Kritika 4. (1975)

1975 / 2. szám - Kulin Ferenc: Százötven éve született Jókai Mór

„[...] A nagy elvonulók a szent mániáku­sok, az életüket megregényesítők, a nagy sze­retők, valamennyien Jókai gyermekei.” Sose voltak olyan emberek talán, amilyenekről Jókai mesélt, de Jókai óta már vannak. [... ] Miként Jókai után sugaras, gyönyörű, emberfölötti emberek élnek ma is. Ma is, amikor Magyarország — ismételjük — klasszikus földje lett a cinizmusnak és elrom­­lottságnak.” (Jókai-emberek. Budapesti Napló, 1908. okt. 8.) „[...] Jókait jobban szerettem, de hibáit is hamarosabban és tisztábban láttam. Mikszáth 25 év óta, ahogy első írását olvastam, ugyan­az a félelmes, író nagyúr!” (A legíróbb író. Vasárnapi újság, 1910. máj. 15.) „[...] Jókaira olyan reneszánsz vár, olyan biztos, olyan isteni, mint amilyet csak a mű­vészet kevés fenoménja várhat és kap is min­dig meg.” (Disputa. Nyugat, 1912.) „[...] Most olvasni Jókait, minden könyvét kilencedszer, tizedszer, ennél több és gyönyö­rűségesebb kuriózum kevés van. Most látjuk csak, hogy milyen naiv a vátesz s a naiv költő mégis hányszor és sokszor lát jobban a komoly írástudóknál. [... ] Sokat tanulhat s okulhat az ember Jókaiból, s én még csak egyet ajánlok figyelembe, azokat a könyve­ket, melyekben Nagy Frigyesről s koráról írt. Olyan bizonytalan a jövő, hogy ezennel reak­ciósan a Múlthoz utasítom a látni kívánókat.” (A föltámadott Jókai, Nyugat, 1916.) református szellem együttes ereje hozhatta létre. Bátran merem állítani: ha Jókai nem lett volna protestáns, úgy munkáiból a leg­jellemzőbb és legértékesebb sajátságoknak egy része hiányzanék — Jókaiból nem lett volna Jókai.” (A református Jókai, Kecske­mét, 1941.) DR. BERNSTEIN BÉLA: „[...] Nekünk magyar zsidóknak is legszebb emlékünk Jó­kainak a 48/49-niki történethez fűzött megnyi­latkozása, mert abban az előszóban, melyet ő 48-as munkám átnézése után 1898. augusz­tus 21-én írt, többek között a következőket mondja: »...Magyarországon a Mózes hitval­lás népe, a héber faj, mindenkor a legbuzgóbb híve volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbálta­tás korszakában, a 48/49-iki szabadságharc alatt bizonyította ezt be legigazabban.« (Jókai és a zsidók, 1925.) DIVALD KORNÉL: „[...] ha családi ha­gyományaihoz, neveltetéséhez híven Jókai mindvégig protestáns is maradt, volt sejtelme a katolicizmus mindenkit kibékítő, az embe­ri lelket a legválságosabb helyzetekben s az élet legveszedelmesebb szakadékain keresztül átsegítő magasztos szelleméről és munkáinak nem egy helyéből olvashatjuk ki, hogy nagy­ra is becsülte ezt.” (Jókai lelke, 1925.) DR. BORBÉLY ISTVÁN: „[...] Jókai köl­tészete a jótettek életfelfogásának legművé­szibb apoteózisa. Minthogy pedig a keresz­tény egyházak közül a jótetteknek üdvözítő hatását egyedül az unitárius egyház tanítja — a többi keresztény egyházak tanítása sze­rint az isteni irgalomban való hit, a kegye­lem hite üdvözít — ebből következik, hogy Jókainak ideális életfelfogása — amit optimis­ta világnézetnek is nevezhetünk — lényegé­ben véve megegyezik az unitárius egyház életfelfogásával. Jókainak költészete tehát az unitárius életfelfogásnak legszebb, legköltőibb — bátran hozzátehetjük: legnagyobb hatású — hirdetője. Ezért van az, hogy mi unitáriu­sok Jókaiban nemcsak a költőt, nem is csak a világhírű művészt, hanem ugyanilyen mér­tékben az unitárius életfelfogásnak egyik leg­ékesebb szavú hirdetőjét is tiszteljük.” (Jókai emlékezete. Unitárius Irodalmi Társaság, Cluj-Kolozsvár 1925.) Egy „hálátlan" tanítvány: Móricz Zsigmond „[...] Jókai arra figyelmezetetett, hogy az első emberben, akit valósággal ismertem, meg­keressem az egyetlen, legfontosabb jellem­vonást.” „[...] már huszonnégy-huszonöt éves vol­tam, s már csaknem egy évtized óta elvetet­tem magamtól érzésben a Jókai világszemlé­lését [... ] még mindig nem bírtam a gyakor­latban elszakadni a hosszú idő alatt