Kritika 19. (1990)

1990 / 11. szám - Interjút készítette Láng Zsuzsa: A cizellált agresszivitástól az intellektu7ális élig avagy Orbán Viktor már nem polgárokat pukkaszt

KRITIKA 30 nem tűrő gyerek voltam, aki egészen egyszerűen képtelen elfogadni, hogy van néhány dolog a világon, amit nem tehet meg. Ez minden körül­mények között kínos, de egy tradicionális kis faluban egyenesen katasztrófa, ha egy kölyök kilóg a sorból. Kaptam is érte eleget, eltángáltak néhányszor rendesen. Más kérdés, hogy nem­igen használt. Mert tudtam én pontosan, hogy megint hülyeséget csinálok, azt is tudtam, hogy megint botrány lesz belőle, nem kellene — de mégis. Mégis, mindezek tudatában, roppant határozottan tovább csináltam a hülyeséget. Való igaz, hogy nemigen lehetett velem mást csinálni, mint időnként elverni. Ez odáig rend­ben is lett volna, hozzátartozott a játékszabá­lyokhoz, megértettem. A bajból még nagyobb baj csak olyankor kerekedett, ha igazságtalanul jártak el velem szemben. Elég tipikus a beigli esete. Imádtam a beiglit, de valami aktuális is­kolai gazemberség alkalmával azzal büntettek, hogy nem kaphattam repetát. Én viszont tud­tam, hogy ilyen nincs, mert egy dolog a maga­tartás, más dolog a kaja, nem is hagytam annyi­ban a dolgot. Megkértem egy másik gyereket, hogy szépen járuljon beiglirepetáért, aztán adja nekem, így is történt. De valahogy mégis kifeje­zésre kellett juttatnom az eljárás iránti rosszal­lásomat, és tányérostul falhoz vágtam az imá­dott, csalás útján megszerzett beiglit. Világos, hogy az ilyen gyerek vessen magára! A dafke-gyerekkor immár szemléletes. De mi okozhatta az utóbbi egy esztendő szabad szemmel is jól érzékelhető­ szelí­dülését? Mitől lett a cizellált agresszorból ugyan máig metszően gúnyos, ironizálásra hajlamos, ám parlamentáris politizálásra immár tökéletesen alkalmas frakcióveze­tővé a kötelmeket nem tűrő vadóc? Nem én változtam, hanem a harcmodor. Nyilván más stílusra van szükség, amikor a régi rendszer megdöntéséről, a demokrácia születé­séről szól a harc, és másra akkor, amikor e hely­zet már (elvileg) adott - legfeljebb nem tetszik. Az élesség, ha úgy tetszik, a kiélezés, sőt, legyen: a végletekig való élezés a véremben van, és semmi nem jellemzi jobban a Fideszt sem. De más a politika, a stratégia és a taktika az előbb említett két, egymástól alapjában külön­böző helyzetben. Másként fogalmaz az ember, ha éppen negyven éve nem volt szabad válasz­tás, és megint másként, ha valamiről immár a Parlamenten belül, az oda szabad, demokratikus választások által bekerült képviselőket kell meg­győzni. Csak az igazság kedvéért tedd hozzá: vál­tozatlanul pengeélesen! Naná. Állandóan élezve a pengét. Könyörte­lenül. A szemben álló félre mindig „élből” le­csapva. Hidd el, hogy nem is lehet másképpen. Egy kis párt súlya az intellektusában rejlik. Abban, hogy ha megszólal, oda kell rá figyelni, hogy hirtelen csend lesz a teremben, mert min­denki koncentrálásra kényszerül. És ez szeren­csére ma valóban így is néz ki az Országházban, ha fideszes képviselő kér (kap) szót. Ha nem így lenne, a fiatal demokraták nem lennének többek, mint narancsszínű kellékek, díszítő