Kritika 11. (1982)
1982 / 10. szám - Vámos László: A Nemzeti Színház - másfél évszázad küszöbén, I.
dellot, Anouilht, Weskert, Majakovszkijt, Tennessee Williamst, Peter Weisst, O’Caseyt, Ugo Bettit, Peter Hacksot, Dürrenmattot, Albeet, Stoppardot, sőt Neil Simont és Noel Cowardot is beengedte. És ne felejtsük el, hogy Brecht is csak 1958-ban kerülhetett először színre, nemcsak a hivatalos kultúrpolitika miatt, hanem mert — bármilyen hihetetlenül hangzik ma már — Major Tamás csak jóval később szedette meg. Akkor nagyon. 1956. október 20-án a Galileivel Németh László visszatérhet a Nemzeti Színházba, és napjainkig tíz drámával Illyés mellett a legtöbbet játszott magyar író. Az 1955-ös év új magyar szerzőket hoz: Karinthy Ferenc kezdi a sort a nagy hatású Ezer évvel, amely az első sakkozatlan magyar dráma a jelenkorról, őt a következő években mintegy negyven író követi, többen két-három bemutatóval, így az 1955-ös szezontól az 1978-as szezonig 225 bemutatóból kb. 70 eredeti magyar ősbemutató volt. A magyar klaszszikus műsor, amely a nagy sikerű Tisztújítással kezdődik 1956 után, különösen Marton Endre igazgatása idején szélesedik ki. Vörösmarty Czillei és a Hunyadiak, majd az 1967 óta tartó 400-as széria. Madách Mózese minden idők egyik legnagyobb nemzeti színházi sikere. Bornemisza, Csiky, Szigligeti, Móricz művei mellett ebben az időszakban a Bánk, a Tragédia és a Csongor egyaránt három felújítással szerepel. Így a műsor több mint egyharmad része magyar klasszikus és kortárs szerzők műveiből áll. A világirodalmi klasszikusok köre kevésbé szélesedett. A felszabadulás után 7 év alatt színre került 10 Shakespeare-mű 1954-től 1978-ig, 24 év alatt is mindössze tízzel növekszik, továbbá két felújítással és egy Brecht-adaptációval. Ugyanakkor erősödik az antik műsor Arisztophanész Békéjével és Aiszkhülosz, Szophoklész, Seneca több tragédiájával. Macchiavelli, Ben Johnson, Calderon, Rojas, Marivaux drámái, a Faust első része, a Stuart Mária, Tolsztoj, Dosztojevszkij drámák. És két Ibsen, a népszerű Peer Gynt és a Népgyűlölő igen sikerült előadása a felszabadulás után először került a Nemzeti műsorára. Néhány olyan kortárs mű is műsorra került, amely már új szellemiséget hordoz. Elsősorban a két Gelman-drámára, és olyan régi adósságokra, mint a Bulgakov-tragikomédiák, gondolok. Az 1978-tól 82-ig eltelt négy évad rövidsége ellenére külön fejezet, mert 1945 óta először történt teljes őrségváltás a Nemzeti Színházban. Ennek a periódusnak néhány kiemelkedő előadás és alakítás a jellemzője. A Szuzai menyegző és a Hallelujaképviselték az eredeti mai magyar műveket. Ezzel és a mindössze 5 magyar felújítással szemben a világirodalmi klasszikusok 12 művel túlsúlyba kerültek. A külföldi kortárs szerzők művei közül elsősorban a Konyhát és az Emigránsokat kell kiemelni. Külön említést érdemel a Háromgarasos opera, amelynek szuverén megfogalmazása minden bizonnyal ennek az időszaknak legnagyobb közönségsikere. Elnézést kérek a felsorolásokért, statisztikákért, de annyit beszélünk a tények ismerete nélkül, nem árt egyszer-egyszer szembenézni velük. Igen, csaknem százötven év műsorába ennyi minden belefért, ennyiféleképpen értelmezték elődeink azt a bizonyos nemzeti színházi profilt, a Nemzeti Színház