Kritika 14. (1985)

1985 / 2. szám - Báron György: Valaki figyel - Elek István: Szirmok, virágok, koszorúk

FILM Valaki figyel Gombolyítsuk! fel a fonalat. Stílszerűen, hiszen Lányi András filmjének kö­zéppontjában nyomozás és „rejtvé­­nyezés” áll. A film hőse, Halász Péter ita­­nárember, aki szabadidejében — hogy eltart­sa magát, élvéit, enyhén hisztérikus felesé­gét és kisfiát — reluxa redőnyöket árul. Be­szédes nevű hősünk bizonytalan egzisztencia, talajtalan csellengő, a szó spirituális és valóságos értelmében — mint még oly so­kan a hatvanas években színre lépett, s vá­ratlanul felnőtté vált, igazából azonban so­ha föl nem növő új „elveszett nemzedék­ből”. Őszülő, pocakosodó, farmeros-dzsekis örökifjonc, háta mögött családdal, gyerek­kel, hajdani lelkesedések és eszmék emlé­kével. „Középkorú” — mondanánk rá, ha nyelvünkből nem halt volna ki teljesen e fogalom, jelezve az egészségtelenül sokáig húzódó gyermekség tényét, mély vélhetően sokkszerű, váratlan öregségbe csap majd át. Lányi műve, akárcsak első játékfilmje, a Tíz év múlva, e nemzedékről szól, met­sző iróniával, s csöppet sem nosztalgikusan. Hősünket, csellengései egyik mélypontján, kirúgatástól fenyegetve, beszervezi „infor­mációtechnikusnak” a Gondi—dr. Bay ma­gándetektív iroda. Egy hölgy után kell nyo­moznia, aki valamit elkövetett (vagy nem). A hölgy volt férje, a generáció ismert pró­zaírója, újabban nem ír, iszik, válságban van — ezek lesznek, mondják róla, „a legtermé­kenyebb évei” —, s csecsszopóként, cuppogó nárcizmussal tűri vele együtt lakó volt és jelenlegi felesége közös anyáskodását. Hár­mójuk ^lakóközössége” egy új együttélési forma kísérlete, de e kísérlet láthatóan cső­döt mond a szüntelen féltékenykedésen, a fürdőszoba és a lakható négyzetméterek fö­lötti áldatlan civódáson. A megfigyelendő hölgy szociális gondozó — pontosabban volt, amíg tó nem rúgták —, most takarítónő, de illegálisan továbbra is gondozza volt ápolt­jait, a legálisan nem gondozó profik helyett. Egyik páciense, mániákus öregúr, a rejt­vényfejtés megszállottja, mellőzve érzi ma­gát, amiért az újságok nem közük a nevét a megfejtőik között, holott őt már „teljesen rehabilitálták”. A film középpontjába las­sanként e „rej'tvényezés” kerül; üggyé válik a méltó ügyet ikereső, önnön levében fövő értelmiségi társaság számára, amely vezéré­nek tekinti a hallgató írót. Hősünk véletle­nül csöppen e szubkultúrába, értetlenül téb­­lábol közöttük, mégis, megállíthatatlanul, egyik vezérükké, a „rejtvényezés” szakem­berévé lesz. A megfigyelt hölgy is fölfigyel rá, a szeretőjévé válik, a film vége felé már útban a gyerek, a titokzatos Gondi úr, a megbízó azonban e ponton — érthetően — visszavonja a megbízatást, mivelhogy hő­sünk azt — tudtán kívül — már úgyis tel­jesítette. A záróképen — Sarastro nagyáriá­jának fenséges hangjainál — lemossák a megbízó cég „tnabantzöld” szolgálati Tra­bantját, miközben Gondi úr már az autó­mosó alkalmazottját szervezi be a követ­kező feladatra. Mindezt azért volt szükséges ily részlete­sen elmondani, mert az utóbbi Időben el­szaporodtak az olyan filmbírálatok, melyek a látott filmet egyszerűen zavarosnak, ért­hetetlennek kiáltják tó. Az ilyesfajta offen­­zíva mindig a szellemi defenzíva biztos je­le; vallomás arról, hogy a bíráló — akár­csak egynémely néző — kizárólag egyfajta történet-építkezést hajlandó elfogadni; ami ettől eltér, azt egyszerűen „feladja”, érthetet­lennek minősíti, tehát a racionális