elemek a Tisztelt Ház patinás falai között. Ez alighanem jó néhány képviselő leg­szebb álmai közé tartozik. S bár a szená­tor urak-hölgyek egyikének-másikának arcán nehéz nem észrevenni a fideszesek iránt érzett félelemmel vegyes antipátiát, vitathatatlan, hogy népszerűségetek nap­ról napra nő. Népszerűségünk valószínűleg felkészültsé­günknek szól, és annak, hogy a fideszes képvise­lők az esetek többségében elvi-szakmai vitákba szállnak be. És persze annak is, hogy fiatalok, magabiztosak, és nagyon nehéz őket zavarba hozni. Márpedig az imént részletesen taglalt élesség, a tárgyszerűség és bizonyos értelemben a könyörtelenség a semmitmondó szólam-luft­­ballonok halálos ellensége, senki előtt nem két­séges, hogy melyik kerülhet ki győztesen a konfrontációból. Ezek szerint most már te is és a Fidesz is szólam-luftballonokat pukkaszt a pol­gárok helyett. Igen. Teszem, illetve tesszük ezt mindaddig, amíg ilyenek egyáltalán röpködhetnek a plená­ris ülések légterében, s amíg a kormánypártok nem képesek kivédeni a pukkanást. De léggömbökön kívül más is kering ugyanabban a levegőben. Az oly sokszor elénekelt „szépek, okosak ugyan, de túl fiatalok és tapasztalatlanok” kezdetű köz­kedvelt műdalt hogyan lehet lehalkítani az ország házában? Először is szedjük gyorsan szét, legalább há­romfelé a kérdést. Az, hogy szépek vagyunk, nagyon jólesik, örülünk, hogy tetszünk, de ezen kívül semmit nem tudunk kezdeni vele. Az, hogy okosnak titulálnak bennünket, szintén legyezgeti a hiúságunkat, büszkék is vagyunk rá, de relativitásával is tisztában vagyunk. Legtöb­bünknek volt alkalma szétnézni vagy éppen ta­nulni a híres nyugati egyetemeken, így aztán éppen mi tudjuk a legjobban, milyen is egy valóban okos ember. Szóval azokra, ott a cambridge-i, oxfordi könyvtárakban sajnos alig­­alig hasonlítunk, magyarul, mi legföljebb itt­honi (és még inkább parlamenti) viszonylatban vagyunk olyan végtelenül okosak, felkészültek, hozzáértők és tárgyszerűek. S mindezt csak megerősítheti az, akit az említett egyetemek levegője, az ott tanulni- és tudnivalók lehelete megcsapott, s az nyilván, hozzám hasonlóan átélte a porszem-effektus nem éppen kellemes perceit is. Egyébként „túlszépség” és „túlokos­­ság” ellen vannak a Fidesznek házi gyógyszerei is. Előfordul, hogy egynémely képviselőnk alatt kicsit megszalad a ló, azonnal észrevesszük rajta, hogy most már ő is komolyan elhiszi ma­gáról, hogy fenomenálisan zseniális, s akkor jöhet a — minden parlamenti fideszes képviselő mögé — kirendelt szakértő. Aki ugyan nemigen szerepel, még kevésbé villog, de garantáltan hozzáértőbb és rátermettebb szakember a ref­lektor fényében állónál, és aki ilyenkor azt mondja a magától eltelt honfiúnak vagy hon­leánynak: ácsi­ elég legyen a nagyképűségből. És akkor vége a nagyképűségnek. Szépség és okosság megvolt. Mi a helyzet a tapasztalatlansággal? Ezzel kapcsolatban csak egyet szoktunk visszakérdezni: mihez? Mihez kell a sok-sok év, mihez kevés a mi tapasztalatunk? Ennyi általá­ban éppen elég, hogy kiderüljön, nincs olyan téma, amelyből kihagyhatóak lennénk ezen a címen. Szabadjon talán egy példát mellékel­nem. A Fidesz