Kritika 3. (1974)
1974 / 4. szám - Wéber Antal: Jókai Anna: Szeretteink, szerelmeink
dokumentálva az irodalom történetét, az öszszefüggéseket feltáró értelmező-minősítő szöveg gondolati-érzelmi átvételét. Ezt az olvasóban lejátszódó folyamatot szolgálva azt teszi, amit középkori, kezdetleges irodalmunkról jellemzésül ír. Ő is „fűszerezi a mondandót” fordulatos szóhasználata „eleve színes és valóban népi ízeivel”. Egy-egy plasztikus mondatával, olykor csak egy-egy világító erejű jelzővel letűnt századok hangulatát, karakterét, sőt magát az írói sorsot képes fölidézni. Janus Pannoniusról szólva például így érzékelteti az olasz földet járt öntudatos költő magányát a Mátyás-kori társadalmi élet viszonyai között: a költő „a múzsák udvarlását várta volna. Mégis inkább a kupákat jelesen hajtogató derék magyarokkal volt körülvéve.” Hasonló láttató, érzékeltető közvetlenséggel ír például a XVII. századi író-kalandor Liszti Lászlóról, aki „disznóságaiért” ért dicstelen véget, vagy amikor Csokonairól közli az olvasóval, hogy „lázas mehetnékű” költő volt. De azt is megtudjuk, hogy véleménye szerint Veres Péter írói módszerében „látszatra van valami szöszmötölés”. Ezek a költő-szerzőre — és csak rá — jellemző nyelvi fordulatok bensőségessé, szinte bizalmassá teszik az olvasóhoz fűződő kapcsolatát, e szóhasználat szokatlanságát közvetlensége teszi elfogadhatóvá. „Föl kell ismernünk — írja Simon István —, hogy az irodalom nem csupán az alkotások összessége, hanem kollektív egységében egy nép tudatának hordozója és összefoglalója." Korszakrajzai, írói portréi, elemzései mind az idézett tételmondatbizonyításának szolgálatában állnak. Könyve ezért szemléletében, módszerében egyként egységes, néhány értékelő megállapítása azonban hiányos vagy éppen vitatható. Szépen, meggyőzően ír például a régi magyar irodalom nyelvi hagyományainak továbbéléséről, a bibliának Balassitól Aranyon, Adyn át Juhász Ferencig, Nagy Lászlóig ívelő anyanyelvi ihletéséről. Ilyen összefüggésben megemlíthette volna azonban, hogy századunk egyik nagy zeneműve, Kodály Zoltán nemzetrontó időkben, 1924-ben írott Psalmus Hungaricusa a XVI. századi Kecskeméti Vég Mihály szövegére íródott, bizonyítékául annak, hogy írók és művek — Babiliscsal szólva — „egymásnak felelnek idő és tér távolságain át”. De Tinódi monoton, költőietlen rímes lantkísérettel előadva sem lehettek olyan bántóan fakóak, mint Simonnál olvasható. Hiszen Balassi is még különböző „nóták”ra szerezte költeményeit, de a „nóta”, a dallam már átszökött a szövegbe s a korábban még énekelt versből a dallamot önmagában hordozó szövegvers lett. Nem tudunk egyetérteni a felvilágosodás korának értelmezésével sem. Ez a korszak irodalomtörténetünknek mind eszmeileg, mind a műformák későbbi alakulása szempontjából egyik nagy, s éppen a megélénkülő, szellemi életünket Európához emelő írói törekvések következtében felívelő szakasza volt. Az 1740 utáni évtizedek nem a „nemzetietlen” kor évtizedei, hanem az európai műveltség színvonalához felzárkózni törekvő, „a nemzet csinosodását” megcélzó és előkészítő, majd a reformkorban s 1848 táján éppen Petőfi életművében nemcsak művészileg, de politikailag is kiteljesedő erőfeszítések évtizedei voltak. S az egykori valóságban ily mereven soha el nem különült „iskolák”, a deákosok, németesek, franciások és magyarosok fellépésében éppen a haladó és konzervatív erők harca a lényeges, így az a politikából a Martinovics-mozgalom megtorlása után az irodalomba átszorult haladásvágy is, amely Kazinczy és társai nyelvújítási mozgalmát s a korai reformkort jellemezte. A Habsburg-hatalom nemzetietlenítő törekvései éppen a legeurópaibb magyar elméket késztették nemzeti értékek létrehozására. Egyébként ebben a fejezetben is szép portrét rajzolt Simon például Faludi Ferencről, Amadé Lászlóról, e korszakváltó alkotókról. De nem „irodalmunk középkora” zárul le