kritikán kívül eső területre utalja át. A mozikban per­sze előfordulnak zavaros filmek — Lányié né­zetem szerint nem az —, a bírálat azonban a megértés után és nem előtte kezdődik. Az a tény, hogy e filmben rejtélyek, a nézőt töprengésre késztető gondolati bakugrások vannak, nem azt jelenti, hogy a rendező megpróbált elmesélni egy hagyományos, lineáris történetvezetésű sztorit, s ez nem sikerült neki, hanem azt — s a Valaki figyel legalább erről biztosan meggyőzi néző­jét —, hogy a filmes elbeszélés más, szin­tén inem 'hagyományok nélküli útját vá­lasztotta. Mindettől persze a film nem fel­tétlenül jó, de hibái is csak úgy érthetők meg, ha nem követelünk tőle olyasmit, amit esze ágában sem volt vállalni. A Valaki fi­gyel ugyanis, minden eredetisége, szipor­kázó ötletessége mellett, torzóban maradt al­kotás, mely nem hagy kétséget Lányi iro­nikus, esszéisztikus jellegű tehetsége felől, az ígéretes Tíz év múlva után azonban megint csak ígéret. A komoly és érdemi filmbírálatnak, sommás értetlenkedés he­lyett, azon kellene inkább eltűnődnie, mi okozza, hogy csak az utóbbi ínéhány hónap­ban több olyan, fiatalok készítette magyar film került a mozikba, amely egyértelműen erős tehetséget mutat, mégis sikerületlen, felemás maradt. Mert Grunwaísky Ferenc Eszmélésé nek képeiben, bravúros vágásai­ban, pszichológiai érzékenységében ugyanúgy benne rejlett a „nagy film” lehetősége, mint Tarr Béla őszi almanachjának vizuális vir­tuozitásában, vagy Lányi Valaki figyelj ének dramaturgiai építkezésében, forgatókönyvi telitalálataiban. Míg az előző két műnél a forgatókönyv nem szolgálta eléggé a vizuáüs ta­lentumot, Lányi filmje azért kelt csalódást, mert nem sikerült meglelnie a ta­lányos filmmese vizuális, filmnyelvi megfe­lelőjét. A történet mindvégig nagy lele­ménnyel egyensúlyoz reális és irreális tüné­keny határmezsgyéjén. A megfigyelések, me­lyeket Lányi e nemzedék mozgolódásairól, vágyairól, közösségkereséséről, nyelvi kultú­rájáról tesz, meglepően hiteleseik, eredetiek és leleplezők. Egy nagy nemzedéki önvizs­gálat lehetőségét ígérik akárcsak a Tíz év múlva. A jobbnál jobb poénok azonban ki­zárólag a dramaturgia és a párbeszédek szintjén maradnak. Amit Lányi mond, nem forr egybe azzal, ahogy mondja. A rendező és operatőre, Kardos Sándor — úgy mesé­li el a történetet, mintha hagyományos, rea­lista filmsztorit „mondana fel”; a filmképben nyoma sincs annak a vibráló kettősségnek, mely olyan jótékonyan hatja át a Valaki figyel történetét, párbeszédeit. Ezért, hogy Lányi András gondolati invenciója immár második játékfilmjében ébreszt olyan re­ményeket és várakozásokat a fogékony mo­zinézőben, melyeknek a kész mű végül is nem tud megfelelni. Rokonszenves és tehet­sége® fiaskó ez, mely — talán mondana sem kell — nem hasonlítható az olyasfajta ku­darcokhoz (vagy sikereikhez), amikor a ren­dező nem ébreszt semmifajta várakozást — s nem kelt csalódást. BÁRON GYÖRGY Szirmok, virágok, koszorúk Azt hiszem, érthető, ha egy olyan filmáb rázolástmódja, amely éppen azokat i ' pillanatokat ragadja meg, amikor a úgynevezett történelmi idő hirtelen átbillei a köznapi idő tartományába, ellenpontozza a; emelkedettséget. Hiszen az emelkedettség n történelmi idő létmódja. És búcsú zásánál pillanataiban már nem olyan könnyű komo­lyan venni, ha a hősök túlságosan komolyai veszik önmagukat. Még tragédiájukat is in­dokolt egy kevés távolságtartással nézni. Ezzel a leheletfinom distanciával láttatjí