak, de gyanús a kommunistáknak is. Elvont hu­manizmusa a konkrét helyzetben nem segítet­te ki, s önként vállalt halála egyfajta — sze­rencsétlen? — mártírt csinált belőle. Sophia, a diáklány „belső parancsnak” engedelmes­­kedve önként vállalta a lágert, a szenvedést, de életelve, mely csak a belső tisztaságra tö­rekedett, az SS-katonák esetében is csak saj­nálatra tette képessé. Prenn Ferenc, a volt kommunista nem tűrte a párt szigorúságát, s Franciaországba emigrált, belépve egy kétes eredetű képkereskedésbe — a Tanácsköztár­saság politikai tisztje a minden mindegy elvé­hez jutott el. Banicza Istvánnak mindegyikkel meg kell mérkőznie. Tudja jól, hogy mindegyik sze­replő magatartásában van elfogadható, pozi­tív és tisztességes vonás, s belső dilemmája ezért is nő fokról fokra. Óhajtja ugyanis azt a világot, melyet a kommunisták hódítanak meg és építenek fel, de tudja, hogy ennek csak ak­kor van értelme, ha mindez az emberek érde­kében történik. S ebből a harcból olyan kitel­jesedett embereknek kell kikerülni, akik tud­ják, hogy mit akarnak, s milyen cél érdeké­ben élnek. S ezért lesz döntő ellenfele Po­korny Anton, a kommunista harcos, a közvet­len felettese. Mert a lágerről sok mindent tu­dunk, csak a kommunista szervezetet nem is­merjük, mint ahogyan Banicza, a kipróbált kommunista is csak Pokornyn keresztül érint­kezik ezzel a „láthatatlan hatalommal”. Ellen­tétük kimondatlanul is végighúzódik a re­gényben, s — nem véletlenül — hazaérkezé­sük után, Pesten robban ki, mikor mindket­ten a közvetlenül gyakorlati tettek előtt áll­nak. S Banicza, a „néptribun” a Pokomyétól eltérő erkölcsi rendszerben él: a szocializmus felépítése számára az emberi élet minden szférájának gyökeres megújítását jelenti, el­lentétben Pokoryval, a „bürokratával”, aki kimondatlanul is csak egy újfajta politikai rendszer megvalósításán fáradozik. Pokornyval és a Pokornykkal fel kell ven­ni a harcot, még akkor is, ha ez időlegesen reménytelennek tűnik. Prenn, Trend és So­phia a kommunistákkal szimpatizáltak, de nem a Pokornyk kommunizmusával. S Prenn in­kább az emigrációt, Trend az önkéntes halált, Sophia a valóságtól való visszahúzódást vá­lasztja. Banicza Pestre visszatérve bekapcso­lódik a pártmunkába, de elkerüli korábbi fe­lettesét. Pokorny azonban nemcsak egy van. Lengyel József ezt nagyon jól tudja, s ha az Újra a kezdetben nem is viszi végig a sor­sát, a megoldás kisebb-nagyobb valószínűség­gel kínálkozik: a Trend Richárd vallomásai című kisregényből tudjuk meg, hogy Banicza idővel „tiszteletbeli száműzetésbe” került, oda, ahol radikális, ellentmondásokból épít­kező s az emberi személyiséget a maga teljes egészében tisztelő etikai rendszere senkit nem zavar. A személyi kultusz egész mechanizmusa a Baniczák által hőn áhított teljes személyiséget azzal deformálta, hogy mindenkit egy elvárás­rendszerbe kényszerített. Lengyel József regé­nye ebben az összefüggésben kiemelkedő, s valóban a saját mindennapjainkba beleszóló s azt alakító mű. 19 Kahána Mózes (1897—1974) Alig húszévesen már verseit közölte Kassák Lajos lapja, a Ma, s kemény pró­bákkal teljes élete utolsó pillanatáig írt, dolgozott. A Tanácsköztársaság bukása után külföldre kényszerült, élt Bécsben, Romániában, a Szovjetunióban s aztán 1967 után ismét Magyarországon. Marxis­ta meggyőződéséért Romániában börtön­be zárták, de megszökött, és a Szovjet­unióban élve is — álnéven — munkatársa a Gaál Gábor szerkesztésében Kolozs­várott megjelenő marxista folyóiratnak, az Utunknak. Haláláig elkötelezett, hűsé­ges harcosa volt a proletariátus és az internacionalizmus ügyének, mint író és mint politikus egyaránt. Írásai őrzik emlékét emlékezetünkben. KRITIKA

Next