Kritika 4. (1975)
1975 / 3. szám - Nyerges András: 141 perc A befejezetlen mondatból
FILM 141 perc A befejezetlen mondatból M éltánytalanság volna mindjárt elöljáróban le nem szögezni, hogy Fábri Zoltán új filmjére csakúgy, mint a korábbiakra, jellemző a korrajz kivételes stiláris biztonsága, a kitűnő szereposztás, a rutinmunkával senki részéről meg nem elégedő, igényes színészvezetés, a példás műgond, a precízen hiteles, mégsem naturalista miliőrajz, az árnyalt és finom megfigyelések egész sora, a bonyolultnak látszó szerkezetet átvilágító racionalitás. Hagyományos az is, hogy kitűnő csapatot szervezett maga köré; Illés György kamerája gondolkodva, szuggesztív erővel fényképezi a világot, a szépben a csúnyát, a csúnyában a szépet, a megszokottban az ismeretlen látványt fedezi és fedezteti föl nézőivel. A népes színészgárdából szinte mindenkiről elmondhatnánk, hogy új színekkel lep meg; harsányságtól, túladagolástól mentesen állít elibénk egy-egy alakot Bisztray Mária, Dobák Lajos, Haumann Péter, Kern András, Lukács Sándor, Latinovits Zoltán, Makay Margit, Sáfár Anikó. Arra tehát nem szükséges sok szót vesztegetnünk, hogy a fentiek értelmében a Déry-regény filmrevitele is szép, kulturáltan megformált, magas mércével mérhető opus. A probléma, amelyről érdemes alaposabban elgondolkodni, inkább abban rejlik, vajon az elkészült filmből az alkotói megközelítésnek milyen szándéka olvasható ki? A befejezetlen mondat immár klasszikus számba vehető, csaknem enciklopédikus teljességű nagyregénye a harmincas évek magyar társadalmának. Egyáltalán nem lefitymálható feladat ennek a hallatlanul bonyolult, sokfelé ágazó cselekményt, számtalan alakot, emberi viszonylatrendszert, időbeli és térbeli elkalandozásokat, a korra jellemző problémáknak mély és gazdagon árnyalt sokaságát fölvonultató műnek a lehetőségekhez képest maximálisan hiteles illusztrációját létrehozni. Az illusztráció szónak, éppen a vállalkozás nem mindennapi nagysága és nehézsége okán, ezúttal semmi pejoratív, alábecsülő töltése nem lehet. Mégis hozzá kell tennem rögtön, izgalmasabb, noha kockázatosabb vállalkozásnak érzem a megközelítés másik lehetőségét, amely nem éri be azzal, hogy tiszteletköröket rójon egy nagy irodalmi mű előtt. Nem tagadom, a 141 perc A befejezetlen mondatból című filmet mindvégig azzal a várakozással néztem, hogy Fábri Zoltánnak itt és most, nekünk, hozzánk, rólunk is szóló, szuverén mondanivalója lesz a mi időnkről, szenvedélyes és nem idényjellegű, de húsbavágóan aktuális látomása a jelenről s éppen azért fordult Déry monumentális regényéhez, mert annak valamely motívumát újrafogalmazva, kiemelve és fölnagyítva, hűséges hűtlenül, részleteit a saját közölnivalójával átvilágítva kerekíti önálló egésszé. Annál is inkább erre számítottam, hiszen a film címe, erősen kapcsolódva az irodalmi indíttatáshoz, önmagában művészeti atelier-ügyet sejtet, azoknak szóló ínyencséget, akik a regényt már olvasták. Válaszfalat húz a művet már ismerők és nem ismerők közé, némiképp megriasztva azt a nézőt, aki a moziban primér élményt vár s nem az összehasonlítgatásban, az eltérések és átcsoportosítások fölfedezésében leli élvezetét. Ezt a válaszfalat ledönteni, a hátrányt behozni, áttörni a társadalmi hatóerővé válni képes, közérdekű alkotás felé nyilvánvalóan csak akkor lehet, ha a rendezőnek a jelenhez, a jelenről szóló mondanivalója annyira átütő erejű, hogy másodrangú szemponttá teheti a regény előzetes ismeretét vagy nem ismerését. A film azokat a motívumokat emeli ki a regényből, amelyek Parcen-Nagy Lőrinc figurájához kötődnek, mégsem merném állítani, hogy Lőrinc alakja (Bálint András személyesíti meg hűvös és fáradt távolságtartással, néma pillanataiban kifejezőbben, mint kissé monoton beszédmodorával) a történés tengelyében áll. Fábri Zoltán egyszerre kétféle igénynek akart eleget tenni; önálló mondanivalója kifejtése közben, mintegy mellékesen, a regény egészéről is képet szeretett volna adni a nézőnek. Olyan cselekményszálak, figurák is bekerültek a filmbe, amelyeknek előzményét és folytatását, messze vezető öszefüggéseit kénytelen volt terjedelmi okokból elhagyni. (Hupkáné és Cisz alakjára, Desirée életútjának ebben a keretben túlméretezett szerepeltetésére, Elemér