Kritika 5. (1976)

1976 / 6. szám - Berkes Erzsébet: Páskándi Géza: A kettéfűrészelt zongora

Magyar Színház rendezője egyértelműen tra­gédiának olvasta a Csillag a máglyánt, célra­törően és logikusan bontotta ki Kálvin János és Szervét Mihály már a kezdet pillanatától jóvátehetetlen viszonyát. A rendező nem té­vesztette szem elől az írói gondolatot: „Szer­vét büntetlenségében hiábavalóság lenne Kál­vin bűnét keresni. Ennek a fordítottja is dő­reség lenne.” Harag Kálvinja nem demagóg, nem hatalomittas kiskirály, nem a másikra — az ellenzékre! — féltékeny tudós; erkölcsi érzékét sem vesztette el — csak éppen képte­len működtetni. Vagy elhiteti magával, hogy képtelen működtetni. Torkon ragadta őt a tör­ténelem, s maga és vallása, városa szorult helyzetén úgy akar, tévesen, segíteni, hogy ő is fojtogat. Máglyákat állít, karóba huzat. A kolozsvári előadás azért lehet mindvégig — még a szerkezetileg megoldatlan harmadik felvonásban is — feszes és feszült, mert a két főhős bizonyos értelemben egyenrangú, azaz mindkettő megítélhető az erkölcs és a logika szerint is. Harag a nézőnek hagyja a döntés, a mérlegelés lehetőségét, s bár energikusan és hittel mutatja föl Szervét Mihály nagyobb igazságát, nem megy el odáig, hogy a befeje­zéskor netán egy hatalmába­ őrült, saját esz­méitől végképp elszakadt Kálvin égettesse meg Szervétet. (E tekintetben mindkét másik előadástól különbözik a kolozsvári. Kálvin figurája — részben az erőteljesebb aktuali­záló szándékból következően — negatívabb a pesti és a kaposvári színpadon is, s ez eleve csökkenti a két szereplő viszonyának érde­kességét és intenzitását.) Harag erre a viszonyra koncentrált, s tuda­tosan lemondott néhány hatáslehetőségről. Pesten például érvényesülhetett a Sütő szö­vegétől helyenként egyáltalán nem idegen ironikus vagy szatirikus hang — Kolozsvárott a szatirikus részeknél sem a nevetségesség (és a nevettetés) dominált, hanem a tragi­kum. Meglepő lehet, de a rendező a mű köl­tői szépségeit, az Illyésen iskolázott líraiságot sem igen hangsúlyozta (ami véletlenül sem je­lenti, hogy színészeinek többsége ne beszélne szépen és érthetően). Harag György tehát a darab szelleméből következő módon értelmezte a darabbéli leg­fontosabb, meghatározó kapcsolatot, értelme­zését radikálisan vitte végig, de nem lépett ki a mű világából. Kaposvárott Zsámbéki Gábor épp ellenkezőleg járt el: rendezői eszközeivel szinte tovább írta a drámát, sorsokat talált ki, s érdekes módon — legalábbis a végeredmény tanúsága szerint —­­teremtő figyelme elsősor­ban nem a főszereplőkre, hanem az őket kö­rülvevő világra irányult. A kaposvári előadásban, Szervét kivételé­vel, minden fontos szereplő beteg, be­teges vagy nyomorék, esetleg megnyo­­morodik. Őry főinkvizítor lámakopaszra bo­rotvált, biciklikerekes tolókocsiba szögezett, béna ember; az egészséges Szervét elleni in­dulatait többek között nyomoréksága indokol­ja. De la Fontaine púpos, a papjától akar sza­badulni nesztelen meggyőződésváltoztatásai­val. Fárel hisztérikus, az állandóan remegő rendőrfőnök mintha vért szimatolna. Iderette a darab szerint is haldoklik. Ebben a szín­padi világrendben még a hitnyomozó gúnyo­­rosan említett kopaszsága is olyan fogyaté­kosság, amit kompenzálni kell. E nyomorék testek és lelkek részben ille­nek Sütő világába, részben nem. Az inkvizí­­tor nyomoréksága megmarad