Kritika 4. (1975)
1975 / 1. szám - Rejtő István: A Petőfi Irodalmi Múzeum bibliográfiai sorozata
jában álló drámai töredék, a Comoedia kitűnő foglalata politikusságnak, iróniának, fanyarságnak, groteszknek. A második darab kerete túlzott játékosságával hátborzongató iróniát csempész a véres események közé, melyeket egyébként is végigkísér egyfajta groteszk légkör. A harmadikban pirandellói ötlettel zajlik a cselekmény: a hős halottnak kényszerül játszani, nevet cserél, egzisztenciát változtat, hogy a forradalmi eszmék halálának, mártíriumának jegyében érvényesülhessenek; az iszonyú ötlet végigkíséri az egész tragédiát, újabb és újabb groteszk helyzeteket teremtve. Éppígy a Párkák sem csupán a véres tragédiáról beszél, hanem leleplezi a hatalom eszközeinek vérfagyasztó komikumát is. S az utolsó két jelenet is úgy vall égető problémáinkról, hogy középpontjába egy-egy már az abszurditásig élezett groteszk helyzetet állít, hogy a fonákjáról lássuk a színét is. A groteszknek, a komikusnak és a tragédiának ez az állandó együttléte is közös jellemzője a kötet hat drámájának: azonos problémára, dramaturgiai egységre is utal egyszerre. Ez a gondolati és dramaturgiai egység mégis olykor csak szándéka szerint van jelen Hubay Miklós darabjaiban. A kötet tizenkét írást tartalmaz. A hat prózai bevezető remek érzékkel és pontos dramaturgiai célkitűzésekkel rajzolja fel az egyes darabok problematikáját. Magukban a művekben azonban ez sokkal kevésbé tisztán érvényesül. Nem azért, mert szükségképpen sokszínűbben, dialektikusabban kell megjelenjenek a dráma szövetében-szövegében, mint az elméleti alapvetésben. Inkább azért, mert az a gondolati és dramaturgiai egység, amiről a darabok összefüggése kapcsán szóltam, paradox módon egy drámán belül alig képes megvalósulni. A Színház a Cethal hátán nem marad meg eredeti célja mellett, a darabon belüli hangsúly áttolódik arra, hogy a Comoedia ékköve mellé hasonlóan nemesveretű keretet varázsoljon, így tegye hitelessé azt, ami nem szorul erre a mankóra. Ily módon többször háttérbe kerül a darab során az első jelenetben exponált konfliktus, a figurákat nem bontja ki az író mindvégig következetesen. Állandó a dramaturgiai hullámzás is, nem születik meg a tragikus és a groteszk zavartalan egysége. Nem is születhet, hisz állandó kitérőket tesz a dráma, s ezáltal olykor még a jól megalapozott szituációk is felborulnak, egyensúlyukat veszítik a dráma teljes szövetében. Mindig másra figyel a kereső, az intellektuálisan érzékeny író: hol a barokk színjátszásra, hogy a népi dramaturgia hagyományaira, megint máskor Bornemisza Péter és a hatalom konfliktusára vagy a Balassi családban apa és fiú kapcsolatára — és még sorolhatnánk. Egyik szálat sem köti el azonban, csak elejti némelyiket a másik kedvéért, pedig ott a legjobb a darabja, ahol ezeket a szálakat egymáshoz tudja kötni. Elsősorban a drámai magnál, az egérfogó-jelenetnél. A Csók tréfa is csak szándékában jut el arra a szuverén fokra, hogy magáénak tekintse a madáchi anyagot. Így azután bármennyire izgalmas lehetőség adódik is Zordy Lorán sorsában annak bemutatására, hogy milyen harcokban kell edződjön a küzdeni akaró hős, mekkora hitre van szüksége — itt is fel-felborul az egyensúly, hogy mellékesebb és lényegtelen szálak mutattassanak be. A groteszkből is sokszor zavaró bohózat lesz, a hősies nevetségessé degradálódik. A belső dramaturgiai borulást az hommage-darabok közül leginkább a Ravelszki kerüli el, ahol Hubay abszurdokat is megélt mai tapasztalata szerencsés kézzel vegyíti az abszurdoid groteszk helyzeteket a politikai dráma szálaival. Furcsa módon itt viszont a gondolati tartalom borul fel, holott tartópillérei igen szilárdaknak látszanak. Állandóan kettéválik a hatalom mechanizmusának, a forradalmi helyzet megnyergelhetőségének bemutatása és Ravelszki egyéni politikai