Kritika 14. (1985)
1985 / 2. szám - Kuczka Péter: Különcök - C. Szalai Ágnes: A mi képernyőink
hogy olyan emelkedett, jelentéssűrítő formáról van szó mind a két esetben, amely nem fogadja be a másikat. Lorca szövege megjeleníti a drámát, a tájat, a társadalmi hátteret, a lelki folyamatokat, teljes, önálló, művészi világot teremt. Szabó Gábor kompozíciói a látvány közegében hozzák létre ugyanezt. A film nem tud kibontakozni az időben, a színészi alakítások zavaróvá válnak, nincs jelentőségük, mert az operatőrnek elég a színészek jelenléte ahhoz, hogy sorsok jelenjenek meg a vásznon. Ebben a helyzetben logikus, de művészileg nem szerencsés megoldás az utószinkront végző színészek visszafogott, színtelen, olykor monoton szövegmondása. A szöveg ugyanúgy „üti” a látványt, csak az egészbe még valami mesterkéltség is keveredik. Ezek a problémák nemcsak a Yermában érhetők tetten. A látványnak a képzőművészet irányába történő fejlődése egész sor kérdést vet fel a filmdramaturgia terén. A film készítői több ponton eltértek Lorca művétől, őszintén szólva nem tudom, miért. Mert bár az értelmezés más összefüggéseket hangsúlyoz a történetben, ezek többnyire a kommersz irányába tolják el az alkotást. FORGÁCS IVÁN TELEVÍZIÓ Különcök Figyeltem a szemüket. Mindegyiküké más, „Kendős Manci”, vagyis Mészáros Mária pillantása akaratos, dr. Karsai Györgyé öntudatos, dr. Südi Bertalané elszánt, Odescalchi Eugéniáé megértő. Mégis van bennük valami azonos. Szemük nem mond mást, mint amit a szavaik mondanak. Mintha nem lennének tudatában annak, hogy elütnék: az átlagtól, vagy attól, amit átlagnak képzelünk. Támaszuk más és más, egyikük a hagyományokra pillant, másikuknak a sikeres munka ad biztonságot, az idős hölgy a múltba néz, a meglett férfi a jövőbe. A műsorszerkesztés véletlene rakta őket egymás mellé, mégis olyanok, mintha egy társadalmi regény egymást jól ismerő szereplői lennének, alakok, akiket írói akarat választott ki, mert úgy érezte, hogy megfelelnek mondandójának, sorsukkal, tevékenységükkel, életükkel a kor ellentmondásaira mutatnak. Mikszáth biztosan örült volna, ha a T. Ház folyosóján egyik képviselő elmeséli neki, mondjuk, Südi Bertalan történetét, s valószínű, hogy a többieket is szívesen felléptette volna új regényében. Tételezzük fel, hogy regényalakokat láttunk, amolyan Tóth Mihályokat, Medve doktorokat, Borsy kasznárokat, századunk végének megszállottjait, excentrikus figuráit, olyanokat, akiket a képzelet alkotott, s rakott össze a valóság szétszórt elemeiből. Tételezzük fel, hogy nekünk ezekből az alakokból kiindulva, fel kell rajzolnunk annak a világnak a képét, amely őket magából kitermelte, verítékes munkával létrehozta. Ellene vethető a szándéknak, hogy hiszen nem ezek az alakok jellemzik korunkat, nem bennük testesülnek meg legfontosabb értékeink és eszményeink, nem típusok, hanem az átlagtól nagyon elütő különcök. Csakhogy, ha jobban körülnézünk, azt látjuk, hogy az igazán érdekes, értékes, vagy ahogy Südi Bertalan fogalmazta, „kreatív” személyiségek valóban „kilógnak a sorból”, valóban szemben állnak a „képzetlenek” sokaságával, s nem lehet véletlen, hogy újabb irodalmunkban jóformán csak különcökkel, mániákusokkal, megszállottakkal találkozunk, s a régi eszménykép, a társadalom haladásáért küzdő közösségi ember szinte nyomtalanul eltűnt, de legalábbis érdektelenné vált. S a televízióban is inkább az előbbiekre figyelünk, s nem az egyébként biztosan szorgos és eredményes, de szürke egyenruhás igazgatókra, elnökökre, elégedettségtől sugárzó vezetőkre. Mindez arra mutat, hogy a rögeszméktől hajtott, egy célra mániákusan ikoncentráló emberek, nők és férfiak megsokasodtak mostanában, illetve arra, hogy az elfogadott szabályok