Kritika 4. (1975)
1975 / 2. szám - Kulin Ferenc: Százötven éve született Jókai Mór
„[...] A nagy elvonulók a szent mániákusok, az életüket megregényesítők, a nagy szeretők, valamennyien Jókai gyermekei.” Sose voltak olyan emberek talán, amilyenekről Jókai mesélt, de Jókai óta már vannak. [... ] Miként Jókai után sugaras, gyönyörű, emberfölötti emberek élnek ma is. Ma is, amikor Magyarország — ismételjük — klasszikus földje lett a cinizmusnak és elromlottságnak.” (Jókai-emberek. Budapesti Napló, 1908. okt. 8.) „[...] Jókait jobban szerettem, de hibáit is hamarosabban és tisztábban láttam. Mikszáth 25 év óta, ahogy első írását olvastam, ugyanaz a félelmes, író nagyúr!” (A legíróbb író. Vasárnapi újság, 1910. máj. 15.) „[...] Jókaira olyan reneszánsz vár, olyan biztos, olyan isteni, mint amilyet csak a művészet kevés fenoménja várhat és kap is mindig meg.” (Disputa. Nyugat, 1912.) „[...] Most olvasni Jókait, minden könyvét kilencedszer, tizedszer, ennél több és gyönyörűségesebb kuriózum kevés van. Most látjuk csak, hogy milyen naiv a vátesz s a naiv költő mégis hányszor és sokszor lát jobban a komoly írástudóknál. [... ] Sokat tanulhat s okulhat az ember Jókaiból, s én még csak egyet ajánlok figyelembe, azokat a könyveket, melyekben Nagy Frigyesről s koráról írt. Olyan bizonytalan a jövő, hogy ezennel reakciósan a Múlthoz utasítom a látni kívánókat.” (A föltámadott Jókai, Nyugat, 1916.) református szellem együttes ereje hozhatta létre. Bátran merem állítani: ha Jókai nem lett volna protestáns, úgy munkáiból a legjellemzőbb és legértékesebb sajátságoknak egy része hiányzanék — Jókaiból nem lett volna Jókai.” (A református Jókai, Kecskemét, 1941.) DR. BERNSTEIN BÉLA: „[...] Nekünk magyar zsidóknak is legszebb emlékünk Jókainak a 48/49-niki történethez fűzött megnyilatkozása, mert abban az előszóban, melyet ő 48-as munkám átnézése után 1898. augusztus 21-én írt, többek között a következőket mondja: »...Magyarországon a Mózes hitvallás népe, a héber faj, mindenkor a legbuzgóbb híve volt és maradt a magyar állameszmének, a szabadságnak. A legnagyobb megpróbáltatás korszakában, a 48/49-iki szabadságharc alatt bizonyította ezt be legigazabban.« (Jókai és a zsidók, 1925.) DIVALD KORNÉL: „[...] ha családi hagyományaihoz, neveltetéséhez híven Jókai mindvégig protestáns is maradt, volt sejtelme a katolicizmus mindenkit kibékítő, az emberi lelket a legválságosabb helyzetekben s az élet legveszedelmesebb szakadékain keresztül átsegítő magasztos szelleméről és munkáinak nem egy helyéből olvashatjuk ki, hogy nagyra is becsülte ezt.” (Jókai lelke, 1925.) DR. BORBÉLY ISTVÁN: „[...] Jókai költészete a jótettek életfelfogásának legművészibb apoteózisa. Minthogy pedig a keresztény egyházak közül a jótetteknek üdvözítő hatását egyedül az unitárius egyház tanítja — a többi keresztény egyházak tanítása szerint az isteni irgalomban való hit, a kegyelem hite üdvözít — ebből következik, hogy Jókainak ideális életfelfogása — amit optimista világnézetnek is nevezhetünk — lényegében véve megegyezik az unitárius egyház életfelfogásával. Jókainak költészete tehát az unitárius életfelfogásnak legszebb, legköltőibb — bátran hozzátehetjük: legnagyobb hatású — hirdetője. Ezért van az, hogy mi unitáriusok Jókaiban nemcsak a költőt, nem is csak a világhírű művészt, hanem ugyanilyen mértékben az unitárius életfelfogásnak egyik legékesebb szavú hirdetőjét is tiszteljük.” (Jókai emlékezete. Unitárius Irodalmi Társaság, Cluj-Kolozsvár 1925.) Egy „hálátlan" tanítvány: Móricz Zsigmond „[...] Jókai arra figyelmezetetett, hogy az első emberben, akit valósággal ismertem, megkeressem az egyetlen, legfontosabb jellemvonást.” „[...] már huszonnégy-huszonöt éves voltam, s már csaknem egy évtized óta elvetettem magamtól érzésben a Jókai világszemlélését [... ] még mindig nem bírtam a gyakorlatban elszakadni a hosszú