vázlatos, ezért túlontúl extrém esetére és számos más motívumra gondolok.) Ezek a funkciótlan, a kimetszett cselekményhez lazán vagy sehogy sem kötődő részletek növelik ugyan az eredeti műből átmentett momentumok számát, de elfogják a levegőt a történés fővonala elől. Ugyanígy elburjánzik és főképp a második részben önállósulva túl nagy hangsúlyt kap az a kísérlet, hogy a Déry-mű asszociációs rendszerét a film formanyelvén újraköltse és továbbfejlessze Fábri. Az emlékképek, amelyeket először kiegészítő-magyarázó funkciójuk indokol, a későbbiekben szürrealista-groteszk látomásokként elszabadulnak, osztódással szaporodva hol szellemesen találó, hol értelmetlen kombinációkban térnek vissza. Ezek az önálló betétek azt sugallják, hogy a végnapjait élő polgári világ nem termelt ki már igazi egyéniségeket, csak pózokat, nem formált valódi történeteket, csak kliséket, amelyekbe bárki behelyettesíthető. Wawra tanár piperkőc öltözékében az idősebb Parcen-Nagy ágát, Timmermanné hisztérikus vallomását Laura ismétli el, a nagypolgári szalon teázó társaságát a dubrovniki tengerpart fövenyén látjuk és így tovább. Az asszociációk más sorrendben való összerakása, újbóli szétszedése és átvariálása olyannyira leköti Fábri figyelmét, energiáit, hogy Lőrinc története időnként elmosódik, háttérbe szorul, túlságosan széttagolt tálalása miatt fejlődésének vonala elvész a néző szeme elől. Félreértés ne essék: Fábri hűségesen tolmácsolja Déry véleményét erről a típusról, de nem érezteti, hogy neki magának milyen indulatai vannak a főhőssel szemben, mit lát életútjában most, a hetvenes években, a mi számunkra időszerűnek, fontosnak, magunkra is vonatkoztathatónak. Nem tudom meg, hogy a film alkotója a főszereplő jellemének ellentmondásait polemikus éllel vagy együttérzéssel figyeli-e? Az ábrázolás nagyjából mindvégig azonos hőfokon, hűvös, elegáns távolságtartással közelít hozzá s ez a fajta kiegyensúlyozottság a hiányérzetünket növeli. Hiszen Parcen-Nagy Lőrinc, pontosabban az általa képviselt típus lényegi problematikáján korántsem vagyunk érdemben túl. Nagypolgári származással ugyan nem küszködnek újabb generációk, de meghasonlást, bizonytalanságot szül sokakban az a tény, hogy állandósult biztonságban, viszonylagos jólétben, veszélytudat nélkül nőnek fel; a forradalmiságról romantikus képzeteket táplálva, nosztalgiákkal pótolva a konkrét helyzetek konkrét elemzését, látványosan kiélezett történelmi szituációkra vágyódva, de a mindennapi élet kis méretű konfliktusaiban gyakran meghátrálva, csak teoretikus, csak elméleti meggyőződéssel fölfegyverkezve lépnek ki az életbe. Ezt a jelenséget legkifejezőbben Bölöni Györgynek a regényről írott, 1947-es kritikája fogalmazta meg, amikor „véletlenül balra sodródó lét”-ről beszélt Parcen-Nagy Lőrinc fejlődésének fő problémájaként. A „véletlenül balra sodródó lét” kérdéskomplexuma napjainkban ismét aktuális. Parcen-Nagy Lőrinc története alkalmas modell arra, hogy egy típus előképét lássuk benne. Görcsös küszködése saját beidegződései, neveltetése, előítéletei, életidegensége ellen; munkában, szerelemben, hétköznapi apróságokban is megmutatkozó tétovázása, kettős kötődése, őszinte vágya a közösségbe való befogadtatásra, amely gyanakvásba és belső kételyekbe ütközik — mindez az átlagosnál értékesebb, a történelmi szituációt mélyebben megélő személyiséggé avatja s így az egyedi sors maradandó, általános tanulságokkal szolgál. Ha a film, ahogy kezdetben, mindvégig erre a problémára koncentrál, meglelte volna azt a középponti, szelektáló-szervező erőt, amely egyértelmű értékhierarchiát állított volna fel a figurák és motívumok rendszerében. Megszabta volna, hogy Lőrinc és Krausz Évi szerelmének, s ami ezzel szorosan összetartozik: Lőrinc és az illegális mozgalom találkozásának, vonzó és taszító hatásának például érdemes nagyobb teret hagyni, mint számos olyan motívumnak, amely a regény minél teljesebb spektrumának átmentését szolgálja csupán. A visszavonhatatlanul eltűnt világnak gazdagon árnyalt, meggyőző képét adja így a film, de fájdalmasan adósunk marad a mához szóló üzenettel, a jelenvaló problémákhoz kapcsolódó válasz szenvedélyes keresésével. NYERGES ANDRÁS Csomós Mari és Bálint András a filmben 21 KRITIKA