Kritika 17. (1988)
1988 / 11. szám - Fittler Katalin: A Budapesti Fesztiválzenekar nyári hangversenyeiről - Aradi Péter: A rögtönzés csodája. Szabados György koncertje - Gubás M. Ibolya: Koncert az emberi jogokért
41 A Budapesti Fesztiválzenekar nyári hangversenyeiről Augusztus második felében négy koncerten, kétszer két műsorral lépett fel a Fesztiválzenekar Veszprémben és a Budapest Kongresszusi Központban. Az első két koncert érdekességét az jelentette, hogy Kocsis Zoltán állt a zenekar élére. Két évvel ezelőtti veszprémi „beugrása” után most megtervezetten mutatkozott be Wagner Mesterdalnokok-nyitányával, kedvelt Rachmaninovjától a II. zongoraversennyel (szólistaként Mocsári Károly közreműködésével) és A holtak szigete című szimfonikus költeménnyel, végül pedig Enescu I. román rapszódiájával. Amikor néhány évvel ezelőtt saját átiratok megszólaltatásával és publikálásával örvendeztette meg a zenekedvelőket, nemcsak a propagandistáknak jutott eszükbe, hogy napjainknak ezt a világviszonylatban is egyik legrangosabb előadó- és alkotóművészét Liszt Ferenchez hasonlítsák. Nos, a szívéhez oly közelálló kompozíciók műsorra tűzésével és dirigálásával (kihasználva a személye iránti érdeklődés keltette figyelmet) tovább gyarapította a liszti analógiák számát. A karmester hangszere a zenekar - mondhatjuk, de hozzá kell tenni: csak áttételesen. Ugyanis hiába tudja a dirigens, hogy mit szeretne hallani, ha nem képes a játékosok tudomására hozni, s hiába teszi meg ezt (akár előzetes szóbeli instrukciókkal, akár mozdulataival), ha ők nem „veszik” az információt: vagy nem értik, vagy nem tudják megvalósítani. A Fischer Ivánhoz szokott Fesztiválzenekar márkás hangszer, méltán várunk el tőle kimagasló előadásokat. Ám Kocsis bizonnyal nem számolt azzal, hogy ami természetes az ő számára, az másnak korántsem az. Vagy ha igen, akkor sincs meg a nagy létszámú együttes minden tagjában (főként a szólamban játszó, tehát a felelősséget kollektívan vállaló vonásokban) az az igényesség, hogy mindig minden perfekt, mármár transzcendens legyen, így aztán „csendes kompromisszumot” hallottunk, amit az eredményezett, hogy elvileg egyet akartak, de Kocsis nem úgy „kérte”, hogy meg is kapta volna az ideális hangzást. Mert aligha hihetem, hogy szándékolt lenne a hangzás legtöbbször - rossz értelemben vett - statikus jellege. A Mesterdalnokok-nyitányban nem hallottuk a különböző életérzéseket, egy-egy dinamikai szinthez nem tartozott alkalmanként a helyzetnek - a zenei anyagnak - megfelelő hangulat. A partitúra már-már személytelen megszólaltatása olyan kőfaragó munkájára emlékeztetett, aki úgy kezd munkához, hogy rábízza a kőre, milyen formát „akar” az kiadni az ütések nyomán. Az est csalódását a zongoraverseny adta. Tulajdonképpen csak az előadóknak volt „életbiztosításuk”, mivelhogy Kocsis töviről hegyire ismeri a művet, s ilyen felkészültségű irányítás mellett nem következhet be baleset. Kocsis zongorajátékának meghatározó tulajdonsága, hogy a művész mindig mindent átgondolt értelmezés (a viszonylatok-összefüggések gazdag rendszerének feltárása) után szólaltat meg a pódiumon úgy, hogy számára az adott mű „titka” nyilvánvalóvá vált. (Ilyen szempontból tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy ebből mennyi tudatosodik a hallgatóban, sőt az is, hogy ez kizárólagos „megfejtés”, vagy csak a lehetséges megoldások egyike.) Minden hang tartozik valahová, része egy-egy motívumnak, szólamnak, amelynek konkrét-meghatározott funkciója van az adott formai egységben, az illető tételben, sőt a kompozíció egészében. Ez a szervesség adja (természetesen a Kocsishoz elidegeníthetetlenül hozzá tartozó fantasztikus pianisztikus felkészültséggel együtt!) játékának aranyfedezetét. Ami a vezénylésénél nem érvényesült kellőképpen, azt maradéktalanul megkaptuk a következő koncerten, amikor Kocsis Bartók III. zongoraversenyét szólaltatta meg. Előtte W. A. Mozart „kis” g-moll szimfóniája, utána Sztravinszkijtól a Petruska-szvit 1947-es verziója hangzott el, Fischer Iván vezényletével. Több stílusban egyaránt otthonos a Fesztiválzenekar - ezt ismét megállapíthattuk, a mindegyik műsorszám alaposan kidolgozott-kiérlelt interpretációja hallatán. Talán Mozart muzsikája a leginkább „testre szabott” mind az együttesnek, mind állandó karmesterének. A szenvedélyes, élettel telített Mozart-szimfóniában gyönyörködve szinte hihetetlennek tűnik, hogy lehet másként is játszani (rokokó hangvétellel, finomkodva, netán unalmasan) e szerző remekeit. Mint a frissen restaurált műkincsnél, itt is egyszerre észleltük a történelmi atmoszférát és a frissességet, mely még inkább felszínre hozta az alkotás szépségeit. A Menuetto tételben olyan hangszerelési finomságok is érvényesültek, amelyek ritkán szólalnak meg hangversenytermi