idő alatt megszokott, beidegzett módszertől.” (Jókai: Jegyzetek a belső fejlődés történetéhez. Nyugat, 1922.) „[...] Elkezdtem szégyellni Jókait [...] Gyulai kritikáit kézbe kaptam, s minden szavának igazát felismertem. Túl ismertem a Péterfy igazát Jókairól, túl örültem minden szónak, amely Jókait vágta.” „[...] s hogy játszik a nyelvvel, mint a jó cigány cifrázza, bogozza, pitykézi, felsallangozza, csördít és kurjant és dobbant és fényeket lobbant, hogy a szívünk belecseng, versnek, muzsikának minden csínja-bínja ott van az ujjában, csak egy egyszerű, őszinte szó ki nem jön a száján soha.” (Az ember, az író, a közönség. Az Est Hármaskönyve, 1925.) „[...] Minden könyvével úgy vagyok , hogy az első három oldal, akárhol is kezdek bele, megbűvölően elragadó, [... ] akkor elkezd imbolyogni a csónak, a háborgó vízen, s az ember, mint mesterember elkezd valami enyhe tengeri betegséget érezni, s leteszi a könyvet: a regényíró okos, de olyan naiv közönségnek mesél, hogy fájdalom fogja el az embert, minden tisztelete mellett is.” (Jókai a forradalomban. Pesti Napló, 1939.) Harc az örökségért KRÚDY GYULA: „[...] Hiszen szinte természetes volt, hogy a magyar ember természetével nem egyezhető forradalmak — idegenszerűségekkel és idegenes nevű emberekkel — haszontalan szereplései után: a nemzet visszatért szoborrá lett ideáljaihoz, a 48 előtti nemzeti regényhősökhöz, akik tulajdonképpen a második honfoglalói voltak a régi Magyarországnak. Mire a jövő esztendőben Jókai Mór elérkezik születésének századik évfordulójához, megérkeznek az új honfoglalók, a régi Magyarország szentté válott alakjai, a Jókairegényhősök, akik elhozzák a maguk régimódi divatját, hazaszeretetét, önfeláldozását, nemességét és finomságát, szép szomorúságát és szerelmét minden iránt, ami magyar.” (A magyar férfivilág ismét divattá teszi a Jókai-jelmezeket... 1924. Írói arcképek; Magvető, 1957.) DEZSŐ GYULA: „[...] Református író? [... ] Jókait csak a magyar szellem és csak a KRITIKA Irodalomtörténeti távlatból LUKÁCS GYÖRGY: „[...] az osztrák uralom, ha sok tekintetben végre is hajtotta 48 polgári követelményeit, mereven ellentmondott az osztálykompromisszum ama formájának, amelyet Jókai képviselt. Jókai, mint a 49—67 közötti nemzeti ellenállás számos vezetője, következetesen válhatott 67 lelkes hívévé, boríthatott fátyolt a múltra, mert hiszen 48-ban sem akart többet, mint amennyi 67- ben megvalósult: »modern« Magyarországot a Habsburg-dinasztia, az arisztokrácia és a dzsentri vezető szerepe mellett. [... ] Ellentétben kortársaival, akik, mint Kemény és Eötvös József, mindenáron az akkor modern külföldi regények stílusát erőltetik rá a kialakuló magyar prózára, Jókai stílusa az egykorú magyar életből szervesen nő ki; ebben a tekintetben Jókai prózája joggal állítható párhuzamba Petőfi verselésével. És ha tele is van ez az írásmód laza és pongyola elemekkel, amiért a Gyulai-iskola mindig élesen támadta Jókait, a magyar elbeszélő próza egészen Móricz Zsigmondig mégiscsak ezen az úton haladhatott tovább, míg a kortársak mesterkélt prózája epizód maradt a magyar irodalom továbbfejlődésében. [... ] ha ismerjük is ennek a meseszerűségnek szociális gyökereit (egy tényleges felfelé fejlődés jóhiszeműen korlátolt idealizálását), azzal semmit sem vonunk le az alkotások költői értékéből. Persze ha a hivatalos Magyarország ma úgy tesz, mintha Jókai tartalma és világnézete a valóság ábrázolása volna, akkor durva és tudatos történelemhamisítást követ el, még ha Jókai világának korlátai alkalmat is adnak erre a félreértésre.” (Jókai, Új Március, 1925.) GÁL JÁNOS „[...] így lett ő a megifjodni és új életet élni vágyó magyar lelkületnek egyik legjellegzetesebb kifejezőjévé, a modernné átalakuló Magyarországnak legérdekesebb rajzolójává és az európai irodalmakban (s a magyar szellemtörténetben is) a romanticizmusnak utolsó nagy képviselőjévé. Ez a Jókai-féle romantikus optimizmus 1867-ig szinte nemzeti hivatást töltött be s ezért szívesen borítunk fátyolt egyes, kevésbé kívánatos sajátságaira. 