látványnak. Szervéthez való viszonya már megjelenése pillanatában kétszeresen is eldöntött (a per­ben ő fog győzni, de bénasága az általa kép­viselt rendszer vereségét, haladását érezteti). A púpos la Fontaine, a figura egyik lehetsé­ges, érvényes megfogalmazása (kolozsvári „megfelelője” majdhogynem szótlanul, állan­dó belső égéssel rótta a tisztességtelenség kö­reit). Zsámbéki legjobb, értelmező leleménye Veronika sorsának „kitalálása”. Veronika egy szál virágját nem dobja a máglyára, nem ro­han Szervéthez, hogy sírva megcsókolja — egy kiábrándult és lezüllött szerencsétlen lö­ki az utolsó szavakat a halálraítéltnek. A ki­sebb szerepekhez képest Kálvin és Szervét sem elég kidolgozott jellem — mintha a pszichologizáló értelmezés rájuk alig terjedt volna ki. A Csillag a máglyán döntően a dikcióra épülő, valóságos akciót csak keveset tartal­mazó dráma. Fenyeget a veszély, hogy meg­merevedik a színpad — másrészt viszont a túlzott mozgatások közt elsikkadhatnak a párbeszédek. Ki kell tehát alakítani a ren­dezői elképzeléshez legalkalmasabb teret — s be is kell tölteni azt. A Madáchban ez a drá­mai tér hiányzott: a kamaraszínházba valóan, kicsi, tökéletesen oda nem illő papírmasé- és festettvászon-díszletek nem biztosították a megfelelő terepet. Több helyütt (például Szervét „katolikus” perénél) előnytelen volt az alakok elrendezése, koreográfiája is. Ko­lozsvárott és Kaposvárott is a rendezői elkép­zeléshez simulóbb játéktér alakult ki. Harag György hatalmasra tágította a színpadot; ho­mályba vesző hátsó terét csak egy pislákoló vörös fény világítja meg. A deszkagerendák jól jelzik a kort, de kellően elvontak is; a tér változatos tagolására alkalmasak. Több sík is „játszik” Kolozsvárott — az inkvizítorok pél­dául a magasból — szinte a bírói emelvény­ről — beszélhetnek a lenti szoba­dobozba zárt, fogoly Szervéthez. Remekül sikerült a harmadik felvonásbeli, színpadilag nehéz pár­huzamos monológ megoldása is — részben a jól tagolt térnek köszönhetően. (A díszletet Tóth László m. v. tervezte.) Zsámbéki Gábor és a kaposvári tervező, Pauer Gyula hatalmas, emeletes fém-fa konst­rukciót zsúfolt a színpadra. Ez az építmény túlságosan lenyűgöző, indokolatlanul sokat változó-alakuló látvány; az első jeleneteket, főként a „hitnyomozást” lehetetlen eljátszani benne: a színészeknek tenyérnyi területen kell topogniuk. A „karzat” fölösleges, mert alig funkcionál. Sok tehát a hiba, a követke­zetlenség — néhány jelenetben viszont töké­letesen működik ez a túlméretezett díszlet, így például szerepe van a befejezés megren­dítő erejében. M­indkét színház legjobb erőit mozgatta meg a dráma sikere érdekében — a szereposztási gondokat egyik helyen sem sikerült teljességgel megoldani. A kisebb szerepekkel kezdve: a kolozsvári Fárel (Sen­­kálszky Endre), Iderette (Bisztrai Mária), la Fontaine (Barkó György) tökéletesen építik föl a figurákat, s Ory (Vadász Zoltán) és a Hitnyomozó (Péterffy Gyula) is csak egy ár­nyalattal színtelenebb a kelleténél. Héjjá Sándor szép művészi küzdelemben formálja teljessé Szervét rá szabott szerepét — játé­ka azonban nem mindig ér célt. Nem is ér­het — mert bármily kitűnő a vendég Lo­­hinszky Lóránd, más típusú Kálvinra lenne itt szükség. Lohinszky tudatosan, de vélemé­nyem szerint elhibázottan indítja útjára Kál­vint: már kezdetben is hiányzik belőle a fia­talos hév, szemében