Kritika 19. (1990)
1990 / 3. szám - VITA A BALOLDALISÁGRÓL - Lengyel László: Elégia a baloldalról
I VITA A BALOLDALISÁGRÓL Minek szomorkodni? A kopár tűzfalakról és beesett arcú öregeinkről joggal juthat eszünkbe: kár volt már a magyarnak, annak a Petőfinek s Kossuthnak 1848—49-ben lihegnie, csak bajt hozott ránk 1918-ban Jászi és Károlyi, 1919-ben Lukács és Kun, 1956-ban Bibó és Nagy. A forradalmak a történelem mozdonyai, de bizony tolatómozdonyok. Csak visszatoltak minket a mindenféle diktatúrába. Ha nem szóltunk volna, ha maradtunk volna, ha a polgárság és a munkásság előtti nemesi szabadelvűségbe kapaszkodtunk volna, akkor ma udvarházaink ablakán látnánk békésen lengeni az akácot, de benn a szobában baronesse-eink a csillogó magyar számítógépen számítgatnák szabadelvű üzleteik hasznait. Akkor nem töttük van magunk kossuthistának, de még széchenyistának sem. De válasszuk külön Tamás Gáspár Miklós nagyívű történelemfestéséből az anyagi, gazdasági elemet és a kulturális-politikai elemet. Merthogy a történelem TGM-felfogása nem egyszerűen kultúrhistóriai bravúr és jelentős politikai metafilozófiai esemény, de akár akarja, akár nem, belehasít a társadalmi modernizáció anyagi világába is. Ha valaki egy eszmeáramlatot elvet és egy másikat ajánl, ha valaki egy társadalomfejlődési modellt leír és egy másikat próbál elővarázsolni, annak számolnia kell azzal, hogy nemcsak könyvekre és szerzőkre kérdeznek rá kritikusai, hanem magára a történelmi értékelésre is. Ha nem egyszerűen konzervatív mítoszt akar csinálni, akkor mégis célszerű megmondania, hogy mit is gondol a magyar polgárosodásról. A szerző Bibót és a bibói vonalat szembesíti az 1848—49-es, illetve az 1867-es hagyománynyal. Az egyik oldalon megállapítja, hogy Bibónak nincs igaza a maga kossuthizmusában, amikor, ragaszkodván a revolutiós eszmékhez, 1867-et és az utána következőket a magyar alkat eltorzítójának és zsákutcásnak láttatja, ahelyett, hogy a deáki nagy művet értékelné, és Lövik, Gozsdu, Török művei felett andalodna. Kénytelen vagyok nyersen feltenni a kérdést: lehetséges volt-e 1867 deáki nagy műve 1848—49 kossuthi nagy műve nélkül? S vajon 1848—49 a magyar polgárosodás megakasztója, vagy éppenséggel előrehajtója? Vajon ez a tolatómozdony félre tolta a helyesen politizáló konzervatívokat, és Magyarországot évtizedekre hátráltatta? De a deáki produkciót nem éppen az tette naggyá, hogy mégiscsak megtagadta azt az 1832-es nemesi politizálást, véget vetett a múltba süllyedésnek, amely útját állta bármiféle modernizációnak, és 1848—49-es alapokról indított, de magába olvasztotta a Bach-korszak modernizációs tanulságait is? Igen, 1867 fontos mérföldkő, de nem azért, mert a 67 utániak visszamentek az 1830-as évekbe. A 67 utáni polgárosodásban mindaz emelt, ami nem volt előkelően és tetszetősen, kastélyosan és udvarházasan konzervatív, hanem piszkosan és üzletesőn, spekulációsan és üzemeket a semmiből teremtően liberálisan modernizált. A 67 utáni asszimilálódó zsidóság, az osztrák és monarchiabeli tőkések, iparosok, vállalkozók emelték, hurcolták fölfelé ezt az országot, de velük és mellettük a vékony magyar polgárság. Tőzsdéztek, adtak és vettek, vasutat és adminisztrációt építettek, összekapcsolták az udvarházak Magyarországát a világgal. Az idős Arany János és Madách Imre borzongott és undorodott ettől az új és pezsgő világtól, hányingerük volt attól, amit úgy hívunk, kapitalizmus. Az 1870-es évek csalódott kis csapata, Asbóth János, Arany László, Toldy István éppen liberális apáinak rótta fel ezt a rút polgárosodást: bírálták az asszimilációt, azt, hogy az állam immár mindent megenged. A 2000 elmúlt decemberi számában már idéztem Asbóth keserű mondatait: ,,A kereskedelmi szabadság felvilágosodott elvének feláldoztuk a magyar kereskedelmet, a »tőke szabad associatiója« nagyszerű modern eszméjének határtalan naivitással hódolva, becipeltük hazánkba a korrupciót és a krachot.” És Asbóth, Grünwald Béla Bismarckban és Disraeliben hitt, szerették volna az 1830-as és 40-es éveinek védvámos stílusát feléleszteni, az államot a gazdaság, a kultúra, a nemzetiségek helyzetének legfőbb irányítójává tenni. Ismét mondom: ami 1867 után gazdagította, nevelte ezt