Kritika 11. (1982)
1982 / 2. szám - Balogh Ernő: Folyamatos jelen - Sz. Szabó László: Az esztétikai nevelésről - A. M.: Jókai Mór: Thália szekerén
Folyamatos jelen Sáros földúton el-elakadó, küszködve továbbjutó gépkocsi látható a kötet címlapján — a kitűnő szociofotó e hangsúlyos pozícióban nyilvánvaló jelképies érvényt szerez. Vélhető legáltalánosabb sugallataiban az antológia — a „feltáró szociográfia” — egyik alapüzenetét metaforizálja. Azt, hogy a társadalom mozgása, fejlődése csak az életidegenekké absztrahált szólamokban tűnhet konfliktusmentes, feltétlen optimizmusra késztető folyamatnak. A realitás más: mindennapjainkban megoldatlan problémák, feszültségek sorjáznak, múltbeli fogantatású és újkeletű ellentmondások rejlenek. A valóság — miként a kép asszociálja — rideg és prózai. Pontosabban: ilyen is. De a szociográfiának, ha méltó e névre, épp ezt az árnyékos oldalt kell képviselnie, ezt kell fölmutatnia és tudatosítania — humánus meghaladhatóságának reményében. Ezzel teljesít egy történelmileg kialakult társadalmi szükségletet. E reprezentatív válogatás szerkesztői — Berkovits György és Lázár István — elsősorban arra törekedtek, hogy e tekintélyes hagyományú műfaj mai változatainak, esélyeinek teljes skáláját bemutassák. S ezáltal a szociográfia — és a fogantató társadalmi szükséglet — folytonosságát igazolják. Ténynovella, dokumentummontázs, riport, mélyinterjú, tradicionálisabb esszé és tanulmány egyaránt lelhető a kötetben, sokszínűségének evidens tanúbizonyságaként. Köztük olyan írás is akad, melyet a hagyományos szemlélet csak bizonytalanul minősítene szociográfiának, de feltétlen be kell látnunk, hogy e mediális jellegű műfaj — épp határainak elmosódottsága, módszereinek összetettsége és változékonysága következtében — fölötte nehezen definiálható maradéktalan egyértelműséggel. A sokszínűségre való jogosult törekvés negatív vonzataként értékelhetjük viszont azt, hogy szürkébb, kevésbé heurisztikus ihletésű és hatású alkotások is bekerülhettek az antológiába, pusztán azért, mert egy-egy lehetséges típust szemléltetnek. Persze a kötet így sem szűkölködik katartikus erejű írásokban. A maradandóan emlékezetes művek sorában említhetjük Hajnóczy Péter megrendítő dokumentummontázsát (Az elkülönítő), mely egy elmebetegeket ápoló szociális otthon rideg, emberhez teljességgel méltatlan belső életét és e mélyen lehangoló „kis világ” szélesebb társadalmi meghatározottságait tárja föl, a konkrét téma egyetemesebb tanulságait is sugalmazva. Hajnóczy szociográfiája — hasonlóan az állami gondozottakat megszólaltató interjúsorozathoz (Vidra Szabó Ferenc: Állami gondozottak) — a társadalom perifériájára vezet bennünket, de hangsúlyozzuk: az elesettek, kiszolgáltatottak sorsa távolról sem perifériális jelentőségű kérdés, hiszen a társadalom humanizáltságának foka részben azon is lemérhető, hogy mennyire képes emberivé tenni a marginalizálódott rétegek életét. — Kőbányai János poentírozott esettanulmánya — hosszadalmas, olykor nehezen követhető dokumentumidézetei ellenére — a kötet egyik legizgalmasabb alkotása (Sírkő Gyalog József esztergályosnak). A halálos üzemi baleset bonyodalmas jogi és pénzügyi konfliktusainak szikár rekonstrukciója a vállalati érdekszerkezet — önmagán szintén túlmutató érvényességű — torzulására figyelmeztet, találó szemlélettípusok, magatartásformák sorát vonultatja föl. De csaknem hasonló jogosultsággal emelhetnénk még ki Tar Sándor, Győrffy Miklós vagy Erdélyi Sándor szociográfiáját is (6714-es személy, „Mert mi csak gyeptéglák vagyunk”, Külkereskedelem — egy beruházó mérnök szemével). Érdekes, de egészében korántsem meggyőző Csalog Zsolt terjengős írása (A Vasember). Választott figuráját a szerző a „melós” reprezentatív képviselőjének szánja, akinek sorsát és helyzettudatát a mai magyar társadalom csaknem valamennyi problematikus jelensége alakítja. De e vágyott teljesség tükröztetéséhez — némiképp paradox módon — véletlenszerű körülmények különös összjátéka szükséges. A reprezentativitást Csalog azzal kívánja, csupán úgy tudja elérni, hogy — kívülről, előzetes sémájának megfelelően — folyvást újabb és újabb problémapaneleket aggat a figurára, alapjaiban fenyegetve belső hitelességét. S a szerző önkényességéből fakadó következetlenségeket az igen laza, szeszélyesen csapongó asszociációkba épített monológforma sem képes megszüntetni. (Érthetetlen számunkra például, hogy miért csak a Vasembert sújtotta az apa politikai múltja. A testvérei pedig — egytől egyig — miért tanulhattak mégis akadálytalanul tovább? Nyilván azért, mert az író közvetlen értelmiségi környezettel akarta szembesíteni hősét.) A szociografikus tényszerűséghez való ragaszkodás és a művészi általánosítás igénye ebben a műben nem hoz létre egynemű közeget, szuverén minőséget, s a két tendencia feszültsége modorossá teszi a Vasember alakját. Jelezve, hogy Csalog Zsolt talán