Kritika 19. (1990)
1990 / 11. szám - Interjút készítette Láng Zsuzsa: A cizellált agresszivitástól az intellektu7ális élig avagy Orbán Viktor már nem polgárokat pukkaszt
KRITIKA 30 nem tűrő gyerek voltam, aki egészen egyszerűen képtelen elfogadni, hogy van néhány dolog a világon, amit nem tehet meg. Ez minden körülmények között kínos, de egy tradicionális kis faluban egyenesen katasztrófa, ha egy kölyök kilóg a sorból. Kaptam is érte eleget, eltángáltak néhányszor rendesen. Más kérdés, hogy nemigen használt. Mert tudtam én pontosan, hogy megint hülyeséget csinálok, azt is tudtam, hogy megint botrány lesz belőle, nem kellene — de mégis. Mégis, mindezek tudatában, roppant határozottan tovább csináltam a hülyeséget. Való igaz, hogy nemigen lehetett velem mást csinálni, mint időnként elverni. Ez odáig rendben is lett volna, hozzátartozott a játékszabályokhoz, megértettem. A bajból még nagyobb baj csak olyankor kerekedett, ha igazságtalanul jártak el velem szemben. Elég tipikus a beigli esete. Imádtam a beiglit, de valami aktuális iskolai gazemberség alkalmával azzal büntettek, hogy nem kaphattam repetát. Én viszont tudtam, hogy ilyen nincs, mert egy dolog a magatartás, más dolog a kaja, nem is hagytam annyiban a dolgot. Megkértem egy másik gyereket, hogy szépen járuljon beiglirepetáért, aztán adja nekem, így is történt. De valahogy mégis kifejezésre kellett juttatnom az eljárás iránti rosszallásomat, és tányérostul falhoz vágtam az imádott, csalás útján megszerzett beiglit. Világos, hogy az ilyen gyerek vessen magára! A dafke-gyerekkor immár szemléletes. De mi okozhatta az utóbbi egy esztendő szabad szemmel is jól érzékelhető szelídülését? Mitől lett a cizellált agresszorból ugyan máig metszően gúnyos, ironizálásra hajlamos, ám parlamentáris politizálásra immár tökéletesen alkalmas frakcióvezetővé a kötelmeket nem tűrő vadóc? Nem én változtam, hanem a harcmodor. Nyilván más stílusra van szükség, amikor a régi rendszer megdöntéséről, a demokrácia születéséről szól a harc, és másra akkor, amikor e helyzet már (elvileg) adott - legfeljebb nem tetszik. Az élesség, ha úgy tetszik, a kiélezés, sőt, legyen: a végletekig való élezés a véremben van, és semmi nem jellemzi jobban a Fideszt sem. De más a politika, a stratégia és a taktika az előbb említett két, egymástól alapjában különböző helyzetben. Másként fogalmaz az ember, ha éppen negyven éve nem volt szabad választás, és megint másként, ha valamiről immár a Parlamenten belül, az oda szabad, demokratikus választások által bekerült képviselőket kell meggyőzni. Csak az igazság kedvéért tedd hozzá: változatlanul pengeélesen! Naná. Állandóan élezve a pengét. Könyörtelenül. A szemben álló félre mindig „élből” lecsapva. Hidd el, hogy nem is lehet másképpen. Egy kis párt súlya az intellektusában rejlik. Abban, hogy ha megszólal, oda kell rá figyelni, hogy hirtelen csend lesz a teremben, mert mindenki koncentrálásra kényszerül. És ez szerencsére ma valóban így is néz ki az Országházban, ha fideszes képviselő kér (kap) szót. Ha nem így lenne, a fiatal demokraták nem lennének többek, mint narancsszínű kellékek, díszítő elemek a Tisztelt Ház patinás falai között. Ez alighanem jó néhány képviselő legszebb álmai közé tartozik. S bár a szenátor urak-hölgyek egyikének-másikának arcán nehéz nem észrevenni a fideszesek iránt érzett félelemmel vegyes antipátiát, vitathatatlan, hogy népszerűségetek napról napra nő. Népszerűségünk valószínűleg felkészültségünknek szól, és annak, hogy a fideszes képviselők az esetek többségében elvi-szakmai vitákba szállnak be. És persze annak is, hogy fiatalok, magabiztosak, és nagyon nehéz őket zavarba hozni. Márpedig az imént részletesen taglalt élesség, a tárgyszerűség és bizonyos értelemben a könyörtelenség a semmitmondó szólam-luftballonok halálos ellensége, senki előtt nem kétséges, hogy melyik kerülhet ki győztesen a konfrontációból. Ezek szerint most már te is és a Fidesz is szólam-luftballonokat pukkaszt a polgárok helyett. Igen. Teszem, illetve tesszük ezt mindaddig, amíg ilyenek egyáltalán röpködhetnek a plenáris ülések légterében, s amíg a kormánypártok nem képesek kivédeni a pukkanást. De léggömbökön kívül más is kering ugyanabban a levegőben. Az oly sokszor elénekelt „szépek, okosak ugyan, de túl fiatalok és tapasztalatlanok” kezdetű közkedvelt műdalt hogyan lehet lehalkítani az ország házában? Először is szedjük gyorsan szét, legalább háromfelé a kérdést. Az, hogy szépek vagyunk, nagyon jólesik, örülünk, hogy tetszünk, de ezen kívül semmit nem tudunk kezdeni vele. Az, hogy okosnak titulálnak bennünket, szintén legyezgeti a hiúságunkat, büszkék is vagyunk rá, de relativitásával is tisztában