előadásban. A zongoraverseny esetében az okozott örömöt, hogy nyilvánvaló volt: az előadók „jelenidőben” adják elő, tehát a pódiumon nem törődnek azzal, hogy már régóta betéve tudják, hogy már lemezfelvételt is készítettek belőle, tehát nem „felmondták” a jól megtanult leckét, hanem ott és akkor újraolvasták a kottát, újra felfedezték önmaguk és a közönség számára a mű szépségeit, értékeit. Pazarul szólt a Petruska; remélhetőleg az augusztusi lemezfelvétel terméke - a zenekar hatodik lemezéhez hasonlóan - rövid határidő alatt elkészül. Érdekes lenne tudni, hogyan tud együttműködni a Fesztiválzenekar vendég karmesterekkel - de ez a kíváncsiság nem válik égetővé, amíg nem tudunk betelni a vitathatatlanul zseniális állandó karmesterükkel adott koncertek élményével. FITTLER KATALIN hegedű, trombita, szaxofon, fuvola egyszerre szólt, s mindenki kapott lehetőséget rövidebbhosszabb szólókra is. Ilyen bámulatos kollektív zeneteremtésre csak a legkiválóbb muzsikusok képesek, akiknél a tökéletes technikai tudás biztos stílusérzékkel párosul. Szabados néha felállt a zongora mellől, intett, hogy ki játsszon és ki hallgasson el, jelezte, milyen dinamikát kíván, de nem úgy, mint egy karmester - hiszen nem kellett előre megírt kottát követnie hanem a minden pillanatban folyamatosan megszülető zenével eggyé válva, „mágusként” hívta elő a hangokat. Egy órát játszottak megszakítás nélkül, aztán még körülbelül húsz percet. A hallgatóságból sokunkat magával ragadott a jelenlétünkben születő zene varázsa. Létrejön és azonnal el is múlik: biztos, hogy nem hallhatjuk újra ugyanígy. Egyszeri és megismételhetetlen. Éppen ez benne a csodálatos. A zenész számára egy ilyen alkalom - gondolom - erőpróba és jutalomjáték. A hallgató számára pedig óriási élmény. ARADI PÉTER A rögtönzés csodája Szabados György koncertje K ivételes zenei élményben lehetett részük mindazoknak, akik szeptember 24-én este elmentek a Makám együttes klubjába, a HVDSZ Jókai Művelődési Központjába, és a házigazdák kitűnő - a tőlük megszokott magas színvonalú - koncertje után meghallgatták Szabados György együttesét. Szabados György, a magyar free jazz irányzat doyenje, most hét zenészt gyűjtött maga köré, akikkel - mint azt a koncert bevezetéseképpen néhány szóval elmondta - nem kompozíciókat akar előadni, hanem igazi szabad zenét próbál létrehozni, amely kizárólag improvizációkból áll. Ő indította a rögtönzést zongorán, aztán a többiek is bekapcsolódtak, mindig pontosan ráérezve, hogy mit kell játszaniuk. Minden idegszálukkal a zenére és egymásra figyeltek, továbbvitték, variálták, „cifrázták” a valamelyikük által elkezdett motívumokat, időnként csak két-három hangszer felelgetett egymásnak, máskor valamennyi instrumentum (zongora, nagybőgő, dob, koncert az emberi jogokért Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata immár negyvenéves. Ez a négy évtized azonban mind ez ideig kevés volt ahhoz, hogy a világ minden részén elismerjék és tiszteletben tartsák a Nyilatkozat alaptételét: „Minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van...” A rockzene képviselői is több kísérletet tettek már e gondolat népszerűsítéséért, de a világ körüli turnéra induló, az emberi jogokért harcoló koncertsorozat egyedülálló teljesítmény. Egyedülálló már csak azért is, mert óriási tömegeket vonz, és a kiábrándultan apolitikus fiatalok figyelmét a negatív tendenciákról a humanizmus irányába tereli. A felületes csillogással, üres népszerűség- és pénzhajhászással sokszor vádolt rockzene legkiemelkedőbb egyéniségei most is követendő példát mutatnak. Jó lenne, ha ezeknek a nagyszerű gondolatoknak a hazai zenei életben is több hirdetője lenne, és nem az olcsó „limonádé” zenével árasztanák el fiatal rajongóikat. A koncertsorozat harmadik stációja volt a népstadionbeli, amelyet a szocialista országok közül eddig csak nálunk rendeztek meg. Jellemző, hogy a koncerten ott volt Franca Sciutto, az Amnesty International elnöke és John G. Healey, az AI USA-beli szekciójának elnöke is. A szuperkoncertre több mint nyolcvanezren mentek el, nemcsak a hazai érdeklődők, hanem a szomszédos országból érkező fiatalok is. Világhírességek adták a műsort: a szenegáli Youssou N’Dour, Tracy Chapman színesbőrű énekesnő, Peter Gabriel, Sting és Bruce Springsteen, a „Boss”. Ez alkalommal a magyar Hobo Blues Band is fellépett és egy nóta erejéig Bródy János - mint a vendéglátó ország jellegzetes, politizáló képviselői. A hosszú szünetek nem botrányosan felpörgetetté, hanem emlékezetessé tették a műsort: a támogatandó eszmét nem harsogta túl az emeletnyi hangfalakból áradó hangerő, így a monumentális koncertet záró együtténeklés olyan üzenetet tudott átadni, melyet a bábeli hangzavar ellenére - valamennyi résztvevő megértett és átérzett. GUBÁS M. IBOLYA KRITIKA