pályájának rajza — holott a kettő a darabban és a történelemben egyaránt egymást tételezi, egyik a másik nélkül nem is érthető. Pedig a bevezetőben Hubay remek szemmel veszi észre azt a mondatot, amelyből a darab alapkonfliktusa máig szóló érvénnyel kibontható, s amely egyúttal össze is kapcsolja a két szálat. Természetesen más a helyzet azokban a jelenetekben, melyek nyilván nem is készültek az előzőekhez hasonló nagyszabású igénnyel, ezért teherbíró képességüket sem illik olyan próbának alávetni, mint az iméntieket. A televíziós játékként megismert Imre, itt valami ketyeg kicsit túlírt ötlet csupán, míg a Kalóz elsősorban epikus kísérőszövegével együtt érvényes, s ugyancsak nem terjed tovább a kitűnő ötlet egyébként igényesen szellemes szintjén. Mindkettő inkább drámai, dramaturgiai mag, mintsem teljes műalkotás. Talán a legérdekesebb valamenynyi mű közül a Párkák, mely — nem véletlenül — a Thália Stúdióban is komoly sikert aratott. Ebben a darabban egyesül a legszerencsésebben Hubay valamennyi drámaírói sajátja: egyrészt az ibseni analitikus szerkesztést is idéző, morális vétségeken és íveken feszülő tragédia, másrészt a politikai aktualitások iránti hallatlan érzékenység és fogékonyság, amely a tragikus látásmódot egyesíti a sajátos groteszk hatásokkal. Így jut el olyan drámai szituációkig, melyekben a legmaibb magatartástípusok is vizsgálhatók, s szerencsére nem elvont parabolákban, hanem élő, lélegző helyzetekben. Renato atya, aki — mint már utaltam erre — több Hubay-figurával is rokon, ebben a darabban tudja leginkább a harcát megvívni: sorsa összefonódik a három lehallgatólányéval éppúgy, mint a hatalom birtokosaival vagy jó szándékú kiszolgálóival. Úgy lesz a dráma aktuális és politikus éppen az egységessége révén, hogy közben nem kísérti meg a publicisztikus jelleg és veszély, mely oly gyakori, már-már állandó hasonló töltésű magyar drámákban. (Szépirodalmi) BÁNYAI GÁBOR KRITIKA A Petőfi Irodalmi Múzeum bibliográfiai sorozata Az utóbbi évtizedben a nemzetközi és hazai sajtóban egyre gyakrabban visszakérő téma a tudományos eredményeket közlő publikációk mértani haladványszerű növekedése. A jelenséget egyre többen információrobbanásnak nevezik, e képszerű kifejezéssel érzékeltetve a szellemi értékek parttalan átadását. Lassan külön kutatási ággá válik a tudományos információ feldolgozásának, tárolásának, visszakereshetővé tételének vizsgálata és megoldása. Talán nem szükséges arról külön szólnom, hogy az ugrásszerűen megnövekedett tudományos publikációk a természettudományok elméleti és alkalmazott ágait érintik leginkább. Ezek azok a területek, ahol hatalmas szellemi erők, különösen értékes gépi berendezések együttes erőfeszítésével születnek az új felismerések. A kutatási területek — ha nem is olyan mértékben, mint a természettudományok területén — a társadalomtudományok ágazataiban is jelentősen megnövekedtek. A publikációk mértéke is ennek megfelelően emelkedett. A hazai társadalomtudománynak is szüksége van a hazai és nemzetközi eredmények korszerű bibliográfiájára. Annál is inkább, mert az információ területén arányeltolódás jött létre. Úgy tűnik fel, hogy az irodalomtörténet annak ellenére, hogy kiváló bibliográfusokkal büszkélkedhet, nem rendelkezik a szakterület hazai eredményeit összegzőművekkel. A marxista irodalomtudomány alapvetését követően indultak meg az új és korszerű bibliográfiai összefoglalások. Az utóbbi néhány évben kezdenek beérni ennek gyümölcsei. Egymás után jelentek meg A magyar irodalomtörténet bibliográfiájának első kötete, A népi írók bibliográfiája, egyes írói életműveket összegző bibliográfiák. A sikeres kötetek növelték a bibliográfusok alkotókedvét, egyre több intézmény vállalkozik arra, hogy a tudományszak fejlődését új könyvészetiel segítse. E kezdeményezések sorában külön figyelem illeti a Petőfi Irodalmi Múzeum 