vagyunk. Legtöbbünknek volt alkalma szétnézni vagy éppen tanulni a híres nyugati egyetemeken, így aztán éppen mi tudjuk a legjobban, milyen is egy valóban okos ember. Szóval azokra, ott a cambridge-i, oxfordi könyvtárakban sajnos aligalig hasonlítunk, magyarul, mi legföljebb itthoni (és még inkább parlamenti) viszonylatban vagyunk olyan végtelenül okosak, felkészültek, hozzáértők és tárgyszerűek. S mindezt csak megerősítheti az, akit az említett egyetemek levegője, az ott tanulni- és tudnivalók lehelete megcsapott, s az nyilván, hozzám hasonlóan átélte a porszem-effektus nem éppen kellemes perceit is. Egyébként „túlszépség” és „túlokosság” ellen vannak a Fidesznek házi gyógyszerei is. Előfordul, hogy egynémely képviselőnk alatt kicsit megszalad a ló, azonnal észrevesszük rajta, hogy most már ő is komolyan elhiszi magáról, hogy fenomenálisan zseniális, s akkor jöhet a — minden parlamenti fideszes képviselő mögé — kirendelt szakértő. Aki ugyan nemigen szerepel, még kevésbé villog, de garantáltan hozzáértőbb és rátermettebb szakember a reflektor fényében állónál, és aki ilyenkor azt mondja a magától eltelt honfiúnak vagy honleánynak: ácsi elég legyen a nagyképűségből. És akkor vége a nagyképűségnek. Szépség és okosság megvolt. Mi a helyzet a tapasztalatlansággal? Ezzel kapcsolatban csak egyet szoktunk visszakérdezni: mihez? Mihez kell a sok-sok év, mihez kevés a mi tapasztalatunk? Ennyi általában éppen elég, hogy kiderüljön, nincs olyan téma, amelyből kihagyhatóak lennénk ezen a címen. Szabadjon talán egy példát mellékelnem. A Fidesz jó, működő és használható nyugdíjtörvényt követel. A Fidesz garantáltan jó, működő, használható nyugdíjtörvény tervezetet képes letenni az asztalra, és reméli, hogy nem fogják megkövetelni hozzá (senkitől) a nyugdíjszelvény felmutatását. A nyugdíjasokról jut eszembe: a közvéleménykutatók adatai szerint a legfiatalabbak mellett a legöregebbek körében vezeti a népszerűségi listát a Fidesz . . . Ez egyrészt az unokakomplexusban gyökerezik, a nagyszülők egyszerűen imádják az unokájukat, és kész. De az sem elhanyagolható valóság, hogy a fiatalok és az öregek helyzete sok tekintetben hasonlít egymáshoz. Élethelyzetük majdhogynem közös — egyformán perifériára szorultak. De van a kérdésnek pszichológiai magyarázata is. Az öregek, a nyugdíjasok, akikről pontosan tudjuk, hogyan élnek — gyermekeikben, a középkorúakban nemigen bízhatnak. Hiszen éppen ők voltak — így vagy úgy — jelen az elmúlt negyven év színpadán. Viszont az unokákról még el lehet hinni, hogy gyermekimmunitásukkal nem fertőződtek meg és nem is mocskolódtak be az elmúlt rezsim idején. Nem nagy kunszt arra felvágni, hogy a Fidesz-tagok nem korrumpálódtak, kezük vértelen, pénztelen . .. Egy pillanat! Semmit nem utálnék jobban, mint az erre való hivatkozást. Azt vallom, hogy mi egyáltalán nem tudhatjuk, hogyan reagáltunk volna a negyven év minden felnőttjét érő impulzusokra, ha nem lettünk volna hátulgombolósok azokban az időkben. Nem is tudhatjuk, hogyan viszonyultunk volna a bűnökhöz, hogy vajon tiszta maradt volna-e a kezünk akkor is, ha nem éppen a homokozótól lett volna sáros. Ez a kérdés kérdés marad, bár sok értelme nincs. Lévén erősen elméleti jellegű. Lásd még „a fiatalság, az életkor nem érdem” mottójú Orbán Viktor-idézeteket... Lásd. Valamint lásd (halld!) még Demjén Rózsit, akitől az a mélyértelmű igazság származik — elhangzott a választások előtt, egy nekünk kampányolt koncert alkalmával -, hogy a fideszesek azért nem forgatják a köpönyegüket, merthogy még köpenyük sem volt nekik, soha. Tudom, most az következik, hogy ha nem is volt, hát mindenképpen lesz, s ha lesz, hát forgatják is majd . . . Tévedés. Az következik, hogy mi lesz, ha a Fidesz megszűnik ellenzék lenni? Úgy érted, akkor mi lesz, ha a Fidesz ne adj’ isten, akarom mondani, adná isten, kormánypárti pozícióba kerülne? Nem hiszem, hogy ettől a helyzettől félteni kellene minket. Halálra fogod unni magad! Vagy nem. Elvégre a szakmámat imádom, szívesen gyakorolnám is, bár ebben a mostani magyar politikai helyzetben aligha jut még rá időm a közeljövőben. Nagyon konstruktív kis kormánypárt lennénk, azt hiszem. Úgy emlékszem, éppen te minősítetted idegbajosnak a Parlamentet. Vagy ez a Parlament nem az a Parlament? Én azt hiszem, hogy ahogy változnak az idők, úgy változnak a Parlamentek is. Elég nehéz megjósolni, mi lesz. Az azonban nagyon valószínűnek látszik, hogy a „dafkét” a másik oldalon is meg lehet tartani, a „debatterre” mindig, minden időben és helyen szükség lesz. Feltéve, hogy lesz akkor is egy jól inspiráló, kőkemény, felkészült és pengeéles ellenzék... Őszintén kívánom, hogy legyen! Az interjút készítette: LÁNG ZSUZSA