megszo­kott, beidegzett módszertől.” (Jókai: Jegyzetek a belső fejlődés történetéhez. Nyugat, 1922.) „[...] Elkezdtem szégyellni Jókait [...] Gyulai kritikáit kézbe kaptam, s minden sza­vának igazát felismertem. Túl ismertem a Pé­­terfy igazát Jókairól, túl örültem minden szó­nak, amely Jókait vágta.” „[...] s hogy játszik a nyelvvel, mint a jó cigány cifrázza, bogozza, pitykézi, felsallan­­gozza, csördít és kurjant és dobbant és fénye­ket lobbant, hogy a szívünk belecseng, vers­nek, muzsikának minden csínja-bínja ott van az ujjában, csak egy egyszerű, őszinte szó ki nem jön a száján soha.” (Az ember, az író, a közönség. Az Est Hármaskönyve, 1925.) „[...] Minden könyvével úgy vagyok , hogy az első három oldal, akárhol is kezdek bele, megbűvölően elragadó, [... ] akkor el­kezd imbolyogni a csónak, a háborgó vízen, s az ember, mint mesterember elkezd valami enyhe tengeri betegséget érezni, s leteszi a könyvet: a regényíró okos, de olyan naiv kö­zönségnek mesél, hogy fájdalom fogja el az embert, minden tisztelete mellett is.” (Jókai a forradalomban. Pesti Napló, 1939.) Harc az örökségért KRÚDY GYULA: „[...] Hiszen szinte ter­mészetes volt, hogy a magyar ember termé­szetével nem egyezhető forradalmak — ide­genszerűségekkel és idegenes nevű emberek­kel — haszontalan szereplései után: a nemzet visszatért szoborrá lett ideáljaihoz, a 48 előtti nemzeti regényhősökhöz, akik tulajdonképpen a második honfoglalói voltak a régi Magyar­­országnak. Mire a jövő esztendőben Jókai Mór elérkezik születésének századik évfordulójá­hoz, megérkeznek az új honfoglalók, a régi Magyarország szentté válott alakjai, a Jókai­­regényhősök, akik elhozzák a maguk régimó­di divatját, hazaszeretetét, önfeláldozását, ne­mességét és finomságát, szép szomorúságát és szerelmét minden iránt, ami magyar.” (A ma­gyar férfivilág ismét divattá teszi a Jókai-jel­­mezeket... 1924. Írói arcképek; Magvető, 1957.) DEZSŐ GYULA: „[...] Református író? [... ] Jókait csak a magyar szellem és csak a KRITIKA Irodalomtörténeti távlatból LUKÁCS GYÖRGY: „[...] az osztrák ura­lom, ha sok tekintetben végre is hajtotta 48 polgári követelményeit, mereven ellentmon­dott az osztálykompromisszum ama formájá­nak, amelyet Jókai képviselt. Jókai, mint a 49—67 közötti nemzeti ellenállás számos veze­tője, következetesen válhatott 67 lelkes hívé­vé, boríthatott fátyolt a múltra, mert hiszen 48-ban sem akart többet, mint amennyi 67- ben megvalósult: »modern« Magyarországot a Habsburg-dinasztia, az arisztokrácia és a dzsentri vezető szerepe mellett. [... ] Ellentétben kortársaival, akik, mint Kemény és Eötvös József, mindenáron az ak­kor modern külföldi regények stílusát erőlte­tik rá a kialakuló magyar prózára, Jókai stí­lusa az egykorú magyar életből szervesen nő ki; ebben a tekintetben Jókai prózája joggal állítható párhuzamba Petőfi verselésével. És ha tele is van ez az írásmód laza és pongyola elemekkel, amiért a Gyulai-iskola mindig éle­sen támadta Jókait, a magyar elbeszélő próza egészen Móricz Zsigmondig mégiscsak ezen az úton haladhatott tovább, míg a kortársak mesterkélt prózája epizód maradt a magyar irodalom továbbfejlődésében. [... ] ha ismerjük is ennek a meseszerű­ségnek szociális gyökereit (egy tényleges fel­felé fejlődés jóhiszeműen korlátolt idealizá­lását), azzal semmit sem vonunk le az alko­tások költői értékéből. Persze ha a hivatalos Magyarország ma úgy tesz, mintha Jókai tar­talma és világnézete a valóság ábrázolása volna, akkor durva és tudatos történelemha­misítást követ el, még ha Jókai világának kor­látai alkalmat is adnak erre a félreértésre.” (Jókai, Új Március, 1925.) GÁL JÁNOS „[...] így lett ő a megifjodni és új életet élni vágyó magyar lelkületnek egyik legjellegzetesebb kifejezőjévé, a modern­né átalakuló Magyarországnak legérdekesebb rajzolójává és az európai irodalmakban (s a magyar szellemtörténetben is) a romanticiz­­musnak utolsó nagy képviselőjévé. Ez a Jó­­kai-féle romantikus optimizmus 1867-ig szin­te nemzeti hivatást töltött be s ezért szíve­sen borítunk fátyolt egyes, kevésbé kívánatos sajátságaira. 