1972-ben Botka Ferenc szerkesztésében megindított bibliográfiai füzeteit. Ez alkalommal a legtöbb újat biztosító három sorozatra kívánjuk a figyelmet irányítani. Lakatos Éva vállalkozásából, a Magyar irodalmi folyóiratok című leíró bibliográfiából eddig három füzet látott napvilágot. A feldolgozás 1786-tól, az első irodalmi periodikum megjelenésétől 1944-ig alfabetikus sorrendben veszi számba az irodalomtörténeti értékű folyóiratokat. Az egyes leírások tartalmazzák a folyóiratok címét, alcímét, a megjelenés helyét, a felelős szerkesztő nevét. Az egyes évfolyamokat a megszokott címfelvételi eljárásnál sokkal részletezőbben dolgozza fel, kitér a mellékletekre és két-három éves időközökben felsorolja a lap változó munkatársi gárdáját. A feldolgozási szempontok summás összegzése már érzékelteti a vállalkozás kimagasló értékét: a teljes folyóirat- és hírlapanyagból alapos mérlegelés útján kiemelte az irodalmi értékűeket. Ezzel az elemző munkával a további kutatás számára beláthatatlanul sok adatfeltáró és ellenőrző munkát tett feleslegessé. Feldolgozásából kirajzolódnak szellemi életünk főbb orientációs irányai, a rövidebb-hosszabb ideig szellemi vonzerőt gyakorló vidéki városok irodalmi aspirációi, íróinknak az ország különböző területeire kisugárzó hatásai. A válogatás és az értékelés szempontjait gondosan érvényesítette Botka Ferenc is A magyar irodalom első kiadásai címmel megindított sorozatának első két kötetében, 1772- től napjainkig az irodalomtörténeti értékítélet alapján veszi számba íróink első kiadásait. Szerkesztői elveiről az 1973-ban megjelent első füzetben részletesen szólt, válogatási szempontjával, szerkesztési elvével minden vonatkozásban egyet kell értenünk. A sorozat kiemelkedő értéke, hogy annak a korszaknak editio princepseit mutatja be, amelynek jelentős részét korábbi gyűjteményeink már mellőzték, olyan könyvészeti elveket valósít meg, amelyekkel a legmesszebbre juthatunk. Gyűjtő szempontjának szerves része a számba vett művek külső megformálása is: leírásában részletesen szól az illusztrációkról, a tipográfiáról és a kötésről, ill. borítófedelekről. Ez utóbbiak lehető legteljesebb számbavétele okozhatta a legtöbb munkát és nehézséget, hiszen közismert, hogy a fűzött kiadásban megjelent műveket közgyűjteményeink — a kötet védelme érdekében — az idők folyamán beköttették, és az esetek nagy részében az eredeti borítófedél megsemmisült. Botka az irodalomtörténeti érdeket állította munkája tengelyébe, a gondos könyvészeti feltárás ezt szolgálja, de ezt segíti elő az egyes terjedelmesebb írói életműveket alfabetikus sorrendben bemutató felsorolást követő kronológiai eligazító, amely a megjelenési évek sorrendjében összegzi az életművet. Lakatos Éva és Botka Ferenc vállalkozása sok évre szóló sorozat (Lakatos A—F-ig, Botka pedig A—Cs-ig jutott el), befejező köteteik majd különböző mutatókkal fogják a használót segíteni. Mindkettő közel két évszázados szakaszát öleli fel irodalmi életünknek. Mind-kettő azzal vívja ki elismerésünket, hogy határozott szempontok segítségével vág járható utat az anyag irdatlan tömegében, bátor és avatott kézzel vállalja a lényegre koncentráló szelektálást. A Petőfi Irodalmi Múzeum harmadik sorozatának egyes kötetei más útra léptek: egy-egy irodalomtörténetileg fontos folyóirat vagy folyóiratkor teljes anyagának repertóriumát nyújtják az olvasónak. A teljes szót nem véletlenül használtam, mert míg az irodalmi szempont érdekében a fentiekben bemutatott két sorozat elvek szerint válogatott, addig a repertórium sorozat eddig közzétett négy kötete éppen az irodalmi szempont érdekében a folyóirat jellegéből leszűrt elvek alapján tematikus, csoportosításban állítja rendbe a bemutatott folyóiratok teljes, nem irodalmi anyagát is. Kálmán Lászlóné Kassák Lajos két folyóiratánál, a Dokumentumnál és a Munkánál, Illés Ilona 26