velük — mint írja —, hanem éppen a korai felvilágosodás első képviselői ők. Simon Kölcseyt Széchenyivel hasonlítja össze s arra az eredményre jut, hogy kettejük közéleti és politikai hatása jelentősebb az irodalminál. Széchenyinél ez igaz is, de a Kölcsey-kép így féloldalas. Nem hagyható figyelmen kívül ugyanis, hogy a népdallal, a népköltészettel mint a nemzeti irodalmi hagyomány fundamentumával Kölcsey foglalkozott elméletileg is jelentősen, de nagy gondolati költeményei s remekbe formált szónoki beszédei is költő voltának bizonyítékai. Petőfi kora fölé emelkedő eszmei tisztánlátására, emberiségben gondolkozására is nagyobb hangsúllyal kellene utalnia, nem szólva arról, hogy összetettebb, ha tetszik „modernebb” az ő emberi-költői világa az itt olvashatónál. Hitelességével pontosságával, szubjektív vonzódásával együtt kiemelkedik az írói arcképek közül a Vajda János-portré hideg ragyogásával. Ahogyan századunk s benne napjaink irodalmának értelmezése felé halad az irodalomtörténeti elbeszélés, részben a bőség zavara, részben — ami korunk irodalmát illeti — a kortársi állapot teszi óvatosabbá Simon ítéleteit. Innét van, hogy a valódi irodalomtörténeti arányok pl. Babits és Tóth Árpád között megváltoznak. Nem hisszük azt sem, hogy Kosztolányi költészete akárcsak „látszatra” is életvidámnak lenne minősíthető s kétségeink vannak afelől is, hogy az e korban sokaktól használt, igen elterjedt szonettformán kívül „az ő költészetének hatása látszik a már kiforrott József Attila utolsó nagy versein”, például a Hazám hét ágból font szonettkoszorúján. Simon sem bizonyítja állítását. Úgy gondoljuk, Tersánszky jelentősebb, miint aminőnek e miniatűr portré mutatja, s Füst Milán is több, mint az Ószövetség ihletéséig visszanyúló moralista. Nem a névsor szaporítása miatt teszszük szóvá, hogy századunk prózájának olyan egyéniségei, mint Laczkó Géza vagy Hevesi András egyáltalán nem szerepelnek. Hiányzanak! A tényleges értékekhez lassabban igazodó olvasói tudatban bizonyosan élnek még olyan nevek és művek, amelyeknek viselőjéről, alkotójáról akár negatív példaként is eligazítást vár a kevésbé járatos olvasó, mint az itt ugyancsak említetlenül hagyott Zilahy Lajos vagy Mára Sándor esetében. Fodor Józsefről megtudjuk, hogy 1945 után szerkeszti az Új Időket, természetesen megújhodott tartalommal. Nincs szó azonban arról, hogy az úgynevezett „művelt úri középosztály” e lapját 50 éven át Herczeg Ferenc jegyezte, és címét éppen szemlélete és színvonala tette anakronisztikussá. Az élő, a kortársi irodalom megítélése a legnehezebb feladatok közül való. Itt már az eleven kritikáé a szó. Simon helyzetrajza napjaink irodalmának ábrázolásában nem lehet több, mint ami: korrektül tájékoztató.e vegye rossz néven a jeles, szerző e néhány bíráló észrevételt. Nem vonnak le ezek semmit könyvének az olvasóvá nevelésben, az oktatásban, a közművelődésben nagy szerepet játszó, szemléletet, ítéletet, ízlést és irodalmi igényt formáló jelentőségéből. Ez a könyv éppen őszintesége, nevelői szándéka és szenvedélye okán állja a bírálatot. Egy nyilván hamarosan esedékes második kiadásban talán felhasználható e szerény megjegyzésekből is egy és más. (Gondolat) PÁLMAI KÁLMÁN Jókai Anna: Szeretteink, szerelmeink inden jelentős íróról elmondható, hogy műveinek sajátos, másokéval össze nem téveszthető atmoszférája, hangulata van. Nincs ez másképp még akkor sem, ha a tárgyak skálája széles, az érzelmi tónusoké változatos, rejtett szálakon összefüggenek, s az író világának gondolati-érzelmi egysége ilyen esetekben is érzékelhető. Jókai Anna műveinek világa változatos, de nem mondható tágasnak. Kemény, szürke színek uralkodnak benne, s még a világosság is éles inkább, mintsem derűs. A sorsok és történések létünk zord és kegyetlen tényeire irányítják az olvasó figyelmét. Jókai Anna hőseinek életszférája a periféria, a megromlott emberi kapcsolatok, a