1867 után azonban voltaképpen egy nagy magyar anachronizmust jelentett már az európai viszonylatban és a betyár-ci­­gány-világ színes, költött rajzolgatásával egy­részt segítette a külföldet abban, hogy Ma­gyarországban valami exotikus, félig keleti, félig középkori országot lásson, másrészt pe­dig a »régi jó idők« csábító festegetésével mintegy visszafelé fordította a nemzet arcát és a keleties mesék mákonyával bizonyos enervált bódultságba merítette a lelkeket s ezzel lefokozta versenyképességünket a Nyu­gat szellemi előretörésében.” (Jókai élete és írói jelleme, 1925. Berlin) KRÚDY GYULA: „[...] Honnan venné Jó­kai a vadonatúj ötforintosokat, amelyeket szétoszthatna a »kuncsaftjai« között a mai vi­lágban? ... Csak csöndesedj, te rosszkedvű fantázia: Jókai ma nem élhetne, nem oszto­gathatna se ötforintosokat, se regényeket, hi­szen olyan idők következtek el, amelyeket az ő optimista, kedveskedő, reménykedő képze­lete nem jósolhatott. Megbukott Jókai min­den jóságával, derültségével, de legmagya­­rabb érzeteivel is.” (Ha ma élne Jókai — 1929, írói arcképek; Magvető, 1957.) SZERB ANTAL: „[...] Nála ez a magyar­ságlátás is gyermekien művészi dekoratív pompa — a veszedelem csak az volt, hogy a magyarság túlságosan komolyan vette, és haj­landó volt önmagát azokban a tropikus szí­nekben látni, amelyekbe Jókai és kora öltöz­tette. A magyar önismeret felé vezető úton ez a nagyszerű nemzedék nagy visszaesést oko­zott.” (A magyar irodalom története.) SZERB ANTAL: „[...] Az irodalomtörté­netírás számára még hátralevő feladat, hogy a Jókai-típusú regényt elhelyezze a regény­történet egészében.” (A magyar irodalom tör­ténete.) ALEXANDER BERNÁT: „[...] a szabadság, a sokféleség, az igazi alkotóerők egyenjogú­ságának elvét valljuk az irodalomban. Egyszó­val: Jókai- és Kemény-pártiak vagyunk.” (Nagy emberek, 1925.; Komlós Aladár: Gyu­laitól a marxista kritikáig; Akadémiai, 1966.) SZERB ANTAL: „[...] kétségkívül van va­lami Jókai regényeiben, ami több a szórakoz­tató olvasmánynál. Amikor az ember Jókai regényét leteszi, úgy érzi, hogy ezt a könyvet még egyszer el fogja olvasni, ez nem egy mú­ló pillanat eltöltése volt. És valami elkíséri az embert ifjúkori Jókai-olvasmányaiból egy éle­ten át. Valami megfogalmazhatatlan: »az öröklét vonása«. Ez az örök valami Jókai regényeiben talán a magyar öröklét vonása elsősorban, Jókai nemzeti jelentősége teszi regényeit emberileg jelentékenyekké.” (A magyar irodalom törté­nete.) KIRÁLY ISTVÁN: „[...] Igaz, a Nemze­­tes uram és még távol állt a későbbi nagy Mikszáth-regények éles szatírájától, csontot érő társadalomi kritikájától; az együttérzés tompította az író elítélő gúnyját. Nem véletle­nül helyezte Mikszáth a század első felébe, 48 elé a cselekményt s választott hőseiül hétszil­­vafás kurtanemeseket. A regény azonban így is szembefordulás volt a nemesi világot eszmé­nyítő Jókai-féle romantikával. Jelezte az újat, amely elválasztotta Mikszáthot mesterétől. Jókai romantikájával kétféleképp lehe­tett vitába szállni: úgy, ahogy Gyulaiék tet­ték, és úgy, ahogy írói gyakorlatában Mik­száth. Gyulai a szertelen fantázia ellen har­colva elsősorban azt támadta Jókai mesélő kedvében, ami érték volt benne, a többi közt a nagyot merő és nagyot akaró hősökről szőtt álmokat is. Végső soron 1848—49 tagadása volt ennek a bírálatnak társadalmi tartalma. Az egyes jelenségek különbsége ellenére is egyenes vonalban húzódott ez a romantika­­ellenessé Kemény Zsigmond hírhedt forra­dalom utáni eszméitől, a századvég dekadens dezilluzionistáiig. Hitetlenséget jelentett ez mindenféle lelki nagysággal szemben. Mik­­száthtól mi sem áll távolabb, mint a kiégett lelkeknek ilyesfajta hideg cinizmusa.” (Mik­száth Kálmán, Művelt Nép, 1952.) 18

Next