Kritika 4. (1975)

1975 / 3. szám - Fekete Sándor: Válogatott közügyeim

13 V­álogatott közügyeim Mi volt a fejében annak a 25 esztendős fia­talembernek, aki 126 évvel ezelőtt forrada­lomba ragadta Pest népét? Közmegegyezésre még sohasem tisztáztuk. Minden­kor igyeke­zett a maga uralkodó eszméihez idomítani a költőt (csaknem egy évszázadon át főleg for­­radalmiságát próbálták ártalmatlanná szelídí­teni), amikor viszont elhárultak a politikai akadályok Petőfi forradalmi világnézetének tárgyilagos tisztázása elől, a fellendülő kuta­tást belső viták kavarták meg. Előbb csak a természetes kutatói elfogultságok kezdték ke­resztezni egymást. Azután sikerült eljutnunk odáig, hogy egy konkrét filológiai kérdés vi­tája bármikor tudományon kívüli felsorakozá­­soknak válhat terepéül... Mit tegyen ilyenkor az, akinek a Petőfi-ku­­tatás munkaköri kötelessége? Beszéljen mellé és várja meg, amíg egy Petőfi-vitában ismét a költő lesz a lényeges? Néha már-már kedvem volna ezt a megol­dást választani. De kötelezettségeket vállal­tam Petőfi-ügyekben és ezeket teljesíteni kell. Abban a meggyőződésben, hogy a polémiára rakódott mellékszempontok idővel elavulnak, de a tényekkel igazolt tételek megmaradnak. Petőfi fényűzése A költő és felesége 1847 novemberében fog­lalta el azt a „méregdrága”, háromszobás la­kást, amelyet Egressy szerzett nekik. Itt lak­tak 1848 augusztusáig. A nevezetes otthont Jókai, a „társbérlő”, többször is leírta, árnya­latnyi különbségekkel, de a lényegben mindig azonosan. 1882-ben például így: „Falain körül remek kőmetszetű képei a francia forradalom kiváló alakjainak, de azok közt nemcsak Ma­dame Roland volt ott, hanem Corday Sarolta is. Ez volt az egyedüli fényűzése.” Az acélmetszetekkel díszített könyvek, a kőmetszetekkel telerakott falak tényeket mondanak el nekünk Petőfi világnézeti ér­deklődésének valóságos irányairól. Egy kul­tuszról vallanak: Petőfi valóságos házi pan­teonná rendezte be lakását, ahol szemtől szembe láthatta evangéliumának, a francia forradalmak történetének hőseit, fellapozhat­ta emlékezéseiket, elmerenghetett a róluk szóló műveken. Jókain kívül Zilahy Károly is megemléke­zik erről a sajátos házi képcsarnokról, ismét más képeket említve. Később Petőfi István három acélmetszetet hagyott a Nemzeti Mú­zeumra azzal, hogy azok bátyja lakását dí­szítették. S legvégül az ellenforradalom ható­ságai által végrehajtott foglalások jegyzőköny­vei, a Szendrey Júliának (hosszú harca ered­ményeként) visszajuttatott könyvek és képek jegyzékei említik a legtöbb metszetet. Legutóbb, a Petőfi Irodalmi Múzeum Év­könyvében, Vayerné Zibolen Ágnes érdekes cikket írt a költő lefoglalt képeinek sorsáról. Előtte Mezősi Károly végzett fontos idevágó kutatásokat. Mivel Vayerné tanulmánya első­sorban művészettörténeti jellegű, Mezősit pe­dig a költő utóéletével kapcsolatos nyomozás szempontjai vezették, rendszerezésre várnak még e képek eszmetörténeti tanulságai. Ezek­kel foglalkozó dolgozatom előlegeként először is hadd összegezzem, hogy különböző forrá­saink alapján végül is hány képet tudunk azonosítani, mert eddig egyetlen írás sem adott összefoglalást róluk. A hatósági jegyző­könyvben nem szereplő képeket csillaggal je­lölöm. Családi képek: Petőfi Sándor, Petrovits