Kritika 4. (1975)

1975 / 1. szám - Rejtő István: A Petőfi Irodalmi Múzeum bibliográfiai sorozata

jában álló drámai töredék, a Comoedia kitű­nő foglalata politikusságnak, iróniának, fa­nyarságnak, groteszknek. A második darab kerete túlzott játékosságával hátborzongató iróniát csempész a véres események közé, melyeket egyébként is végigkísér egyfajta groteszk légkör. A harmadikban pirandellói ötlettel zajlik a cselekmény: a hős halottnak kényszerül játszani, nevet cserél, egziszten­ciát változtat, hogy a forradalmi eszmék ha­lálának, mártíriumának jegyében érvényesül­hessenek; az iszonyú ötlet végigkíséri az egész tragédiát, újabb és újabb groteszk hely­zeteket teremtve. Éppígy a Párkák sem csu­pán a véres tragédiáról beszél, hanem lelep­lezi a hatalom eszközeinek vérfagyasztó ko­mikumát is. S az utolsó két jelenet is úgy vall égető problémáinkról, hogy középpontjába egy-egy már az abszurditásig élezett gro­teszk helyzetet állít, hogy a fonákjáról lássuk a színét is. A groteszknek, a komikusnak és a tragédiának ez az állandó együttléte is közös jellemzője a kötet hat drámájának: azonos problémára, dramaturgiai egységre is utal egyszerre. E­z a gondolati és dramaturgiai egység még­is olykor csak szándéka szerint van jelen Hubay Miklós darabjaiban. A kötet ti­zenkét írást tartalmaz. A hat prózai bevezető remek érzékkel és pontos dramaturgiai cél­kitűzésekkel rajzolja fel az egyes darabok problematikáját. Magukban a művekben azon­ban ez sokkal kevésbé tisztán érvényesül. Nem azért, mert szükségképpen sokszínűbben, dialektikusabban kell megjelenjenek a dráma szövetében-szövegében, mint az elméleti alap­vetésben. Inkább azért, mert az a gondolati és dramaturgiai egység, amiről a darabok össze­függése kapcsán szóltam, paradox módon egy drámán belül alig képes megvalósulni. A Színház a Cethal hátán nem marad meg eredeti célja mellett, a darabon belüli hang­súly áttolódik arra, hogy a Comoedia ékköve mellé hasonlóan nemesveretű keretet vará­zsoljon, így tegye hitelessé azt, ami nem szo­rul erre a mankóra. Ily módon többször hát­térbe kerül a darab során az első jele­netben exponált konfliktus, a figurákat nem bontja ki az író mindvégig következetesen. Állandó a dramaturgiai hullámzás is, nem születik meg a tragikus és a groteszk zavar­talan egysége. Nem is születhet, hisz állandó kitérőket tesz a dráma, s ezáltal olykor még a jól megalapozott szituációk is felborulnak, egyensúlyukat veszítik a dráma teljes szöveté­ben. Mindig másra figyel a kereső, az intel­lektuálisan érzékeny író: hol a barokk szín­játszásra, hogy a népi dramaturgia hagyomá­nyaira, megint máskor Bornemisza Péter és a hatalom konfliktusára vagy a Balassi csa­ládban apa és fiú kapcsolatára — és még so­rolhatnánk. Egyik szálat sem köti el azonban, csak elejti némelyiket a másik kedvéért, pe­dig ott a legjobb a darabja, ahol ezeket a szálakat egymáshoz tudja kötni. Elsősorban a drámai magnál, az egérfogó-jelenetnél. A Csók tréfa is csak szándékában jut el arra a szuverén fokra, hogy magáénak tekintse a madáchi anyagot. Így azután bármennyire iz­galmas lehetőség adódik is Zordy Lorán sor­sában annak bemutatására, hogy milyen har­cokban kell edződjön a küzdeni akaró hős, mekkora hitre van szüksége —­ itt is fel-fel­­borul az egyensúly, hogy mellékesebb és lé­nyegtelen szálak mutattassanak be. A gro­teszkből is sokszor zavaró bohózat lesz, a hő­sies nevetségessé degradálódik. A belső dra­maturgiai borulást az hommage-darabok kö­zül leginkább a Ravelszki kerüli el, ahol Hu­bay abszurdokat is megélt mai tapasztalata szerencsés kézzel vegyíti az abszurdoid gro­teszk helyzeteket a politikai dráma szálaival. Furcsa módon itt viszont a gondolati tartalom borul fel, holott tartópillérei igen szilárdak­nak látszanak. Állandóan kettéválik a hata­lom mechanizmusának, a forradalmi helyzet megnyergelhetőségének bemutatása és Ra­velszki egyéni­ politikai pályájának