1867 után azonban voltaképpen egy nagy magyar anachronizmust jelentett már az európai viszonylatban és a betyár-cigány-világ színes, költött rajzolgatásával egyrészt segítette a külföldet abban, hogy Magyarországban valami exotikus, félig keleti, félig középkori országot lásson, másrészt pedig a »régi jó idők« csábító festegetésével mintegy visszafelé fordította a nemzet arcát és a keleties mesék mákonyával bizonyos enervált bódultságba merítette a lelkeket s ezzel lefokozta versenyképességünket a Nyugat szellemi előretörésében.” (Jókai élete és írói jelleme, 1925. Berlin) KRÚDY GYULA: „[...] Honnan venné Jókai a vadonatúj ötforintosokat, amelyeket szétoszthatna a »kuncsaftjai« között a mai világban? ... Csak csöndesedj, te rosszkedvű fantázia: Jókai ma nem élhetne, nem osztogathatna se ötforintosokat, se regényeket, hiszen olyan idők következtek el, amelyeket az ő optimista, kedveskedő, reménykedő képzelete nem jósolhatott. Megbukott Jókai minden jóságával, derültségével, de legmagyarabb érzeteivel is.” (Ha ma élne Jókai — 1929, írói arcképek; Magvető, 1957.) SZERB ANTAL: „[...] Nála ez a magyarságlátás is gyermekien művészi dekoratív pompa — a veszedelem csak az volt, hogy a magyarság túlságosan komolyan vette, és hajlandó volt önmagát azokban a tropikus színekben látni, amelyekbe Jókai és kora öltöztette. A magyar önismeret felé vezető úton ez a nagyszerű nemzedék nagy visszaesést okozott.” (A magyar irodalom története.) SZERB ANTAL: „[...] Az irodalomtörténetírás számára még hátralevő feladat, hogy a Jókai-típusú regényt elhelyezze a regénytörténet egészében.” (A magyar irodalom története.) ALEXANDER BERNÁT: „[...] a szabadság, a sokféleség, az igazi alkotóerők egyenjogúságának elvét valljuk az irodalomban. Egyszóval: Jókai- és Kemény-pártiak vagyunk.” (Nagy emberek, 1925.; Komlós Aladár: Gyulaitól a marxista kritikáig; Akadémiai, 1966.) SZERB ANTAL: „[...] kétségkívül van valami Jókai regényeiben, ami több a szórakoztató olvasmánynál. Amikor az ember Jókai regényét leteszi, úgy érzi, hogy ezt a könyvet még egyszer el fogja olvasni, ez nem egy múló pillanat eltöltése volt. És valami elkíséri az embert ifjúkori Jókai-olvasmányaiból egy életen át. Valami megfogalmazhatatlan: »az öröklét vonása«. Ez az örök valami Jókai regényeiben talán a magyar öröklét vonása elsősorban, Jókai nemzeti jelentősége teszi regényeit emberileg jelentékenyekké.” (A magyar irodalom története.) KIRÁLY ISTVÁN: „[...] Igaz, a Nemzetes uram és még távol állt a későbbi nagy Mikszáth-regények éles szatírájától, csontot érő társadalomi kritikájától; az együttérzés tompította az író elítélő gúnyját. Nem véletlenül helyezte Mikszáth a század első felébe, 48 elé a cselekményt s választott hőseiül hétszilvafás kurtanemeseket. A regény azonban így is szembefordulás volt a nemesi világot eszményítő Jókai-féle romantikával. Jelezte az újat, amely elválasztotta Mikszáthot mesterétől. Jókai romantikájával kétféleképp lehetett vitába szállni: úgy, ahogy Gyulaiék tették, és úgy, ahogy írói gyakorlatában Mikszáth. Gyulai a szertelen fantázia ellen harcolva elsősorban azt támadta Jókai mesélő kedvében, ami érték volt benne, a többi közt a nagyot merő és nagyot akaró hősökről szőtt álmokat is. Végső soron 1848—49 tagadása volt ennek a bírálatnak társadalmi tartalma. Az egyes jelenségek különbsége ellenére is egyenes vonalban húzódott ez a romantikaellenessé Kemény Zsigmond hírhedt forradalom utáni eszméitől, a századvég dekadens dezilluzionistáiig. Hitetlenséget jelentett ez mindenféle lelki nagysággal szemben. Mikszáthtól mi sem áll távolabb, mint a kiégett lelkeknek ilyesfajta hideg cinizmusa.” (Mikszáth Kálmán, Művelt Nép, 1952.) 18