Ist­ván, Hruz Mária, Szendrey Júlia; világirodalmi alakok: Andersen, Béranger, Moore; magyar pályatársak: Arany János, Garay János; szereplők a francia forradalomból: Merlin de Thionville, Roland, Madame Roland*, Des­moulins, Danton, Robespierre, Ch. Lameth, A. Lameth, Saint-Just, Théroigne de Méri­­court, Charlotte Corday, Carnot, Couthon, Vergniaud, Condorcet, Tallien, Lafayette, Pe­­tion, Marat, David, Necker*, Mirabeau*, Na­poleon* ; a lengyel forradalomból: Kosciuszko. Tudjuk még, hogy Tompa Mihály képe is megvolt költőnknek, de — Tompa szerint — Petőfi egy bizonyos félreeső helyen, nem mél­tó módon függesztette ki pályatársát, akivel összekülönbözött. Béranger-t szobor is ábrá­zolta a lakásban, amelyet még három tájkép díszített (egyet Vayerné nemrég fedezett fel). Vayerné számítása szerint öt portrét nem sikerült azonosítani. Ebből az öt helyből sze­rintem négyet lehet betölteni Madame Roland képével (Jókai ismételt tanúsága alapján), Necker, Mirabeau és Napoleon portréjával (Zilahy, illetve Petőfi István vallomása alap­ján). Sőt nem tartom kizártnak, hogy az ötö­dik hiányzó kép az illetlen helyen kifüggesz­tett költőtársat ábrázolta. Ezek szerint legfel­jebb egy hely marad arra, hogy elfogultsá­gaink szerint kiéljük hipotézisgyártó hajla­mainkat __ Ezek a tények, illetve a kortársi vallomások Petőfi „fényűzéséről”. Ami a kortársak tanú­ságát illeti, azok természetesen vitathatók. A lényegen azonban ez sem változtat sokat. A képek is bizonyítják azt, amit költőnknek Mi­­rabeau-ról írt értékelése kapcsán már meg­állapíthattunk: „Petőfi eljutott a forradalom­nak egy olyan emelkedettebb felfogásáig, amelyben a jakobinus beállítottság megfért a forradalom többi irányzatát megtestesítő hő­sök szerepének elismerésével” (Kritika, 1974. november). A Petőfi által így megtisztelt 23 forradalmi szereplő között akadnak különböző alkotmá­nyos polgári monarchisták (5), továbbá giron­­diak szép számban (7) és persze hegypár­­­tiak (10). (A 23. Napóleon.) Zilahy szerint Pe­tőfi — mire a forradalomtörténet olvasásának végére ért — lehányta a mérsékeltebbek port­réit s „Robespierre-t és Saint-Just-öt rakta fel”. Okoskodásával, amelyből kiderül, hogy Zilahynak nagyon kevés sejtelme lehetett a francia forradalomról, itt nem is érdemes fog­lalkozni. Elég azt a tényt megállapítani, hogy abban az időszakban, amelyben Petőfi beren­dezte lakását a francia forradalmárok képei­vel, már túl volt alapvető forradalomtörténeti stúdiumain. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy amennyiben Petőfire Cabet forradalomtörté­nete már 1846 tavaszán állítólag az egész élet­művet meghatározó módon hatott, s ez a Ca­bet valóságos vádiratokat írt a girondiak el­len, akkor másfél-két évvel később miért dí­szítette költőnk egyebek közt girondiak ké­peivel is a lakását? Még tanulságosabb lehet annak firtatása, hogy kik hiányoztak — adataink szerint — ebből a képcsarnokból? Első pillantásra lát­szik, hogy a Mocsár egyetlen képviselőjével sem szerepel, mint ahogy az elveiket cserél­gető Fouché és Talleyrand sem, noha mond­juk Siéyes és e két köpönyegforgató objek­tív történelmi tettei lényegesen jelentősebbek például Roland minisztereinél. Nyilvánvaló, hogy a költő, aki a Ha férfi vagy morálját