feladatát. Akkor is repertoár színház volt, amikor 170 bemutatót tartott, akkor is, amikor 50-et, 20-at, 10-et vagy 4-et egy szezonban. Akkor is a magyar dráma szolgálata volt fő feladata, amikor 14 eredeti magyar művet mutattak be az évadban, akkor is, amikor hármat, kettőt vagy egyet. Mi akkor a dolgunk, hogyan tovább? Gyulai Pál megfogalmazása a hármas célról ma is helytálló. A Nemzeti Színház építse műsorát a klasszikus, a kortársi világirodalom és a magyar dráma szintézisére. Láttuk, hogy világirodalmi klasszikus műsorunk nemcsak 150, hanem 35 évre visszamenően is szinte teljes. Bizonyos korok jobban kedvelték ezt vagy azt a klasszikust, vagy klasszikus irányzatot, a képen alig vannak fehér foltok. Az utóbbi években világjelenség: divat keveset vagy alig játszott klasszikusokat felfedezni. Ez a rendezői színház velejárója. Könynyebb szuverén módon kezelni másodrendű vagy elsőrendű, de kevésbé ismert drámákat, mint új jelentéseket találni sokszor olvasott művekben. Példával: amit a Perikiesnél vagy Titus Andronicusnál elfogadunk vitatható, de merész egyéni látomásnak, arról a Hamletnál kiderül, hogy blöff. Ezért hiányoznak ma alapdarabok műsorunkból. Többen ezt úgy fogalmazták meg: „mikor lesz megint olyan Nemzeti Színház, mint az én fiatalkoromban volt a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején, ahova elküldhetem a gyerekemet megismerni és megszeretni a színházat, a drámairodalmat.” Igaz, vannak, akik serdülő gyermeküket a Tribádok éjszakájához viszik, sőt másodszor is elküldik a szomszéddal, nehogy valami elkerülje a gyerek figyelmét, mégis azt hiszem, a Rómeó és Júliát kell a maga vad és szertelen erotikájával, erejével és szépségével megmutatni az ifjú és kevésbé ifjú nézőknek. A színház nem lehet sem prűd, sem álszent, tanítson szeretni és szeretkezni is, de nem a hamburgi kikötőnegyed non stop pornó „Lifeshow”-inak „művészi” eszközeivel. Tudomásul kell venni, hogy bizonyos stílusirányzatok túladagolásából adódóan a közönség telített lett. Ilyen például a német posztexpresszionizmus. Shakespeare-nek és Csehovnak még a brechtesítés sem rendítette meg pozícióját, viszont Brechtnek és nagyszerű kortársainak, például Ödön von Horváthnak nagyon sokat ártott. A közönség unja a száraz didaktikát, nem akar most egy ideig elidegenedni, nem kíváncsi a szürke falak előtt szürkébe öltözöttszürke színészetre. Azt várja a színháztól, hogy ragadja magával, rendítse meg. A Berliner Ensemble ortodox előadásai és azokkópiái sohasem tudtak a mi közönségünkkel olyan kapcsolatot teremteni, mint itt legutóbb Strehlerék. Az újnémet stílus idegenebb tőlünk, mint a százötven év előtti dagályos német romantika, amitől a magyar színjátszás bölcsőjénélszabadulni kellett. (És amitől még ma sem szabadultunk meg egészen.) Ez elsősorban előadásbeli és csak azután műsorpolitikai kérdés, hiszen az említett szerzőket megfelelő adagolásban és módon ezután is játszani fogjuk. Hiányzik műsorunkról a sikeres Shaw, és meg kellene próbálkozni Racine-nal is. A kortárs világirodalom számunkra megfelelő műveinek kiválasztása ma a legnehezebb dolog, mert az új dráma mindenütt hiánycikk, és ha megjelenik a láthatáron vagy azon túl egy reményteljes új darab, szinte egyszerre csapnak le aszínházak. A Nemzetinek