rajza — holott a kettő a darabban és a történelemben egyaránt egymást tételezi, egyik a másik nél­kül nem is érthető. Pedig a bevezetőben Hu­bay remek szemmel veszi észre azt a mon­datot, amelyből a darab alapkonfliktusa máig szóló ér­vénnyel kibontható, s amely egyúttal össze is kapcsolja a két szálat. T­ermészetesen más a helyzet azokban a je­lenetekben, melyek nyilván nem is ké­szültek az előzőekhez hasonló nagysza­bású igénnyel, ezért teherbíró képességüket sem illik olyan próbának alávetni, mint az iméntieket. A televíziós játékként megismert Imre, itt valami ketyeg kicsit túlírt ötlet csu­pán, míg a Kalóz elsősorban epikus kísérő­szövegével együtt érvényes, s ugyancsak nem terjed tovább a kitűnő ötlet egyébként igé­nyesen szellemes szintjén. Mindkettő inkább drámai, dramaturgiai mag, mintsem teljes műalkotás. Talán a legérdekesebb valameny­­nyi mű közül a Párkák, mely — nem véletle­nül — a Thália Stúdióban is komoly sikert aratott. Ebben a darabban egyesül a legsze­rencsésebben Hubay valamennyi drámaírói sajátja: egyrészt az ibseni analitikus szerkesz­tést is idéző, morális vétségeken és íveken feszülő tragédia, másrészt a politikai aktuali­tások iránti hallatlan érzékenység és fogé­konyság, amely a tragikus látásmódot egyesíti a sajátos groteszk hatásokkal. Így jut el olyan drámai szituációkig, melyekben a leg­maibb magatartástípusok is vizsgálhatók, s szerencsére nem elvont parabolákban, hanem élő, lélegző helyzetekben. Renato atya, aki — mint már utaltam erre — több Hubay-figu­­rával is rokon, ebb­en a darabban tudja leg­inkább a harcát megvívni: sorsa összefonódik a három lehallgatólányéval éppúgy, mint a hatalom birtokosaival vagy jó szándékú ki­szolgálóival. Úgy lesz a dráma aktuális és politikus éppen az egységessége révén, hogy közben nem kísérti meg a publiciszti­kus jel­leg és veszély, mely oly gyakori, már-már állandó hasonló töltésű magyar drámákban. (Szépirodalmi) BÁNYAI GÁBOR KRITIKA A Petőfi Irodalmi Múzeum bibliográfiai sorozata A­z utóbbi évtizedben a nemzetközi és ha­zai sajtóban egyre gyakrabban vissza­­k­­érő téma a tudományos eredményeket közlő publikációk mértani haladványszerű nö­vekedése. A jelenséget egyre többen infor­mációrobbanásnak nevezik, e képszerű ki­fejezéssel érzékeltetve a szellemi értékek parttalan átadását. Lassan külön kutatási ággá válik a tudományos információ feldol­gozásának, tárolásának, visszakereshetővé té­telének vizsgálata és megoldása. Talán nem szükséges arról külön szólnom, hogy az ug­rásszerűen megnövekedett tudományos publi­kációk a természettudományok elméleti és al­kalmazott ágait érintik leginkább. Ezek azok a területek, ahol hatalmas szellemi erők, kü­lönösen értékes gépi berendezések együttes erőfeszítésével születnek az új felismerések. A kutatási területek — ha nem is olyan mértékben, mint a természettudományok te­rületén — a társadalomtudományok ágazatai­ban is jelentősen megnövekedtek. A publiká­ciók mértéke is ennek megfelelően emelke­dett. A hazai társadalomtudománynak is szüksége van a hazai és nemzetközi eredmé­nyek korszerű bibliográfiájára. Annál is in­kább, mert az információ területén arányel­tolódás jött létre. Úgy tűnik fel, hogy az irodalomtörténet an­nak ellenére, hogy kiváló bibliográfusokkal büszkélkedhet, nem rendelkezik a szakterület hazai eredményeit összegző­­művekkel. A marxista irodalomtudomány alapvetését kö­vetően indultak meg az új és korszerű bib­liográfiai összefoglalások. Az utóbbi néhány évben kezdenek beérni ennek gyümölcsei. Egymás után jelentek meg A magyar iroda­lomtörténet bibliográfiájának első kötete, A népi írók bibliográfiája, egyes írói életműve­ket összegző bibliográfiák. A sikeres kötetek növelték a bibliográfusok alkotókedvét, egyre több intézmény vállalkozik arra, hogy a tu­dományszak fejlődését új könyvészetiel se­gítse. E kezdeményezések sorában külön figyelem illeti a Petőfi Irodalmi Múzeum 