jó, működő és használható nyug­díjtörvényt követel. A Fidesz garantáltan jó, működő, használható nyugdíjtörvény tervezetet képes letenni az asztalra, és reméli, hogy nem fogják megkövetelni hozzá (senkitől) a nyug­díjszelvény felmutatását. A nyugdíjasokról jut eszembe: a közvéle­ménykutatók adatai szerint a legfiatalab­bak mellett a legöregebbek körében vezeti a népszerűségi listát a Fidesz . . . Ez egyrészt az unokakomplexusban gyöke­rezik, a nagyszülők egyszerűen imádják az uno­kájukat, és kész. De az sem elhanyagolható va­lóság, hogy a fiatalok és az öregek helyzete sok tekintetben hasonlít egymáshoz. Élethelyzetük majdhogynem közös — egyformán perifériára szorultak. De van a kérdésnek pszichológiai magyarázata is. Az öregek, a nyugdíjasok, akik­ről pontosan tudjuk, hogyan élnek — gyermeke­ikben, a középkorúakban nemigen bízhatnak. Hiszen éppen ők voltak — így vagy úgy — jelen az elmúlt negyven év színpadán. Viszont az unokákról még el lehet hinni, hogy gyermek­immunitásukkal nem fertőződtek meg és nem is mocskolódtak be az elmúlt rezsim idején. Nem nagy kunszt arra felvágni, hogy a Fidesz-tagok nem korrumpálódtak, kezük vértelen, pénztelen . .. Egy pillanat! Semmit nem utálnék jobban, mint az erre való hivatkozást. Azt vallom, hogy mi egyáltalán nem tudhatjuk, hogyan reagál­tunk volna a negyven év minden felnőttjét érő impulzusokra, ha nem lettünk volna hátulgom­­bolósok azokban az időkben. Nem is tudhatjuk, hogyan viszonyultunk volna a bűnökhöz, hogy vajon tiszta maradt volna-e a kezünk akkor is, ha nem éppen a homokozótól lett volna sáros. Ez a kérdés kérdés marad, bár sok értelme nincs. Lévén erősen elméleti jellegű. Lásd még „a fiatalság, az életkor nem érdem” mottójú Orbán Viktor-idéze­­teket... Lásd. Valamint lásd (halld!) még Demjén Rózsit, akitől az a mélyértelmű igazság szárma­zik — elhangzott a választások előtt, egy ne­künk kampányolt koncert alkalmával -, hogy a fideszesek azért nem forgatják a köpönyegüket, merthogy még köpenyük sem volt nekik, soha. Tudom, most az következik, hogy ha nem is volt, hát mindenképpen lesz, s ha lesz, hát for­gatják is majd . . . Tévedés. Az következik, hogy mi lesz, ha a Fidesz megszűnik ellenzék lenni? Úgy érted, akkor mi lesz, ha a Fidesz ne adj’ isten, akarom mondani, adná isten, kormány­­párti pozícióba kerülne? Nem hiszem, hogy ettől a helyzettől félteni kellene minket. Halálra fogod unni magad! Vagy nem. Elvégre a szakmámat imádom, szívesen gyakorolnám is, bár ebben a mostani magyar politikai helyzetben aligha jut még rá időm a közeljövőben. Nagyon konstruktív kis kormánypárt lennénk, azt hiszem. Úgy emlékszem, éppen te minő­sítetted idegbajosnak a Parlamentet. Vagy ez a Parlament nem az a Parlament? Én azt hiszem, hogy ahogy változnak az idők, úgy változnak a Parlamentek is. Elég ne­héz megjósolni, mi lesz. Az azonban nagyon valószínűnek látszik, hogy a „dafkét” a másik oldalon is meg lehet tartani, a „debatterre” mindig, minden időben és helyen szükség lesz. Feltéve, hogy lesz akkor is egy jól inspi­ráló, kőkemény, felkészült és pengeéles ellenzék... Őszintén kívánom, hogy legyen! Az interjút készítette: LÁNG ZSUZSA

Next