nagyon nagy szüksége volna ismét ilyenfajta sikerekre, mert a mai irodalmat kedvelő közönség az utóbbi évtizedben a Vígben és a Madáchban jobban megtalálta ezeket. Olyan darabokra gondolok, mint Az ügynök halála, a Bűnbeesés vagy a Varsói melódia volt. Ilyen lehetőség volt Wesker Konyhájában is, de a kezdeti érdeklődés után a kitűnő előadás nem futott fel olyan szériává, mint amit megérdemelt volna. Ha jól ítélem meg, a közeg, amelyben színre került, nem volt elég közönségcsalogató. Száznegyvenöt év műsorszerkesztésének tanulsága azonos Karinthy Frigyes „Cirkusz” című novellájának mondanivalójával. Ahhoz, hogy el tudjam játszani „a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben”, ahhoz előbb fel kell menni a cirkuszi kupolába, érdekes, lebilincselő, szórakoztató mutatványokat kell csinálni. Ezek a kompromisszumok másfél évszázadon át benne voltak a repertoárban. A kompromisszumok minősége és mennyisége, aránya a bennem zengő igazi melódiához: a műsorkészítés legnehezebb és legizgalmasabb része. De ez dönti el, hogy a közönség hajlandó-e velünk jönni. Ugyanaz a darab ugyanazokkal a színészekkel ugyanabban az előadásban itt siker, ott bukás és fordítva. A közeg és a bizalom dönti el. Ezt a bizalmat kell visszaszereznünk a Nemzeti előadásai iránt, amit — nézzünk szembe a tényekkel — impozáns előadások, alakítások részsikerei ellenére valahol elvesztettünk. Végül itt van a kulcskérdés: az új magyar dráma és a magyar drámai hagyomány. Hetven új magyar drámáról beszéltünk. Óriási szám, 24 évre elosztva ugyan már csak három évenként, ami még mindig nem rossz arány, különösen ha az elmúlt négy évre gondolunk. De nagyon kevés a három is, ha a múlt században két év alatt bemutatott huszonnyolcra, vagy az 1917-es szezon első félévének 7 olyan magyar bemutatójára gondolunk, amelyből négyet ma is játszhatunk. Illyés és Németh László kivételével, a Nemzeti nem tudott tartós kapcsolatot teremteni íróival, így ha Sarkadira, Hubayra, Illés Endrére, Karinthy Ferencre, Szabó Magdára, Vészi Endrére, Szakonyira gondolunk, előbb jut a Madách Színház eszünkbe, és a Vígszínház Örkényről, Déryről, Csurkáról. No de hogyan kell meghódítani és megtartani az írókat? Amikor Hubay Miklóst sikerült megnyerni ügyünknek, első beszélgetésünk után most már világosan kiderült számomra, amit addig csak sejtettem, hogy egy kibékíthetetlennek tűnő ellentmondás bénítja a magyar színház és drámairodalom kapcsolatát. Valamikor csupán a színre kerülés ténye, később — az 1930—40-es években — 10—15 előadás elég volt egy drámaíró és egy dráma reputációjához. Ma ötven-száz előadás a siker, az írónak és színháznak egyaránt morális és anyagi érdeke, hogy a darab minél többet menjen, minél nagyobb befogadóképességű színházban, mert a tantem ez esti bevétel 10—12 százaléka. (Alacsony helyáraink még optimális esetben sem ígérnek az írónak nagy anyagi fellendülést, így az az abszurd eset állhat elő, hogy ugyanannak az írónak a következő darabját nem lehet még műsorra tűzni, előbbi sikere miatt, így az író önmagát szoríthatja ki. Az ellentmondás akkor kezdődött, amikor a szocialista kultúra nagyszerű eredményeként a színházakat évi 4—5 új bemutató megtöltötte közönséggel. Kamaraszínházzal rendelkező színházainknál ma évi 8—10 a