félelem bujkál, előre sej­ti, mit fog majd egykor tenni. Ez az elképze­lés hibátlan megformálást kap Lohinszky já­tékában — de nem illik a (mint írtam: ket­tejük viszonyára koncentráló) rendezői el­képzelésbe. A kaposvári előadásnak — bizonyítja ez is a társulat erejét — a „nehéz” harmadik fel­vonás az erőssége, s a hálásabb első a gyön­géje. A díszlet már említett fogyatékossága mellett ebbe a színészi alakítások is beleját­szanak. Rajhona Ádám (Kálvin) fiatal mű­vész, de színpadon egyáltalán nem fiatalos je­lenség. Koltai Róbert nem egészen Szervét­alkatú színész, s általában akkor érzi jól ma­gát, ha némi távolságtartással, iróniával szem­lélheti az általa alakított figurát. Erre most nincs módja. A két főszereplő az első felvo­násban inkább csak készülődik a későbbiekre, játékuk az utolsó nagy összecsapásokban tel­jesedik ki, s főleg Koltai tudja végül is hite­lesíteni Szervét egyéniségét. Sajnos csupán egyetlen mellékszereplő ren­delkezik azzal a „színpadi súllyal”, amit az általa alakított szerep megkíván: Flórián An­tal tökéletesre formálja, értelmezi is la Fon­­taine-t. Jeney István Oryja unalmas, ordítóan piros öltözéke ellenére is szürke; Helyey László keményen küszködik Hitnyomozóként, ám csak a cinikus fölényt tudja érzékeltetni (beszédtechnikáján pedig sürgősen javítania kellene); Szőke István (Fárel) jelenlétével folytonosan elnyom mindenki mást, de a jel­lemformálással adós marad, ahhoz nem elég az állandóan emelt hang. Olsavszky Éva a haldokló feleség helyett egy parancsokat osz­togató fejedelemasszonyt játszik el. Pogány Judit majdnem hibátlan játékát Veronika bú­csúszavai teszik igazán emlékezetessé. Általában azt mondhatni: amint az már len­ni szokott (sajnos), a kaposvári előadásnak még egy-két hétig érlelődnie kellett volna — nyilván akkor a rendezőnek is jut ideje a sok apró következetlenség kiküszöbölésére, elmé­lyültebb lehetett volna az általában nem test­hezálló szerepekkel megküzdő színészek munkája. Pest, Kolozsvár, Kaposvár alig negyedév le­forgása alatt adott otthont, színpadot Sütő András drámájának. Ritka szerencse ez ma­gyar darabnak. Remélhetőleg a mű ezután sem kerül csak a könyvespolcra. Az eddigi előadások mindegyike határozott, sajátos ren­dezői elképzelésről tanúskodott, önálló világa volt valamennyinek. A siker mindenütt meg­érdemelt — hibátlannak azonban egyik be­mutató sem mondható. Vállalt célját leg­­hiánytalanabbul a kolozsvári produkció tel­jesítette. De, ismételjük: ez csak a mű egyik arca — a többit, jelentős értékről lévén szó, színházaink dolga fölmutatni. TARJÁN TAMÁS Részlet a Csillag a máglyán című dráma kaposvári előadásairól (B. Müller Magda felvétele) 29 Páskándi Géza: A kettéfűrészelt zongora A­ligha van intézmény, melyet fennállása óta annyian szidnak s amelyet mégis­­ annyian választanak teljesen szabad akaratukból, mint a házasság. Hogy miért? Vizsgálhatjuk a kérdést történetileg, vizsgál­hatjuk társadalmilag, elemezhetjük elvileg és gyakorlatilag, továbbá jurice és praktice stb. — már aszerint, hogy kinek milyen az „intéz­ményhez” viszonyuló aznapi kedve­s, na­gyobb bölcsességet, mint bánatos ifjaknak az idősebbek reménytelenül, de vigasztalva mondanak: „Rossz a rosszul, de rosszabb a rossz nélkül”, mi sem állíthatunk. Az életből ellesett ilyetén tapasztalatok után aligha kell bizonyítanunk, hogy az iro­ KRITIKA

Next