1972-ben Botka Ferenc szerkesztésében megindított bib­liográfiai füzeteit. Ez alkalommal a legtöbb újat biztosító három sorozatra kívánjuk a fi­gyelmet irányítani. L­akatos Éva vállalkozásából, a Magyar iro­­­­dalmi folyóiratok című leíró bibliográfiá­ból eddig három füzet látott napvilágot. A feldolgozás 1786-tól, az első irodalmi pe­­riodikum megjelenésétől 1944-ig alfabetikus sorrendben veszi számba az irodalomtörténeti értékű folyóiratokat. Az egyes leírások tar­talmazzák a folyóiratok címét, alcímét, a megjelenés helyét, a felelős szerkesztő nevét. Az egyes évfolyamokat a megszokott címfel­vételi eljárásnál sokkal részletezőbben dol­gozza fel, kitér a mellékletekre és két-három éves időközökben felsorolja a lap változó munkatársi gárdáját. A feldolgozási szem­pontok summás összegzése már érzékelteti a vállalkozás kimagasló értékét: a teljes folyó­irat- és hírlapanyagból alapos mérlegelés út­ján kiemelte az irodalmi értékűeket. Ezzel az elemző munkával a további kutatás számára beláthatatlanul sok adatfeltáró és ellenőrző munkát tett feleslegessé. Feldolgozásából ki­rajzolódnak szellemi életünk főbb orientációs irányai, a rövidebb-hosszabb ideig szellemi vonzerőt gyakorló vidéki városok irodalmi aspirációi, íróinknak az ország különböző te­rületeire kisugárzó hatásai. A válogatás és az értékelés szempontjait gondosan érvényesítette Botka Ferenc is A magyar irodalom első kiadásai címmel meg­indított sorozatának első két kötetében, 1772- től napjainkig az irodalomtörténeti értékítélet alapján veszi számba íróink első kiadásait. Szerkesztői elveiről az 1973-ban megjelent első füzetben részletesen szólt, válogatási szempontjával, szerkesztési elvével minden vonatkozásban egyet kell értenünk. A sorozat kiemelkedő értéke, hogy annak a korszaknak editio princepseit mutatja be, amelynek je­lentős részét korábbi gyűjteményeink már mellőzték, olyan könyvészeti elveket valósít meg, amelyekkel a legmesszebbre juthatunk. Gyűjtő szempontjának szerves része a szám­ba vett művek külső megformálása is: leírá­sában részletesen szól az illusztrációkról, a tipográfiáról és a kötésről, ill. borítófedelek­ről. Ez utóbbiak lehető legteljesebb számba­vétele okozhatta a legtöbb munkát és nehéz­séget, hiszen közismert, hogy a fűzött kiadás­ban megjelent műveket közgyűjteményeink — a kötet védelme érdekében — az idők fo­lyamán beköttették, és az esetek nagy részé­ben az eredeti borítófedél megsemmisült. Botka az irodalomtörténeti érdeket állította munkája tengelyébe, a gondos könyvészeti feltárás ezt szolgálja, de ezt segíti elő az egyes terjedelmesebb írói életműveket alfabetikus sorrendben bemutató felsorolást követő kro­nológiai eligazító, amely a megjelenési évek sorrendjében összegzi az életművet. Lakatos Éva és Botka Ferenc vállalkozása sok évre szóló sorozat (Lakatos A—F-ig, Bot­ka pedig A—Cs-ig jutott el), befejező köteteik majd különböző mutatókkal fogják a hasz­nálót segíteni. Mindkettő közel két évszázados szakaszát öleli fel irodalmi életünknek. Mind-­kettő azzal vívja ki elismerésünket, hogy ha­tározott szempontok segítségével vág járható utat az anyag irdatlan tömegében, bátor és avatott kézzel vállalja a lényegre koncentráló szelektálást. A Petőfi Irodalmi Múzeum harmadik so­rozatának egyes kötetei más útra lép­tek: egy-egy irodalomtörténetileg fon­tos folyóirat vagy folyóiratkor teljes anyagá­nak repertóriumát nyújtják az olvasónak. A teljes szót nem véletlenül használtam, mert míg az irodalmi szempont érdekében a fen­tiekben bemutatott két sorozat elvek szerint válogatott, addig a repertórium sorozat eddig közzétett négy kötete éppen az irodalmi szempont érdekében a folyóirat jellegéből le­szűrt elvek alapján tematikus, csoportosítás­ban állítja rendbe a bemutatott folyóiratok teljes, nem irodalmi anyagát is. Kálmán Lászlóné Kassák Lajos két folyóiratánál, a Dokumentumnál és a Munkánál, Illés Ilona 26

Next