Lugossy László filmje Majláth Ferenc huszár főhadnagy bajtársának az 1849-es fegyverle­tétel előtt elkövetett öngyilkosságát. A rákö­vetkező képsorok ugyanis azonnal zárójelbe teszik a jeleneten időző kamera kezdeti érzel­­mességét. Nagy utat jár be Ferenc innen a sa­ját önf él-gyújtásáig. István még pátosszal ét tragédiaként éli meg önpusztítását. Tette ün­nepélyes, méltóságteljes gesztus, lekerekíti ve­le sorsa történetét, néhány mozdulattal a nagyszerű múlthoz csapja a kilátástalan je­lent és jövőt. Ferenc már kikopott a hősi szerepből, sőt minden szerepből, amivel azo­nosnak tudhatná magát, amiben adekvát mó­don viszonyulhatna helyzetéhez. Nincs abban már semmi emelkedettség, ahogy az elmein­tézet sivár magánzárkájában, redukált tárgyi világában befekszik az ágyába, állig húzza a lópokrócot, és mécsese lángjával maga alá gyújt, ö már csupán bevégzi sorsát, pontot tesz története végére. Csak a külső szemlélő érezheti tragédiának az öngyilkosságát, hozzá­tartozói és a nézők, mert ők értékpusztülás tanúi. Ferenc nem hiheti annak, mert tudnia kell, hogy az ő öngyilkossága már nem egy­szerűen a múlt értékei melletti hitvallás. In­kább a szerepkeresés kudarcának végső kon­zekvenciája. Énje törmelékeit tünteti el vele. Ferenc vívódó, intellektuális alkat, felte­hetően korábban is képes volt a történése­ket bizonyos távolságtartással szemlélni, és elkötelezettsége nem akadályozta meg abban hogy megkülönböztesse önmagát az ügytől A fegyverletétel teremtette új helyzetben ezért nem lehet számára hiteles válasz sem István útja, az önpusztítás, sem ezredes tár­sáé (Őze Lajos), az emigráció. Ok ketten egy mozzanatban rokonok. Egyaránt maradékta­lanul azonosították magukat az üggyel. Csák éppen más következtetésre jutottak a vereség­ből. István úgy hihette, elbukott a szabadság­­harc, nincs tovább történelem, amihez neki köze lehet. Az ezredes viszont nyilvánvalóan azt gondolta, hogy képviseli az ügyet a bátor és rendíthetetlen kisebbség, itthon és az emig­rációban, s ha szünetel is a harc, csupán ideiglenesen. Ferenc lelkiismereti válsága akkor vesz: kezdetét, amikor a rendőrségnél szolgálaté teljesítő magas rangú rokona, Heinrich bács közbenjárására 1851-ben, idő előtt szabadul az osztrák hadseregből, áhova büntetésből so­roztaik be, és szembe kell néznie megválto­zott helyzetével. Nem tud megbékélni a gondolattal, hogj szabad, s ráadásul egy „főrendőrnek” köszön­heti ezt a szabadságot, miközben forradalmái társainak akasztófa, börtön, emigráció a sor­suk. A szemrehányással azonban, hogy ő nen kérte ezt a szabadságot, nem magát menti nem a lelkifurdalást akarja megspórolni, hi­szen ő is jól tudja, szabadon bocsátása nen történhetett volna meg anélkül, hogy nem ac ő is valamit érte. Aláírt egy 'nyilatkozatot hogy kirekeszti magát a politikából, és el­felejt „mindent, amire emlékezni érdeme; volna”. Annyi az értelme csupán a szemrehá nyásnaik, mintha a végzetet vádolná; olyar helyzetbe sodorta bele, ahol már a választ­ható kisebbik rossz is túlságosan rossz ahhoz hogy megbékülhetne vele. Hiszen az aláírá: nem egyszerűen gyengeségét mutatja, nen arról van szó, hogy elengedte egy pillanatrí saját erkölcsi normáját és utóbb e megingá­sért kell vezekelnie. Más szituációban az ismétlődik meg itt, am 1849-ben történt. A szabadulás lehetőségénei elutasítása éppoly kevéssé lehet most értel-Takács Katalin és Vallai Péter 3*

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék