Kritika 16. (1987)
1987 / 1. szám - Tisztelt Közgyűlés! - Egy művészeti szövetség dokumentumaiból - Koltai Tamás: "Van hajlandóság a párbeszédre a rivalda két oldalán"
bontakozása jellemezte és alakítja a színházi élet egészének szerkezetét és stílusát. A kiváló XX. sz-i lengyel rendező, Leon Schiller, a lengyel Hevesi Sándor tanítványai a legkülönbözőbb stílusirányzatokat követték pályájuk során (Axel, Dejmek, Bardini, Skuszanka, Krasovszkij...). Ettől is vált olyan gazdaggá az 1945 utáni s a mai lengyel színház. Említhetném a francia Jacques Copeau példáját, akinek tanítványai ugyancsak szerteágazóan színessé tették a 20-as, 30-as, 40-es évek francia színházát, s akik közül a még mindig vitalitással teli Barrault ma is színházi stílusteremtő. De mellette a francia színházat olyan egymás mellett alkotó, különböző nagy alkotók jellemzik, mint például Planchon, Mnouchkine, Vitéz, Chereau vagy a két évtizede Párizsban dolgozó Peter Brook. Magyarországon a realista színjátszásnak több kiemelkedő korszaka volt a XX. században, gondoljunk a Nemzeti Színház több korszakára, a Víg- vagy a Madách Színház vagy egy-két vidéki színházunk értékes periódusaira. De igen kevés hagyományaink között a realizmust másként értelmező vagy tágító, s főként érvényesen megvalósító törekvés és eredmény. Igen érdekes lenne a közeli és távolabbi múlt egyes újító tendenciáinak elszigeteltségét és irányváltoztatását is éppen ezért elemezni. Véleményem szerint a mai helyzet egyik legfeszítőbb gondja a jelenlegi színházi élet szerkezete. A feszültségek feloldásának egyik lehetséges útja e szerkezet legalább részleges újragondolása, a perspektíva kirajzolása, megtervezése lehetne. A többféle stílusnak teret adó lehetőségek megteremtése és elismerése, az ezekről szóló alkotói vita megszervezése, úgy gondolom, a Szövetség jövendő vezetőségének egyik el nem mulasztható feladata lehet. E kérdésben, a tanácsadói szerep betöltésében a magyar színházi élet felelős irányítóinak igen nagy segítséget kell a Szövetség kialakítandó véleményének, javaslatainak adnia. A magyar drámairodalom alkotógárdájának bővülését, drámairodalmunk újabb kibontakozási lehetőségeit is remélhetnénk attól, ha több alkotóműhely nyitna kaput az írók számára. Sok szó esik manapság a gazdasági helyzet által meghatározott színházi műsorhígulásról, az ún. biztos sikerre kényszerítő körülményekről és ezek következményeiről. A stúdió, a szobaszínházak, a kisebb műhelyek bővítése és újragondolása is része lehetne a jövő szerkezeti újratervezésének. A rendezői „karok” felfrissülése, folyamatosságának szervesebbé tétele ezúton is új lehetőségeket kaphatna. Úgy gondolom, a jövendő vezetőségnek sokkal nagyobb szerepet kell játszania a jelenlegi színházi élet szerkezetén belül is a színházi vezetők nevelésében és a jövő irányítóinak kiválasztásában. Ez is a folyamatosság megteremtésének egyik alapfeltétele. Sokszor vetődik fel különböző beszélgetéseinken, hogy mi is legyen a Szövetség feladata mai körülményeink között. Úgy gondolom, hogy a jelenleg is végzett szakmai programok, a különböző szekciók tevékenységének folytatása természetesen feltétlenül szükséges. A színházi találkozók tartalmi és szerkezeti újragondolása ugyancsak nagyon fontos mindannyiunk számára. De igen sok az olyan feladat, szakmai gond még, amelynek megoldásához az új vezetőségnek alkotó módon kell hozzájárulnia, s amelyeknek perspektivikus megoldásában színházi életünk irányítóinak aktívabb partnert kell majd találnia e testületben, a másikkal szemben, ugyanakkor számos veszélye is. Diderot azt mondta, hogy aki kritikus akar lenni, legyen mindenekelőtt szilárd erkölcsű ember, ezenkívül nem árt, ha sokat tanul is. Véleményem szerint a kritikus erkölcsiségének és tudásának egyetlen hiteles mércéje az, amit ír. Ez nem változott meg, és valószínűleg továbbra sem fog változni. Ebből következik, hogy a kritikus valódi megnyilvánulási formája változatlanul az írott szó, amely változatlanul