Kritika 8. (1979)
1979 / 7. szám - Gyulai László - Lukács János: A gyűlölet évei - A punktól az Új Hullámig
A gyűlölet évei - A punktól az Új Hullámig - A hetvenes évekre a rock-zene tömeges elterjedése néhány jellegzetes, s immár viszszafordíthatatlan folyamatot hozott létre. A fiatalabb nemzedékek jelentős részének a zene és a tánc jelentette azt a legtermészetesebb közeget, amelyben önmagukat kifejezni és továbbformálni próbálták. Meghatározó keretet biztosított a számukra vonzó viselkedésminták közösségi elsajátítására és átélésére. A rockzenét azonban viszonylag gyorsan integrálta a szórakoztatóipar; előbb a tőkés, utóbb megkésve, a szocialista országokban is lényegében árucikké változott a rock, nagyipari módszerekkel gyártott, piacon értékesített áruvá. Ez a folyamat mind erősebben meghatározta az alkotói lehetőségeket, egyszersmind létrehozta a befutottak szűk és a kirekesztettek széles rétegét. Determináló fő szempont lett az értékesíthetőség és a jövedelmezőség. Miközben a „profit-zene” iparszerű termelése egyre tökéletesebbé vált, a kisebbségi, a szórakoztatóipar által nem integrált rock-zene lett a terepe az újításoknak, a valóban művészi önkifejezésnek. Kölcsönhatásukból megvalósult — több művészeti ág különféle elemeinek együttes felhasználásával — McLuhan gondolata: a közeg, a médium maga lett az „üzenet”. Kialakult a művészi igényű tartalom esztétikai értékű sajátos megjelenési formája a rock-zene, a színház, a pantomim, a fényhatások, látványeffektusok szerves egységéből. Ellentmondásos társadalmi talajon bontakozott ki a jelezni próbált kétirányú fejlődés, amelyben nem csekély szerepet játszott az, alapvetően a tőkésországokban, hogy a tudományos-technikai forradalom végletessé fokozta az egyén elidegenedését. A hetvenes évek első felében a rock-zene egyetlen favorizált irányzata sem volt már képes a valóságos társadalmi problémákra visszautaló új elemekkel gazdagítani ezt a zenét. Egyaránt ez a jellemző a nyers rock- és blues-hagyományokat a technikai tökéletesség szintjén folytató (Emerson Lake and Palmer, Pink Floyd, Deep Purple), vagy a jazz és a rock szintézisét kereső együttesekre (Colosseum, King Crimson, Yes), a nagy rock-sztárokra (Rod Stewart, Elton John), s a disco-zene képviselőire (Bee Gees, Boney M stb.). Ez is szerepet játszott abban, hogy az 1975 végén kirobbanó punkmozgalmat, a maga szélsőséges szadomazochizmusával sokan csupán divatjelenségnek, a fiatalok újdonságigényét kielégíteni próbáló „trükknek” tekintették, a kifáradt rockot megújítani akaró ügyeskedésnek. Holott többről, másról van szó ez esetben. Punktörténet A punk — ahogy Jimmy Pursey, a Shorn 69 énekese megfogalmazta — „egy fiatal Glasgow-ban, Liverpoolban, Londonban, Southamptonban, aki egy komor munkásnegyedben lakik, ócska kabátot, koszos farmert visel, éjszaka kószál, a réten focizik, kihívásból, puszta hátborzongatásként téglával tör-zúz”. 1975 novemberében került sor a később hírhedtté vált punk-együttes, a Sex Pistols első nyilvános fellépésére. Szélsőségességük, agresszivitásuk robbanásszerű változást indított el ebben a zenei szférában. Nyomukban egyre több, korábban főként kocsmákban, kevesek előtt játszó együttes lépett a nagyközönség elé, nyíltan támadva a társadalmi valóság visszásságait. A Clash (összecsapás) együttest városi gerillák politköltőinek nevezhetjük, a Damned (Elátkozottak) tagjai burleszkbohócok, a Stranglers (Fojtogatok) a középosztály cinikus-intellektuális képviselői. Viszonylag hamar felfigyelnek az — ugyan heterogén, de sok közös vonással — új mozgalommá szerveződő törekvésekre a nagy zenei újságok. A Sex Pistolsnak például vegyes, ám folyamatos sajtója van 1976 elejétől, de nem marad észrevétlen az első koncertjével valóságos szociális gyújtóbombát robbantó Clash sem. A punk-zenekarok száma gyorsan nő, hiszen elég néhány akkord elsajátítása a nyers, gyakran alantas szenvedélyek zabolátlan kifejezéséhez. Az úttörőt, a Sex Pistols-t verekedések, provokációk sora miatt rendre kitiltják a londoni klubokból, az együttes azonban 