nyomása alól az egyéniségek úgy menekülnek, hogy elütő, szokatlan szerepet vállalnak, s közvetve hatnak vissza környezetükre. Dr. Karsai György az I. világháború dokumentumait gyűjti, s tevékenysége jelentőssé válik azért, mert úgy érzi, hogy nemzeti tudatunkban, oktatásunkban, történelmünkben ezt a témát elhanyagolják, s neki a „kizökkent” világot helyre kell állítania. Südi Bertalan a szocialista értékeket, a szavak és tettek azonosságátkéri számon szűrksebb, de föltehetően tágaibb környezetétől is, és úgy harcol igazáért, mintha az általa képviselt, s a hivatalossal azonos eszmék feledésbe mentek volna, s nekiaz egész világgal szembeszállva kellene azokat életben tartania. „Kendős Manci” az értelmes munka, az egyéni kezdeményezés sikerét hangoztatja, s azt, hogy a siker hozadékát vissza kell juttatni a társadalomnak, akár alapítvány, akár ajándék formájában. Ennek, a „regénynek” a szereplőit nem önző érdekek mozgatják, céljuk tudatosan vagy öntudatlanul a humánusabb, erkölcsösebb értékek szolgálata, s nem ők tehetnek arról, hogy életükkel, sorsukkal, példájukkal kisebbségbe szorulnak, s szinte ellenzékből kell sokszor hangoztatott hivatalos elveket képviselniük. A portrék, amelyeket róluk a televízió készített, éppen a kirajzolatlan háttér, a kikövetkeztethető összefüggések miatt válnak meghökkentővé és elgondolkoztatóvá. Mert Südi Bertalan, „Kendős Manci”, Karsai György csak akkor érdekes, ha ritkaság, de ha ritkaság, akkor a társadalom szerkezetének gondjaira mutat, hiszen „normális” időkben tíz- és tízezrével kellene tevékenykedniük világunkban, a közösség és a vezetés áldásától kísérve. Minden portré kettős, festőjét ugyanúgy ábrázolja, mint modelljét. Amikor Ilikei Csaba a jánoshalmi tudósítót — mert Südi Bertalan valójában vidéki tudósító —, Vitray Tamás pedig Karsai Györgyöt és „Kendős Mancit” választja, önmagáról is vall, ha nem is olyan színvonalon, mint Mikszáth. A választás döntései mögött ott áll a válogató, világszemléletével, érdekeivel, céljaival. Ilkei ebben a portréban azonnal elárulja, hogy azonosul modelljének tetteivel, sőt azt is, hogy a televízió hatalmával megerősíteni, támogatni kívánja Südi Bertalant. Ezzel akarva-akaratlanul azt az érzéstkelti, hogy a konfliktus kiélezett, és hőse valóban „magányos farkas”, aki szemben áll egész környezetével. Holott Südi Bertalan lentről és föntről egyaránt kapott segítséget. Ilkei nem beszél a csetepaték konkrét okairól, nem tárja fel a vitás eseteket, eszébe sem jut az objektívebb vizsgálat, Südi ellenfeleit mármár az elfogult vizsgálóbíró pozíciójából kérdezgeti. Pedig portréja sokat nyert volna, ha Südi viaskodása nem egyszerűsödik fekete-fehér alakok játszmájává. Vitray, vagy ahogy Odescalchi Eugénia mondta: „a kedves, jó Vitray” szemlélete, módszere egészen más. Megnyerő és toleráns. Látszólag csak arra vállalkozik, hogy furcsa embereket mutasson be, történeteinek tanulságáról is csak feltételes módban beszél. Közben azonban megfontolt hatásvadász, a szó jó értelmében. De talán ő sem tudja mindig, hogy mire is vállalkozik. A határtalanná tágított toleranciában ugyanis elvész az értékek különbsége, mindenki kuriózus személyiséggé válik, kizárólag érdekességgé. Ha például dr. Karsai György mellett mutatja be Odescalchi Eugéniát, akkor mindkét személy mondandójának eltolódnaka hangsúlyai, s Karsai történelemszemlélete ugyanolyan naivan bájosnak látszik, mint az idős hölgy visszaemlékezése a szerető cselédségre, Horthy érdemeire, és az úri viselkedésű tábornokokra. Márpedig van különbség a kettő között, s ennek fölfedezéséhez nem kell Südi Bertalannak lenni, aki — hiszen jogot végzett — talán még arra is felhívná a figyelmet, hogy országunk állampolgárai