túlbecsülte ötletének teherbírását. Az antológia Berkovits Györgytől származó utószava a szociográfia dinamikusan változó poétikai sajátosságainak, formatípusainak, mai társadalmi hivatásának meghatározására tesz kísérletet. A kissé tudálékos, nehézkes stílusú tanulmány — szempontjainak gazdagsága ellenére — nem tisztázza kellően e műfaj különösségét, a tudománytól és a szépirodalomtól egyaránt eltérő jellegének motívumait. Mintha a vizsgált tárgy szüntelen ki-kicsúszna a fogalmak szőtte hálóból. De ezt a műfaj szakadatlan önmegújító képességének, tehát életrevalóságának szimptómájaként is értelmezhetjük. (Szépirodalmi) BALOGH ERNŐ 33 Az esztétikai nevelésrőlE zen a címen látott napvilágot egy tanulmánygyűjtemény Poszler György szerkesztésében, a Vélemények és viták sorozatban. Tizenkilenc olyan írás közreadásáról van szó, melyek mindegyike megjelent már valamilyen periodikában (a szerkesztő előszavát kivéve). Miért kell hát mégis a kötetre irányítani a figyelmünket? Mert a téma megoldása évek óta vajúdik, végleges sürgető rendezése máig aktuális feladat. Az esztétikai nevelés, az esztétikai tudatformálás fontosságának felismerése régi keletű ugyan, de megoldásának lehetőségei és módszerei a különböző oktatási szinteken máig éppen úgy hiányosak, mint a közművelődés intézményrendszerében vagy a társadalom szféráinak más színterein. A legfőbb gond — legalábbis ahogyan e sorok írója hiszi —, hogy az esztétikai tudat formálódását többszörösen is leszűkítve értelmezzük. Az elméleti bizonytalanság pedig az egységes gyakorlati megvalósulást és megvalósítást hátráltatja. Először is a formálódás — amely a társadalmi kapcsolatok összessége és hatása révén valósul meg —, szélesebb a nevelésnél, amely intencionális, szándékolt. Nos, bármennyire fontos is ez utóbbi, bűn nem építeni az előbbire, nem kihasználni e társadalmi ráhatások összességében rejlő — olykor spontán — lehetőségeket is. Másfelől az esztétikai szférát a művészetire szűkítők tábora sem csekély. Márpedig bármennyire is központi szerepe van a művészetre és a művészetekkel való nevelésnek, önmagában ezek nem elegendőek. Ha például a mindennapok esztétikumában valaki nem tud eligazodni, s vásári bóvlikkal azonosítja a népművészetet, ha nem ügyel lakása, munkahelye, közvetlen környezete kultúrájára, hiába jár el havonta egyszer színházba és hangversenyre. Mégis a művészettanítással kezdjük, s ettől várjuk az esztétikai látásmód és helyes értékelő tudat kialakulását, nem is hiábavalóan. Ám csak ott számíthatunk kielégítő eredményre, ahol ezt megelőzően, vagy ezzel párhuzamosan a természet helyes látására, környezetünk kulturáltságának fontosságára is nevelünk. Vagyis az alapoknál kezdjük az építést. Ebből eleve következik, mennyire helytelen az oktatásban is a magyartanárra, a művészettörténet, a rajz, az ének oktatóira szűkíteni az esztétikai tudat formálását. Az esztétikai neveléstartalma sem közmegelégedésre elfogadott, világosan körvonalazott az ezzel foglalkozó oktatók és közművelődési munkások számára sem. Nem beszélve arról, hogy irodalmat, éneket, rajzot külön-külön tanítunk, s igen távol állunk annak a komplex módszernek a megvalósításától, melyet Szerdahelyi István fejtett ki e kötetben is közölt tanulmányában. És mennyiben segít a vázolt gondok megoldásához e tanulmánygyűjtemény? Azzal — többek között —, hogy ellenkező álláspontok, koncepciók, elméletek, s a gyakorlatot másképpen megvalósítani akarók elképzeléseit adja közre, ami önmagában nagyon jó és igen tisztességes. Már elgondolkoztató viszont, hogy a tanulmányok, tagolásában az ízlés kérdésköre került az élre, mintha az ízlés volna feltétele az esztétikai nevelésnek. Holott fordított folyamatról van szó: az eredményes esztétikai nevelés következménye a jó ízlés, s a kettő eredménye a hatékony befogadás. Egy-két első közlésű tanulmány is hasznára vált volna a válogatásnak, csakúgy, mint az, ha a szerkesztő nem azonosítja Budapestet az országgal. Közel húsz év (1961—1979) válogatott bibliográfiájának közreadása viszont rendkívül hasznos minden érdeklődő számára. (Kossuth) SZ. SZABÓ LÁSZLÓ SZÍNHÁZ KRITIKA Jókai Mór: Thália szekerénK ényelmes plüss fotelek, márvány, tágas terek, végre beülhetünk a megújult Katona József Színházba. A bemutató, ironikus stílszerűséggel Jókai alkalmi darabja, az első magyar nyelvű színtársulat szereplésének századik évfordulójára írott hősi groteszkje (ősdokumentumdarabja), a Thália szekerén (eredetiben: Thespis kordéja) Kelemen László társulatának kínlódásairól, a pesti fellépés galibáiról (botrányairól), a színtársulat hangya holyés étéről, a közönség értetlenségéről és lelkesedéséről — szóval arról a folyamatról, amiből majd később megszületik a Nemzeti Színház. Persze a groteszk epizódok a hősi küzdelmet emelik ki, csak játékosabban, a kegyetlenebb szatírával, megbocsátóbb humorral, mint amit Jókaitól megszoktunk. Csomós Mari