az országot, az nem Justh Zsigmond előkelő undora az itt is, ott is felbukkanó, se angolul, se franciául csevegni nem tudó malmosok, iparosok, zsidó bérlők felett, hanem az utóbbi bárdolatlanok gazdasági ügyletei. Hálát adhatunk az Istennek, hogy Magyarországon a századvégen végbement egy sajátos polgárosodás, iparosodás, s szavam nincs rá, de azt mondanám, hogy munkásodás. Mert bizony még itt se lennénk gazdasági és politikai kultúrában azon képzetté és szervezetté váló munkások nélkül, akik tömegesen értették meg, hogy nekik is jogaik vannak, nemcsak a gróf Zichy Antaloknak és gróf Apponyi Alberteknek. Ellentétben Bibóval,úgy vélem,hogy az 1867-es kiegyezés után mindennek ellenére felemelkedés következett, gazdagodás, és nem távolodtunk, hanem közeledtünk Európához. De nem azért, mert sikerült végre a véres keservek után, a honfibúból és a könnyáztatta kebelből feltörnie a világ szeretetének, s megtaláltuk a jó kis helyeket, a jó kocsmákat és a könnyű borokat, a szellemes ivócimborákat és a pörgő nyelvű lányokat, ahogy TGM sejdíti, hanem mert a jó kis helyek mellett felépültek a gyárak, a vasutak, az utak, a bankok, jöttek a pénzemberek, a Berend Ivánok vették át a magyar nábobok és Baradlay Kázmérok helyét. Színvonaltalanabb volt ez, mint elődje, kulturálatlanabb és pallérozatlanabb, és hiányzott belőle az 1830-as évek oly kedves lassúsága, amikor nyakig lehetett esni a sárba a fényes kastély mellett. Tamás Gáspár Miklós idézi Marx Gazdaságifilozófiai kéziratokban megjelent gondolatait arról, hogy hogyan néz a nemesség a polgárságra: „Szabadon üzletelő, uzsorás, kerítő, rabszolgai, simulékony, széptevő, becsapó, száraz, a konkurenciát és ennélfogva a pauperizmust és a bűntettet, minden szociális kötelék felbomlását létrehozó, tápláló, dédelgető pénzbitangot festi le, akiben nincs becsület, nincsenek elvek, nincs költészet, nincs szubsztancia, nincs semmi.” „Micsoda remek Szabó Dezső-i szöveg!” — teszi hozzá a szerző. Ugyan dehogy! Tessék talán elővenni Arany depressziós piszmogását — mondjuk a Hídavatást —, Madách pesszimista elhúzódását — mondjuk a Tragédia Londoni színét —, Arany László keserű iróniáját — mondjuk a Délibábok hősét —, Asbóth János hideg dühét — mondjuk a Magyar conservatívot —, Justh Zsigmondnak a polgári feletti undorát — mondjuk Naplóját, és érezni fogja TGM, hogy Marxnak bizony ioza volt 1844-ben: a nemes konzervatív úgy tekint a polgárra, ahogy ő írta. Ez az úri lócsiszárok kora - jaj, ez a polgárosodás. Következtetésem az, hogy úgy léptünk ebbe a századba, ahogy Európa alján, de nem azon kívül léphettünk. Egy előre látható véggel. A Monarchia jövője fekete fellegként mindig ott lebegett a magyar polgárosodás felett, de ez nem jelenti azt, hogy ettől még e polgárosodás nem ebben a Monarchiában lendül fel. Zsákutcás fejlődés? Igen. De fejlődés. Végpontján mindenki a zsákutcát emlegeti, útközben mindenki a fejlődést. Persze, hogy a zsákutcából vissza kell menni, de semmiképpen sem ugyanoda, mert igazi visszaút sincs.tt jutunk a mához. TGM megírja, hogy 1956 a század s valószínűleg a történelem utolsó szocialista forradalma. Megint nem tudom, hogy mit gondol: vajon visszamozdított minket 1956, megakasztotta polgárosodásunkat, vagy ellenkezőleg, megalapozta a magyar polgárosodást. Én úgy vélem, hogy 1956 véres nekifutása nélkül nem ment volna végbe Magyarországon az a felemás polgárosodás, ami 1965 és 1985 között, a Kádár-korban megvalósult. Mivel nem hiszek abban, hogy a magyar társadalomnak polgárosodást tanulnia a 30-as évekbe kellene visszatekintenie, ugyanúgy nem hiszem azt sem, hogy a TGM által javasolt 1830-as évekbe való visszamerengés hozna itt polgári tapasztalatokat. Mindkét ajánlat — a nép-nemzeti harmadikutas és a liberálkonzervatív polgár nélküli polgárosodás — jól passzol ahhoz a névjegyhez, amit korábban a kommunista párti ideológusok tettek le. Abban közösek, hogy így vagy úgy, de valamilyen úton-módon át akarják ugrani a polgárosodást, a kapitalizálódást, vagy legalábbis annak piszkos korszakát, megvetik és gyűlölik a polgárt, aki seftel és bekracol, aki kultúrálatlanul vállalkozik és fogyaszt, aki ELÉGIA A BALOLDALRÓL Egy vaslábasban sárga fű virít ! 18 KRITIKA