nem viselhetnek bárói, grófi, hercegi stb. rangokat. KRITIKA KUCZKA PÉTER A mi képernyőink Gondolatok a nemzetiségi televíziózásról Ezt a címet viseli a magyarországi nemzetiségek négy, anyanyelvű adása - természetesen egyes számban. Két technikai és négy szellemi műhely termékeit láthatják nem magyar anyanyelvű honfitársaink hetente 20—20 percben. Ha csütörtök akkor Unser Bildschirm, Nas Ekran, Ecranu Nostru vagy Nasa Obrazovka. S hazai németeink, délszlávjaink, románjaink, szlovákjaink várják hónapról hónapra, hogy mikor kerül rájuk a sor. Igen, várják, mert velük róluk, nekik — és értük születnek a műsorok. Sokáig vágyálom volt, most már valóság a nemzetiségek tömegkommunikációs eszközeinek köre 1983-ban, a Nasa Obrazovka első jelentkezésével végre teljessé vált. Ál az épület, amelynek alapjait 40 esztendeje a Sloboda című délszláv és szlovák lap első száma vetette meg, három évtizede pedig az első nemzetiségi rádióadás, amikor is a Magyar Rádió pécsi stúdiójában először köszöntek így: Dobra vece, s három évre rá: Guter Abend. Azóta hol lassabban, hol gyorsabban haladt előre az ügy a többi nemzetiség hetilap és rádióműsor beindításával. Fordulópontot 1978 hozott: az addig csak kis körzetben fogható regionális rádióadások mellett a MR 3. műsorában országos programokkal jelentkeztek a nemzetiségi rádiószerkesztőségek, s Pécsett elkészült az Unser Bildschirm és a Nas Ekran első adása. Akkor még csak havi 15—15 percet kaptak a szerkesztők, s egy műsor keretében szóltak a német és délszláv nézőkhöz. Végigböngészve az elmúlt több mint 6 esztendő jelentősebb dokumentációit, elsősorban az egészséges mohóság tűnik szembe. Hogy kevés, nagyon kevés volt az a negyedóra (NB a 20 perc sem sokkal több!) Hogy akezdettől a 2. csatornán sugárzott műsorok sokakhoz nem jutnak el, mert nem foghatók. (Ez a helyzet 1981-től némileg módosult az adás hetében a műsorokat szombaton kora reggel az 1. csatornán megismétlik.) Hogy vannak olyan témák, amelyekről az átlago riport 5—6 perces kereteit meghaladó módon és terjedelemben kellene szólni, ehhez viszont különkiadásokra van szükség. Hogy minden évben van jó pár olyan riport, öszszeállítás, amely joggal tarthat igényt a magyar anyanyelvű nézők érdeklődésére, ezeket csokorba kéne gyűjteni és nyelvileg hozzáférhetővé tenni. (Ez is megtörtént, évei óta a Pannon Krónika decemberi adása keretében.) Hogy teret kellene biztosítani azoknak az anyanyelvi irodalmi műfajoknak is a képernyőn, amelyeket eddig a sok aktualitás kiszorított, így a színjátszásnak, bábozásnak, mesének. Hogy, hogy, hogy — folytathatnánk a sort, de zárjuk a legfontosabbal, hogy havi 20—20 percben szó legyen 35 000 lélekszámú románságunkról, a 100- 120 000 szlovákról, délszlávról, 200—22000 magyarországi németről — nos, ez irgalmatlanul nehéz feladat, és szerencse, hogy azol akiken e műsorok sikere múlik, a feladó felemelő erejét és nem nyomasztó súlyát érzékelik. Többszörösen missziós munka az, amit végeznek, hiszen összességében csaknem fél millió nézőhöz szólnak, s a nemzetiségi sajt és rádióadások mellett — sok kis közösségben helyett — ezek a csütörtök esték jelentik a kapcsolódási pontot a saját etnikumhoz, az anyanyelvhez. Ugyanakkor kívánatos, hogy — mint leginkább illetékeseké - az ő kamerájuk optikáján keresztül a magyar közönség is jobban megismerhesse nemzetiségek életét. Hogy ne kizárólag a hóra-kótó-walzer-políca, színes népviselet, színpad, reflektorfény, ihaj-csuhaj jusson a magyar átlagnéző eszébe, ha azt hallja: nemzetiség... Külön öröm, hogy az évek folyamán születtek is már olyan magyar nyelvű, nemzetiségi témájú műsorok — igen szintvonalas műsorok —, amelyek sokat tettek ennek érdekében. Így Kalász Márton Józse f