Kritika 11. (1982)

1982 / 2. szám - Balogh Ernő: Folyamatos jelen - Sz. Szabó László: Az esztétikai nevelésről - A. M.: Jókai Mór: Thália szekerén

­ Folyamatos jelen S­áros földúton el-elakadó, küszködve to­vábbjutó gépkocsi látható a kötet cím­lapján — a kitűnő szociofotó e hangsú­lyos pozícióban nyilvánvaló jelképies érvényt szerez. Vélhető legáltalánosabb sugallataiban az antológia — a „feltáró szociográfia” — egyik alapüzenetét metaforizálja. Azt, hogy a társadalom mozgása, fejlődése csak az élet­idegenekké absztrahált szólamokban tűnhet konfliktusmentes, feltétlen optimizmusra késztető folyamatnak. A realitás más: min­dennapjainkban megoldatlan problémák, fe­szültségek sorjáznak, múltbeli fogantatású és újkeletű ellentmondások rejlenek. A valóság — miként a kép asszociálja — rideg és prózai. Pontosabban: ilyen is. De a szociográfiának, ha méltó e névre, épp ezt az árnyékos oldalt kell képviselnie, ezt kell fölmutatnia és tuda­tosítania — humánus meghaladhatóságának re­ményében. Ezzel teljesít egy történelmileg ki­alakult társadalmi szükségletet. E reprezentatív válogatás szerkesztői — Berkovits György és Lázár István — elsősor­ban arra törekedtek, hogy e tekintélyes ha­gyományú műfaj mai változatainak, esélyei­nek teljes skáláját bemutassák. S ezáltal­ a szociográfia — és a fogantató társadalmi szük­séglet — folytonosságát igazolják. Ténynovel­­la, dokumentummontázs, riport, mélyinterjú, tradicionálisabb esszé és tanulmány egyaránt lelhető a kötetben, sokszínűségének evidens tanúbizonyságaként. Köztük olyan írás is akad, melyet a hagyományos szemlélet csak bizonytalanul minősítene szociográfiának, de feltétlen be kell látnunk, hogy e mediális jel­legű műfaj — épp határainak elmosódottsága, módszereinek összetettsége és változékonysá­ga következtében — fölötte nehezen definiál­ható maradéktalan egyértelműséggel. A sok­színűségre való jogosult törekvés negatív von­­zataként értékelhetjük viszont azt, hogy szür­kébb, kevésbé heurisztikus ihletésű és hatású alkotások is bekerülhettek az antológiába, pusztán azért, mert egy-egy lehetséges típust szemléltetnek. Persze a kötet így sem szűkölködik katar­­tikus erejű írásokban. A maradandóan emlé­kezetes művek sorában említhetjük Hajnóczy Péter megrendítő dokumentummontázsát (Az elkülönítő), mely egy elmebetegeket ápoló szo­ciális otthon rideg, emberhez teljességgel mél­tatlan belső életét és e mélyen lehangoló „kis világ” szélesebb társadalmi meghatározottsá­gait tárja föl, a konkrét téma egyetemesebb tanulságait is sugalmazva. Hajnóczy szociog­ráfiája — hasonlóan az állami gondozottakat megszólaltató interjúsorozathoz (Vidra Szabó Ferenc: Állami gondozottak) — a társadalom perifériájára vezet bennünket, de hangsúlyoz­zuk: az elesettek, kiszolgáltatottak sorsa tá­volról sem perifériális jelentőségű kérdés, hi­szen a társadalom humanizáltságának foka részben azon is lemérhető, hogy mennyire ké­pes emberivé tenni a marginalizálódott réte­gek életét. — Kőbányai János poentírozott esettanulmánya — hosszadalmas, olykor ne­hezen követhető dokumentumidézetei ellené­re — a kötet egyik legizgalmasabb alkotása (Sírkő Gyalog József esztergályosnak). A ha­lálos üzemi baleset bonyodalmas jogi és pénz­ügyi konfliktusainak szikár rekonstrukciója a vállalati érdekszerkezet — önmagán szintén