maximális bemutatószám. Ebből csak 2—3 eredeti bemutató létrehozása lehetséges. Amikor egyedül Szigligeti Edének 5 darabját mutatta be egy évadban a színház, vagy Hevesi, Németh Antal idején évi 20— 40 bemutatóba könnyen belefértek a magyar újdonságok. Ma a művelődéspolitika azt mondja nekünk: játsszatok széles, színes repertoárt, szorgalmazzátok a magyar drámát. Ez a Nemzeti Színház megkülönböztetett feladata. Ugyanakkor a pénzügyi tárca nem biztosítja ehhez az anyagi fedezetet. Ma már nem azért van a színházakban csak 4-5 bemutató, mert nincs többre szükség, hanem mert nincs többre kapacitás. Az ellátottság egyre kevésbé tart lépést a kiadásokkal. Aligha van még olyan területe társadalmunknak, ahol oly kevéssé arányos az állami támogatás a pénz értékének alakulásával, mint a színházi. Nem szeretnék itt most szakszervezeti kérdéseket érinteni, mégis el kell mondanom, hogy amikor erre a beszámolóra készültem, és átnéztem a műsorokat, társulatokat, személyi adatokat, megtaláltam az új forint utáni első fizetésmódosításokat 1948. augusztus 1-től. Egyetlen példát ragadok ki. Bajor Gizi fizetése 6500 forint volt. Ha ma élne, maximum 10 000 lehetne. Tehát 34 év alatt mindössze 50%-ot, vagyis 3500,5 Ft-ot emelkedett volna. Hol van az országban olyan értelmiségi vezető, vagy munkás, vagy paraszt, akinek az 1948-as 2400 forintja máig csak 3600 forintra emelkedett volna? Ha ugyanolyan szorzószámmal emelkedtek volna a színészfizetések, mint társadalmunk más területein, a színésztől elvárhatnánk, hogy mindenekelőtt anyaszínházat szolgálja. Addig, amíg Bajor Gizi 3500 forintos emelését a ma vezető színészének a valóságos értékkülönbözetért viasziakadtáig kell megpróbálni pótolni — mert ez a vasár- és ünnepnap nélküli életmód nagyon költséges —, addig demagógia a színészeket pénzhajhászással vádolni! Visszatérve a kiindulóponthoz, egyetlenegy lehetőség van, hogy a Nemzeti Színház a magyar dráma terén kulturális feladatát teljesíteni tudja: meg kell teremteni anyagi és egyéb feltételeit a két színházában évi 16—18 bemutatónak. A társulati feltételek megvannak, sőt ez megoldana egyes szerepkörökön létező foglalkoztatási problémákat is. Addig nem lesz hitelünk a magyar drámaírók előtt, amíg tettekkel nem dokumentáljuk, hogy az áprilisig elkészült darabokat a következő évadban bemutatjuk. Az már a következő gond, hogya vártnál nagyobb szériákat hogyan tudjuk kifuttatni. Németh Antal átvitte a kamaraszínházba és en suite játszotta ezeket, az Angol Nemzeti Színház kibérel a West Enden egy színházépületet. Nálunk ilyen lehetőség nincs. Viszont van a várbeli épületünk egyik szárnyában egy reprezentatív gyönyörű terem, a karmelita kolostor volt refektóriuma, ideális kamara és stúdió színház. És van a Várszínháznak egy hatalmas udvara, ideális szabad-téri játékokra. Igen ám, de ezekre az objektumokra beadta igényét a „Mavad”, azaz a Magyar Vadkereskedelmi Szövetkezeti Vállalat. Most azért folyik a harc, hogy a Vár kultúrcentrumában, a Nemzeti Galéria, a Széchényi Könyvtár, a Munkásmozgalmi és Történeti Múzeum szomszédságában újabb színházi lehetőségek legyenek-e, vagy a Mavad itt rendezze szarvastrófeás díszvacsoráit egy-egy sikeres devizavadászat után, a nyugatnémet vadászok „juppardozásával” cigány- 27 KRITIKA