zsákutcába jutott ambíciók, a magány, a kiszolgáltatottság, a tartalmas emberi viszonyok létesítésére való képtelenség eseteinek lehangoló példatára. Ilyen témákkal indult el gyorsan felfelé ívelő pályáján, s ezeket variálja most megjelent kötetében is. Tévednénk azonban, ha munkái színtereinek, hősei egzisztenciájának, testi-lelki bajaik előszámlálásának csüggesztő hangulati benyomásaiban látnák írásainak leglényegesebb vonását. Kereshetnék persze a magányosokkal, betegekkel, megalázottakkal, haldoklókkal, nyomorékokkal való együttérzésben is, ám ez az érzelmes-filantróp magatartás, mint domináns vonás, nem egyeztethető össze írásainak tárgyias-elemző megközelítésmódjával. Kétségtelen, hogy a félresiklott életek, holtpontra jutott vágyak tömeges társadalmi jelenségként tűnnek fel Jókai Anna írásaiban, s ebből a szempontból a valóság úgynevezett rossz oldalainak előtérbe állítása egysíkú látásra vall. Ám meddő és hiábavaló kísérlet lenne a kritika évszázados szokása szerint más, jelen esetben megnyugtató és kies tájak felé fordítani az író figyelmét, részben, mert a másfajta témák lehetőségéről bizonyára maga is tud, másrészt művészileg megformálható élményanyagát minden külső szemlélőnél jobban ismeri. Az mindenesetre meggondolkoztató, hogy miként tudott a műveiben aprólékos hitelességgel megrajzolt testi-lelki nyomorúságok körében ilyen kimeríthetetlen tapasztalatokra szert tenni. Ennek vizsgálata persze nem a kritika dolga, a bírálatnak az eredményt kell latolgatnia. Szűkebb szakmai szempontból ez a kötet, a Szeretteink, szerelmeink tizenkét elbeszélésből s a Tartozik és követel című regény dramatizált változatából álló gyűjtemény, s mint ilyen közbeeső állomás a nagyobb szabású vállalkozások között. Az ilyen némiképp alkalmi jellegű köteteknek nem az a szerepük, hogy pályaszakaszt zárjanak vagy újat nyissanak, inkább a már alkalmazott művészi eszközök próbái. E kötet elbeszélései sem mások, mint az írónő ismert témáinak variánsai. Ezért messzemenő következtetéseket Jókai Anna írói pályájának alakulásáról e kötet kapcsán nem vonhatunk le, arra viszont nagyon is alkalmas, hogy művei világának néhány sajátosságát megfogalmazzuk. Először azt szükséges megemlíteni, hogy Jókai Anna, az első olvasói benyomással ellentétben, egyáltalán nem törekszik a valóság árnyoldalainak naturalista festésére, komor történeteiben a hányatott sorsok emberi lényegét kutatja. Legesendőbb hőseiben is él valami vágy, nosztalgia az emberibb élet után (Valami jó, Betonalap). Hőseinek talán az a legfőbb baja, szenvedéseik kútforrása, hogy a hétköznapi lét a maga megfoghatatlan szövevényével megbénítja, tehetetlenségre kárhoztatja őket. A kicsinyes életviszonyok kicsinyes vágyakat szülnek, e szegényes illúziók mögött azonban valóságos és jogos emberi igények rejtőznek. Ilyen például, közhelyszerűen szólva, a boldogság, a megelégedettség óhajtása. E célok persze az adott életviszonyokhoz mérten relatívak: a nyomorékok, deformáltak, megbélyegzettek számára elegendő lenne a normális, hétköznapi élet (Emlékirat). Az intellektuálisabb alkatok, mint az édeskés tanárnő, eszményeket kergetnek, de korlátozott, beszűkült személyiségük miatt csúfos kudarcot vallanak (Selyem Izabella). A kudarc egyébként úgyszólván minden elbeszélés alapmotívuma: a különböző célok, igények, vágyak, amelyek egyenként mind rendelkeznek valami erkölcsi alappal, összességükben egymást keresztezve minden ambíciót meghiúsítanak. Az emberi érdekek így kialakult szövevényén létük határai, erkölcsi-intellektuális fogyatkozásaik miatt Jókai Anna hősei, e tipikus antihősök nem tudnak úrrá lenni, ezért vereségük, csalódásuk elkerülhetetlen. z elidegenedés valami sajátos, fatális változata lenne ez, a kiúttalanság egyetemes törvénye? Úgy hiszem, hogy Jókai Anna éppen az ellenkezőjének művészi ábrázolására, bizonyítására törekszik. A szűrNM A KRITIKA