túlmutató érvényességű — torzulására figyel­meztet, találó szemlélettípusok, magatartás­­formák sorát vonultatja föl. De csaknem ha­sonló jogosultsággal emelhetnénk még ki Tar Sándor, Győrffy Miklós vagy Erdélyi Sándor szociográfiáját is (6714-es személy, „Mert mi csak gyeptéglák vagyunk”, Külkereskedelem — egy beruházó mérnök szemével). É­rdekes, de egészében korántsem meggyőző Csalog Zsolt terjengős írása (A Vasem­ber). Választott figuráját a szerző a „me­­lós” reprezentatív képviselőjének szánja, aki­nek sorsát és helyzettudatát a mai magyar társadalom csaknem valamennyi problemati­kus jelensége alakítja. De e vágyott teljesség tükröztetéséhez — némiképp paradox módon — véletlenszerű körülmények különös össz­­játéka szükséges. A reprezentativitást Csalog azzal kívánja, csupán úgy tudja elérni, hogy — kívülről, előzetes sémájának megfelelően — folyvást újabb és újabb problémapanele­ket aggat a figurára, alapjaiban fenyegetve belső hitelességét. S a szerző önkényességéből fakadó következetlenségeket az igen laza, sze­szélyesen csapongó asszociációkb­a épített mo­nológforma sem képes megszüntetni. (Érthe­tetlen számunkra például, hogy miért csak a Vasembert sújtotta az apa politikai múltja. A testvérei pedig — egytől egyig — miért tanul­hattak mégis akadálytalanul tovább? Nyilván azért, mert az író közvetlen értelmiségi kör­nyezettel akarta szembesíteni hősét.) A szocio­grafikus tényszerűséghez való ragaszkodás és a művészi általánosítás igénye eb­ben a műben nem hoz létre egynemű közeget, szuverén mi­nőséget, s a két tendencia feszültsége modo­rossá teszi a Vasember alakját. Jelezve, hogy Csalog Zsolt talán túlbecsülte ötletének te­herbírását. Az antológia Berkovits Györgytől származó utószava a szociográfia dinamikusan változó poétikai sajátosságainak, formatípusainak, mai társadalmi hivatásának meghatározására tesz kísérletet. A kissé tudálékos, nehézkes stílusú tanulmány — szempontjainak gazdag­sága ellenére — nem tisztázza kellően e mű­faj különösségét, a tudománytól és a szépiro­dalomtól egyaránt eltérő jellegének motívu­mait. Mintha a vizsgált tárgy szüntelen ki-ki­­csúszna a fogalmak szőtte hálóból. De ezt a műfaj szakadatlan önmegújító képességének, tehát életrevalóságának szimptómájaként is értelmezhetjük. (Szépirodalmi) BALOGH ERNŐ 33 Az esztétikai nevelésrőlE­ zen a címen látott napvilágot egy tanul­mánygyűjtemény Poszler György szer­kesztésében, a Vélemények és viták so­rozatban. Tizenkilenc olyan írás közreadásá­ról van szó, melyek mindegyike megjelent már valamilyen periodikában (a szerkesztő előszavát kivéve). Miért kell hát mégis a kö­tetre irányítani a figyelmünket? Mert a téma megoldása évek óta vajúdik, végleges sürgető rendezése máig aktuális fel­adat. Az esztétikai nevelés, az esztétikai tu­datformálás fontosságának felismerése régi keletű ugyan, de megoldásának lehetőségei és módszerei a különböző oktatási szinteken máig éppen úgy hiányosak, mint a közműve­­­lődés intézményrendszerében vagy a társada­lom szféráinak más színterein. A legfőbb g­ond — legalábbis ahogyan e sorok írója hiszi —, hogy az esztétikai tudat formálódását többszörösen is leszűkítve értel­mezzük. Az elméleti bizonytalanság pedig az egységes gyakorlati megvalósulást és meg­valósítást hátráltatja. Először is a formálódás — amely