a kritikus szakmán kívüli pozíciójából tükrözi az előadást, tehát ebben az értelemben azt kell mondanom, hogy megítélése nem tartozik a színházi szakma hatáskörébe. És most eljutottam oda, hogy miért vállaltuk el szövetségi pozíciónkat. Mert úgy érezzük, hogy személyes jelenlétünkkel is felelősséget tudunk vállalni azért, amit leírunk. Ha van tartalma az együttlétnek - és nemcsak ennek a mainak, hanem annak is, amit az elmúlt öt évben szövetségi tevékenységnek neveztünk -, akkor az, hogy párbeszéddé, folyamatos dialógussá tudjuk szervezni leírt kritikáink monológját. Közismert, hallhattunk Vámos Lászlótól is, hogy gyakran kölcsönösen nem könnyű egymással szembenéznie annak, akiről kritikát írtak, és annak, aki a kritikát írta. Ha ezt mégis mindketten meg tudják tenni, anélkül, hogy fulladoznának az egymástól elszívott levegőben, az - úgy gondolom - mindenekelőtt elvi, erkölcsi felelősségvállalásuk jele. Úgy vélem, az elmúlt öt év bebizonyította, van hajlandóság a párbeszédre a rivalda két oldalán levők között. Innen sem, onnan sem mindenkiben - ezt is meg kell állapítanunk tárgyilagosan. De előfordult, hogy találtunk közös témákat, előfordult, hogy hasznos eszmecserét folytattunk a társszekciók képviselőivel, és még az is, hogy hallgattunk egymásra. Általában olyankor, amikor a szakmáról, a munkáról, tehát konkrét kérdésekről volt szó. Ebben az értelemben lehet folytatni az együttműködést, ha erre kölcsönös igény mutatkozik. Ha nem, szívesen visszatérünk klasszikus elődeink pozíciójába. Vörösmarty, Bajza, Kosztolányi, Kárpáti Aurél pozíciója tökéletesen megfelel nekünk. Jelenlegi pozíciónkban azonban nyugtalanítónak érzek néhány megnyilvánulást, amelynek a mai napon fültanúi lehettünk. Nem a színészi elokvenciával előadott, bár rendezői kontroll nélküli monodrámára gondolok, erre nem kívánok reagálni, csupán azokra a megjegyzésekre, amelyek mint jelenség elvi szintre emelhetők, amelyek közgyűlésről közgyűlésre, évről évre makacsul visszatérő félreértések, pontosabban hibás megközelítések, hamis interpretációk. Szeretném világossá tenni, hogy nem a kritika kritikáját utasítom vissza. Minden kritikát illető kritika jogosult, amely egy adott színibírálat Küry Klára Koltai Tamás: „Van hajlandóság a párbeszédre a rivalda két oldalán...” A mai napon olyan értelemben esett szó a kritikáról, hogy szükségesnek tartom tisztázni a kritika jelentésének pozícióját itt, ebben a teremben. Azt a pozíciót tudniillik, hogy mint a Színházművészeti Szövetség egyik tagozata, a szakma részeként vagyunk jelen. Ez a pozíció nem ab ovo elfogadott, és ahogy a főtitkári beszámolóból hallhattuk, korántsem vitathatatlan. Szeretném leszögezni, hogy ebbe a pozícióba nem mi verekedtük bele magunkat. Bennünket megkértek, hogy vállaljuk el ezt a pozíciót, és mi elveink fönntartásával végül is engedtünk a csábításnak. Ma sem vagyunk meggyőződve arról, hogy klasszikus kritikai pozíciónk feladásával helyesen cselekedtünk. Miről van szó? A klasszikus értelemben vett kritikus csak a pénztár felől közlekedik a színházba, nem a színház kényszeredett vagy akár nagylelkű szívességéből - ahogy valaki mondta: potyajeggyel - foglal helyet a nézőtéren, hanem fizet a jegyért, amely munkaeszközeinek egyike, és amelynek anyagi ellenértékét munkáltatója megtéríti, függetlenül attól, hogy ír-e kritikát az előadásról vagy sem. Előadás után a klasszikus értelemben vett kritikus hazamegy, megírja kritikáját, amely bizonyos idő elteltével megjelenik. Ez a helyzet tiszta és világos. A klasszikus értelemben vett kritikus függetleníti magát minden olyan tényezőtől, amely befolyásolhatná értékítéletének megalkotásában, mindenekelőtt a szakma hétköznapjaitól, mert pozíciójának lényege, hogy kívül van, nem belül. Ez a pozíció gyökeresen megváltozott akkor, amikor elfogadtuk, hogy a kritika a színházi szakma része, éspedig azzal az indokkal, hogy a kritikusnak belülről is jól kell ismernie azt, amiről ír. Ennek a pozíciónak számos előnye van