Kritika 9. (1980)
1980 / 1. szám - Bécsy Tamás: Szigethy Gábor: Shakespeare-t olvasó Petőfi - Zappe László: Illyés Gyula: Dániel az övéi közt
ismétlés...passiójában” megújítani képes a létezőt, a megtörténőt. Ez a módja az igenlésre, a tiltakozásra. S így a kettő a látványosan konstruált paradoxonban egybeesik. Ha a kamera nézőpontja választott írói magatartás, kitartása etikus szándék közlése. Ám etikája a maga valójában: tiltakozás és végrehajtás együtt; kamerája lőfegyver. A tagadó beletörődés — az állítás igényével, hamisan osztja ketté a világot. Mesterségesen leválasztja a mű „tiszta” befogadóját a valóság cselekvőjéről, feloldozza és megnyeri. „Tiszta” művészet születik, mely „nem tehet” a világról, humanizmus, mely „emberi az Emberért” s felmentés a megtörténők emberével szemben s annak számára. Nehéz ezzel a művészettel „vitázni”, formálisan nem is lehet. Csapdáit ügyesen állította föl: a pozitív szándék elvont vonzóvá tételére, a fájdalmas tanúskodás heroizmusára, mely reménytelenségéből provokálja reményét (ami általában sikerül). Premisszájának ezzel veszi durva élét, s ezzel igazolja művészi világrendje zárt kétségbevonhatatlanságát. Így művészete egységén belülről támadhatatlan. Csupán a premisszát lehet megkérdőjelezni. És vajon nem kell, akkor is, ha az a szemrehányás jár érte, hogy „művön kívülről” ítél a műre? — Éppen erről van szó. Létezik-e művészet, mely nem itt és ott megszűnéséért — a valódi hasonlításért — van, hanem önmagáért, meg az aktív létezés felelősségétől felmentett, „tiszta” befogadóért? (Szépirodalmi) BÉCSY ÁGNES Szigethy Gábor: Shakespeare-t olvasó Petőfi A könyv címéből első pillanatban arra gyanakodhat az olvasó, hogy Szigethy Gábor könyve Shakespeare-nek Petőfire gyakorolt hatásáról szól. Ami azonban a lényeget illeti, nem erről, noha felsorakoztatja azokat a gondolatokat, amelyek közvetlenebbül, és azokat a magatartásokat, jellemeket, amelyek áttételesen kapcsolatot jelezhetnek Shakespeare művei és Petőfi, illetve valamely műve között. Mindenkinek azonnal eszébe juthat, hogy a kapcsolat Petőfi színészművészetében és drámáiban található leginkább. Szigethy Gábor csakugyan erről szól először, de utána számba veszi A költő és A férfi Petőfiben fellelhető Shakespeare-nyomokat. Ha két ilyen hatalmas művészről van szó, a kötődések, kapcsolatok, érintkezési pontok és hatások kérdése fölöttébb kényes. Aki hat, mindig — a hatásokat kimutató szándékától függetlenül — nagyobbnak tűnik, mint akire hatnak. Más esetben ily módon válhat „nagggyá”, akire hatnak, hiszen az elismert nagysághoz hasonló gondolatai, meglátásai stb. vannak. Petőfi esetében mindkettő — hogy enyhe szót használjunk — furcsa lenne. Szerencsére Szigethy Gábor ezt a veszélyt teljesen elkerüli. Először is azzal, hogy voltaképp nem Shakespeare hatását akarja megmutatni. Bizonyos gondolatok, problémák és magatartások azonos jellegű megfogalmazására és megrajzolására mutat rá; arra voltaképp, hogy a két életműben vannak azonos mozzanatok. Bár elemzéseiben nem idegenkedik attól sem, hogy — ha van ilyen — megmutassa, miként vett át Shakespeare-től Petőfi gondolatokat úgy, hogy azokat teljesen a maga művészi szövetébe építette. A legfőbb cél ilyenkor is a kapcsolódások megmutatása, nem az, hogy „hatást” bizonyítson. Másodszor: elkerüli az egyszerű hatás érzékeltetését azzal, hogy a fellelhető azonos vagy kapcsolható pontok problematikáját Petőfi általános helyzetébe, életrajzi és eszmetörténeti helyzetébe építi, így a Petőfinél fellelhető Shakespeare-azonosságokat mint az általános helyzetében jelentkező sok hatás között az egyiket jelöli meg. Harmadszor: azzal kerüli el a megtévesztő benyomást, hogy idézi, miként váltak Shakespeare gondolatai, szövegei az adott korban mások tollán közhelyekké. Utóbbi módszert sajnos csak a Jegyzetben érvényesíti; még azt is itt mondja el — ami példád között a legérdekesebb —, hogy miként vált a Lenni vagy nem lenni gondolat közhellyé. Első kritikai megjegyzésünk erre vonatkozik: célszerű lett volna a főszövegbe helyezni Igaz, Szigethy Gábor másodikként említett eljárásmódjának következtében sok olyan életrajzi és eszmetörténeti anyag kerül viszont a főszövegbe, amely nem tartozik szorosan tárgyához. Kerül azonban olyan is, amely már nem a módszer következménye. A költő című fejezetben például hosszú részletet szentelt a „Petőfi és a tenger” kérdéskörnek. Ebben sok mindenről van szó, a gőzhajókról írott korabeli prózai szövegektől és verses „zöngeményektől” kezdődően a tengernek mint metaforának a biedermeier költészetben használatos jelentésein és Petőfi-adta értelmezésein keresztül az „alföldi tenger” motívum elemzéséig — a Jegyzetben még vita is Petőfi jelképrendszeréről —, csak éppen a Shakespearerel való kapcsolódási pontokról nem esik egy szó sem. Más esetekben — például színészi eszközeinek és színészi sikertelenségének elemzésekor — a források sokrétű megmutatása azt szolgálja, hogy a Shakespeare-hatást és -gondolatokat mint egyet a sok között lássunk. A tengermotívum sok értelmezéséről akkor lenne szükséges ennyit ismernünk, ha azt bizonyítanák: ennek a motívumnak is sok eredője van, s az egyik Shakespeare. Nem egészen indokolt, anekdotisztikus elemek olvashatók A férfi című fejezet azon részleteiben, amelyek a március 15-iki eseményekről és Petőfi választási kudarcáról szólnak, valamint amelyben a közte és Vörösmarty között felmerült vitát, nézeteltérést ismerteti. A Petőfi halála napját idéző részlet pedig talán csak a kronologikus kerekség kedvéért van, hiszen Petőfi halálának végül is semmi köze nem lehetett Shakespeare műveihez. Persze ha az olvasó akarja, az ezekből a részekből kitetsző Petőfi-magatartás valamiképpen összehozható az ugyancsak A férfi fejezetben álló Coriolanus-elemzésből kirajzolódó Coriolanus-egyéniséggel. Ezeken a lapokon nagyon differenciált, pontos elemzéssel mutatja meg Szigethy Gábor, hogy Petőfi a fordításban saját „egyéniségét átmenti Shakespeare minden sorába” (160. o.), vagyis bizonyítja, hogy milyen egyezések találhatók Coriolanus és Petőfi egyénisége között. De jól látja és megírja a különbségeket is. A fordításról írottakból tehát megismerhetjük azt, ami a Shakespeare-t olvasó, fordító Petőfi és a drámahős egyénisége között hasonlóságként, illetve különbségként található. Ezért érezzük fölöslegesnek Petőfinek a választási események során s a Vörösmartyval szemben megnyilvánuló egyéniségvonásait külön fejezetrészben is megmutatni, mint amelyek még bizonyíthatják az előzőekben, a fordítás kapcsán elmondottakat. Másfelől, ezek a részekrészletek a nem szakember számára érdekessé, olvasmányossá teszik a könyvet. (Ugyanis itt csupa ismert tényről van szó.) Föltehetően ugyanezt a célt — az olvasmányosságot — szolgálják azok az oldalak, bekezdések, mondatok, amelyek inkább hangulatiságukkal igyekeznek egy-egy helyzetet, viszonyt megvilágítani, mint tényszerűségükben vagy elvileg. A „tenger és az alföld” motívuma kapcsán például ezt írja: Petőfi „ballag a sáros-homokos alföldön, úttalan utakon, keréknyomok mentén szaporázva lépteit, apró tanyák mellett visz el útja, parasztoknak köszön, s míg azok az árokszélen ülve lebbenésüket kanalazzák, elbeszélget velük, búcsúzik, továbbmegy, rozzant, útszéli csárdában betévedőkkel, kóborlókkal iddogál, tűznél melegszik, betyártörténeteket hallgat; szeme követi a hirtelen felröppenő gólyát, vércsét, vadludat, s megpihen tekintete a napon, fal tövében, nagy köveken sütkérező gyíkokon. Otthon van.” (146. o.), s következik Az Alföld második versszaka. Máskor, külön bekezdésként ilyen szentenciózus mondatokat olvashatunk: „A színészi tehetség jelen idejű tehetség.” (17.); „Schiller gondolkodó. Petőfi költő.” (37.); „A színház, a szabadság álma.” (47.); „Aki képzeletben utazik, a végtelenben kalandozik.” (94.); „Tudatos forradalmár nem fecseg a forradalomról.” (128.); „A tenger: élmény.” (140.); „Petőfi messzebb lát, múltba, jövőbe.” (146.); „A férgek tölgyet pusztítanak.” (168.) stb., stb. Kerültek azonban a főszövegbe fölöttébb érdekes, találó megfigyelések, adatok, elemzések, amelyek csak látszólag kötődnek vékony szállal a témához. A drámaíró fejezet gondolatmenete a következő: hány éves Petőfi, mikor a Tigris és Hiénát írja, mivel foglalkozik ennyi idős korában Shakespeare, Moliére, Shaw és — vajh minek ez a név ebben a sorban — Tennessee Williams (aki csak azzal tűnik ki a drámaírók sorából, hogy nevében több betűt is duplán kell írni), milyen Shakespeare-műveket olvasott Petőfi; aztán az első kitérő: miféle hasonlóságok vannak a korabeli magyar drámák (Obernyik: Főúr és pór) és Az apostol között; mit írt Petőfi, amikor elbúcsúzott a színészettől, a Zöld Marci története, a Tigris és Hiéna elemzése, célzás a mű ironikus voltára; a második kitérő: Petőfi iróniájának bizonyítása versek és a Szökevények című elbeszélés alapján, meg annak megállapítása, hogy utóbbiban vannak a Rómeó és Júliával összecsengő részletek; ismét visszatérés — sajnos nem a dráma iróniájának bizonyítására, hanem — arra, hogy egyedül Sülülü nem ironikus alak, ennek elemzése, végül rövid ismertetés a Karaffa-töredékről. Mindezek között voltaképp csak az általunk kitérőnek nevezett részek nem tartoznak szervesen a gondolatmenethez. Így, egészében a drámaíró Petőfiről kapunk képet, ami pedig Shakespeare-t illeti, legfőbb utalás, hogy Predszláva, Borics, Sámson és Ilona „Mintha Shakespeare-hős lenne valamenynyi; lelkük, szellemük Richárddal, Macbeth - tel, Hamlettel, Lear királlyal rokon. Lelkük és szellemük, nem tetteik” (72. o.) És azt kitűnően bizonyítja, hogy ezek az alakok — sok Shakespeare-alakkal ellentétben — miért cselekvésképtelenek. A legteljesebb igazságtalanság lenne, ha egy könyvet kizárólag abból a szempontból ítélnénk meg, hogy tartalma mennyiben fedi címét. Különösképpen egy elméleti-ismeretterjesztő munka esetében, melynek módszeréhez a kitérők, beiktatott részek szükségszerűen hozzátartoznak. Szükségszerűen, mert nélkülük az olvasónak egyértelműen az a benyomása lenne, mintha Petőfi egész életútján, életművén ott lenne Shakespeare közvetlen hatása mint sok művét befolyásoló, netán meghatározó tényező. Ez nyilván nem igaz. A könyv értékei akkor tárják fel jól magukat, ha az olvasó túllép a cím által határolt igényen. Szigethy Gábor munkája jóval több, mint a Shakespeare-t olvasó Petőfi, illetve ezen olvasmányok rá gyakorolt hatásának vizsgálata; érdekes eszmetörténeti tanulmány, amely a címben megjelölt téma kapcsán minden kérdést felemlít, melyeket csak fel lehet. És ezeket hasznosan, érdekesen elemzi. (Magvető) BÉCSY TAMÁS 33 Illyés Gyula: Dániel az övéi közt Ebben a darabjában nemzeti önszemléletünk és egyetemes történelemszemléletünk csaknem valamennyi csapdáját felállítja önmagának Illyés, s alighanem csak éppen kivételes írói képességeinek köszönheti, hogy — ha kisebb-nagyobb dramaturgiai döccenők árán is — végül sikeresen túljut a buktatókon. Mert milyen kézenfekvő lehetőségek között választhat az, aki európai távlatból, a már polgárosult nemzetek magasából, azokkal egybevetve kívánja ábrázolni a magyar sorsot. Egyformán csábító lehet a végletes önostorozás, a nemzeti kétségbeesés vagy a dacos kívülállás eszményítése, a peremvidéki gőg pózának felöltése. De a végletek elkerülése is még számos nehezen járható utat kínál, hisz amennyire nem igaz, hogy KRITIKA