a társadalmi kapcsolatok összessége és hatása révén valósul meg —, szélesebb a nevelésnél, amely intencionális, szándékolt. Nos, bármennyire fontos is ez utóbbi, bűn nem építeni az előbbire, nem kihasználni e társadalmi ráhatások összességében rejlő — olykor spontán — lehetőségeket is. Másfelől az esztétikai szférát a művészetire szűkítők tábora sem csekély. Márpedig bár­mennyire is központi szerepe van a művé­szetre és a művészetekkel való nevelésnek, önmagában ezek nem elegendőek. Ha például a mindennapok esztétikumában valaki nem tud eligazodni, s vásári bóvlikkal azonosítja a népművészetet, ha nem ügyel lakása, munka­helye, közvetlen környezete kultúrájára, hiá­ba jár el havonta egyszer színházba és hang­versenyre. Mégis a művészettanítással kezd­jük, s ettől várjuk az esztétikai látásmód és helyes értékelő tudat kialakulását, nem is hiábavalóan. Ám csak ott számíthatunk ki­elégítő eredményre, ahol ezt megelőzően, vagy ezzel párhuzamosan a természet helyes látására, környezetünk kulturáltságának fon­tosságára is nevelünk. Vagyis az alapoknál kezdjük az építést. Ebből eleve következik, mennyire helytelen az oktatásban is a ma­gyartanárra, a művészettörténet, a rajz, az ének oktatóira szűkíteni az esztétikai tudat formálását. Az esztétikai nevelés­­tartalma sem köz­­megelégedésre elfogadott, világosan körvona­lazott az ezzel foglalkozó oktatók és közmű­velődési munkások számára sem. Nem beszél­ve arról, hogy irodalmat, éneket, rajzot kü­­lön-külön tanítunk, s igen távol állunk annak a komplex módszernek a megvalósításától, melyet Szerdahelyi István fejtett ki e kötet­ben is közölt tanulmányában. És mennyiben segít a vázolt gondok megol­dásához e tanulmánygyűjtemény? Azzal — többek között —, hogy ellenkező álláspontok, koncepciók, elméletek, s a gyakorlatot más­képpen megvalósítani akarók elképzeléseit adja közre, ami önmagában nagyon jó és igen tisztességes. Már elgondolkoztató viszont, hogy a tanulmányok, tagolásában az ízlés kér­désköre került az élre, mintha az ízlés volna feltétele az esztétikai nevelésnek. Holott for­dított folyamatról van szó: az eredményes esztétikai nevelés következménye a jó ízlés, s a kettő eredménye a hatékony befogadás. Egy-két első közlésű tanulmány is hasznára vált volna a válogatásnak, csakúgy, mint az, ha a szerkesztő nem azonosítja Budapestet az országgal. Közel húsz év (1961—1979) váloga­tott bibliográfiájának közreadása viszont rendkívül hasznos minden érdeklődő számá­ra. (Kossuth) SZ. SZABÓ LÁSZLÓ SZÍNHÁZ KRITIKA Jókai Mór: Thália szekerénK­ ényelmes plüss fotelek, márvány, tágas te­rek, végre beülhetünk a megújult Ka­tona József Színházba. A bemutató, iro­nikus stílszerűséggel Jókai alkalmi darabja, az első magyar nyelvű színtársulat szereplé­sének századik évfordulójára írott hősi gro­­teszkje (ősdokumentumdarabja), a Thália szekerén (eredetiben: Thespis kordé­ja) Kele­men László társulatának kínlódásairól, a pesti fellépés galibáiról (botrányairól), a színtársu­lat hangya holyés étéről, a közönség értetlen­ségéről és lelkesedéséről — szóval arról a fo­lyamatról, amiből majd később megszületik a Nemzeti Színház. Persze a groteszk epizódok a hősi küzdelmet emelik ki, csak játékosab­ban, a kegyetlenebb szatírával, megbocsátóbb humorral, mint amit Jókaitól megszoktunk. Csomós Mari

Next