megfogalmazta, irtózott a helyezkedőktől, a kaméleonoktól, s a véleményéért a halált is vállaló girondi Vergniaud-t többre becsülhet­te, mint azt a Siéyest, aki látszatra tovább ki­tartott a forradalom mellett — de a „túlélés” moráljával. Rögzítendő tény továbbá, hogy a képcsar­nokról ránk maradt adatok és vallomások nem említik a forradalomban jelentkező kom­­munisztikus irányzatok képviselőit, Babeuföt, Buonarrotit vagy társaikat. Nem szerepel ne­vük a költő által készített forradalomtörténeti kronológiában, sőt abban a jegyzetben sem, amely a forradalom 28 kiemelkedő szereplőjé­nek életrajzi adatait tartalmazza, nem talál­hatunk érdemben velük foglalkozó könyvet azon a listán sem, amelyet valószínűleg vá­sárlási szándékból állított össze a költő, főleg forradalmi vonatkozású művekről... Petőfi jegyzetei és képeinek adatai alapján több mint félszáz forradalmi szereplő nevét számolhatjuk össze — ezek között hiába ke­ressük Babeufékat. Sőt különböző ilyen lis­táinkon a Robespierre-éktől balra álló „ve­szetteknek” még a nevüket sem találjuk, a hé­beristák is alárendelt szerepet játszanak — csak a kronológiában fordulnak elő, egyszer. A kronológiának pedig igen sajátos vonása, hogy rögzíti a feudalizmus elleni harc néhány főbb dátumát, de egyáltalán nem vesz tudo­mást azokról az intézkedésekről, amelyek a forradalmi önvédelem érdekében a polgári magántulajdon korlátozását rendelték el! Tény továbbá, hogy a képcsarnok egyéb sze­replői között egyetlen olyan politikust, ideoló­gust nem találunk, akit a forradalom után ki­bontakozott különböző kommunisztikus vagy akár szocialisztikus tanokhoz kapcsolhat­nánk! Egyik sem volt olyan kedves Petőfinek, mint Kosciuszko, a lengyel nemzeti szabad­sághős? Ha Petőfi forradalmi világnézetének való­ban Babeuf az „inspirálója”, ha Cabet vezette ilyen irányban, ha egy meghatározott kom­munista tan és Petőfi világnézete között ti­pológiai azonosság áll fenn, mi a magyaráza­ta annak, hogy a biográfia e tételt egyetlen parányi adattal nem tudja megtámogatni? Az életrajzi adatok önmagukban természe­tesen nem cáfolhatják a szövegekből nyerhető hipotéziseket. De ha a hipotézisek nem is tesz­nek kísérleteket a velük ellenkező biográfiai tények megmagyarázására, akkor ez a nagy­vonalúság sem erősíti a fikciós teóriákat. El­lenkezőleg. A szövegek néhány — igen kevés, de igen nyomatékos — utalásából egyébként minden tárgyilagos kutató levonhatja azt, hogy Petőfi igenis eljutott a kommunizmus eszméjének egy nagyon általános tartalmú befogadásáig. Ferenczi Zoltán, Riedl Frigyes hiába akarta ezt cáfolni, csak saját elfogultságukat tudták leleplezni érvelésükkel. Nyilvánvaló igazság ez számomra, épp negyedszázaddal ezelőtt megjelent, ifjúkori munkámban. A márciusi fiatalokban lelkesen és büszkén hitet is tettem mellette. Azóta ki cikkekben, ki nagy monog­ráfiában, mások sokkal felkészültebben és tu­dományosabban bizonyították ezt. De ezt a „befogadást” Petőfi világnézetének fő meghatározójává tenni s az általános be­fogadás helyett egy konkrét tannal való azo­nosulásról beszélni csak önkényes szöveg­magyarázatok alapján lehet. A biográfia nem vonultatható fel egy ilyen fikció mellett. FEKETE SÁNDOR Egy portré Petőfi képgyűjteményéből: Kosciuszko KRITIKA

Next