1976 szeptemberében mégis kétnapos punk-fesztivált szervez. Ettől az időponttól paradoxnak feltűnő folyamat indul el. Mind élesebben támadják a punkot, ezzel párhuzamosan viszont sorozatosan jelennek meg az együttesek kislemezei... Ez utóbbi tény ellenére a zeneipar, a tömegtájékoztatás éppúgy elutasítja a punkot, mint a „befutott helyek” gazdái. Ezért is nyílik meg 1977. január elsején a Roxy klub, amely hamarosan az új törekvés központjává válik. A klub rövid, de intenzív működése alatt minden valamirevaló punkrock együttest bemutatott. Száz koncertestjéről lemezeket, fotóalbumot jelentettek meg, s ez utóbbi is szemléletes képet ad a punk fenomenológiájáról. A pogo őrületben táncoló közönség, a kiégett tekintetű, képtelen öltözékű résztvevők, a sörösdobozokkal, szeméttel teleszórt helyiség a látvány szintjén híven tükrözi a punk események hangulatát. A punkdivat külső jegyeit. A peroxidált, fakított, színesre festett, vazelinnel felborzolt, rövidre nyírt frizura; a vámpír-kinézet; az arcon, fülön átszúrt biztosítetűk; a láncok, nyakörvek, tépett, feliratos trikók, a test köré tekert plasztik csomagolószalag, a szándékosan szaggatott rongyok ... A monarchikus érzelmű Angliában a Sex Pistols God Save the Queen (Isten áldd meg a királynőt) című lemezének megjelenését követően csaptak a legmagasabbra az indulatok. Miközben a lemez azonnal a New Musical Express sikerlistájának élére ugrik, a felháborodott angol „hazafiak” pengékkel, vasrudakkal támadják és sebesítik meg a Sex Pistols tagjait. A Gyűlölet Nyara ez. A discóra programozott zenefogyasztók zavarodottságát jól mutatja, hogy az Egyesült Királyságban néhány héten belül hol a Sex Pistols, hol a Boney M, hol pedig Donna Summer vezeti a slágerlistákat. A Sex Pistols azonban hamarosan felbomlik. 1977 őszén még megjelenik egy, az amerikai turnéjukat előkészítő nagylemezük, a turné azonban már botránysorozatba fullad, s az együttes feloszlik. A független és kis lemeztársaságok által uralt piacszegmens kihívására a nagy lemeztársaságok 1978-ban a disco-sikerek és az óriási reklámmal „felépített” rock-sztárok mellett mind több punk, illetve punk ihletésű együttes lemezét adják ki. A fogyasztói társadalom végletekig perverzált szórakoztatóipara hozzálát a punk „szakszerű” piaci értékesítéséhez ... Punk - a tagadás médiuma „A punk — Val Hennessy szavaival — életfelfogás, mely szívből, agyból és zenéből ered.” A kiábrándult, agresszív punk-generáció a külvilág brutális rombolására törekszik, nem riadva vissza semmiféle eszköztől, cselekménytől. A konzervatív Anglia az osborne-i nemzedék óta nem nézett szembe ilyen kihívással. A Clash-együttes Remote Control (Távirányítás) című nagylemezéről írott egyik kritika címe: Harc a városi frontokon. Nem véletlenül. Hiszen énekesük kihívó nyerseséggel hörgi a mikrofonba: „Utálom az összes angolt / Épp olyan ocsmányak, mint a digók / Utálom a vakságot / Utálom az összes zsarut.” S nem véletlenül ütlegelték a Sex Pistols tagjait, amikor a God Save the Queenben cinikusan deheroizálták az angol kispolgár minden időben utolsó menedékét, a „szent királyság-mítoszt”, amely valamiféle felsőbbrendűség-tudatot adott az átlag angol állampolgárnak. A punk, azt mondhatjuk, ad absurdum viszi a tagadást. A nyugati civilizáció magasan szervezett fogyasztói társadalmában kínálkozó lehetőségek mindegyikét elutasítja. Kivált a karriert. „Nekik be kell sorozniuk / Nekik le kell rombolniuk szokásainkat / Ha ők bábut akarnak belőlem csinálni / Ha ők oda akarnak hurcolni, ahol már nincs választásom / Azok, akik sohasem ütnek / Minden állás, amelyet felkínálnak, csak arra való, hogy ne légy a dokkoknál” — énekli a Clash. A modern társadalmak a jelenben már rendkívüli módon specializált szakembereket kívánnak, akik mindennapjaikban sajátos skizofrén állapotba jutnak. A tömegkommunikáció, a közlekedés felgyorsulása stb. révén nap mint nap az egész földgolyó problémáival kerülnek szembe, az emberiség problémáinak totalitását kényszerülnek befogadni — ugyanakkor a szakosodás, a meghatározó társadal om