Kritika 19. (1990)
1990 / 11. szám - Ludassy Mária: A sajtó mint főellenség. Egy rögeszme története – 1750–1850
Kissé riadtan láttam az „ÉS”-ben a mai vitaülés címét: milyen magyar eszmei hagyományokra vezethető vissza kormányzatunk kultúrpolitikája ... Én ugyanis csak XVIII. századi, ráadásul francia kályhától kiindulva tudok táncolni, s a sajtószabadság elleni anathémák 200 esztendős közhelyeit gyűjtöttem össze ezen előadásra. Talán némi vigaszt jelenthet számunkra, hogy nemcsak a liberális demokrácia eszméi jelentenek „másutt rég megunt ócskaságot”, hanem az antiliberalizmus közhelyei sem speciálisan mai magyar találmányok. Ez utóbbi eszmekörnek közös, bár látszatra ellentétes politikai töltésű forrása vagyon: Rousseau populista kultúrkritikája és Robespierre erre támaszkodó erényes terrorja, valamint az ultramontán katolicizmus ultrakonzervativizmusa, mely nemcsak a felvilágosodást és a forradalmat, de az egész, a reneszánsz és a reformáció emancipatórikus eszméire visszamenő európai fejlődést elutasítja. Talán az itt következő idézetmontázs, ha bizonyítani nem is, de érzékeltetni képes, hogy a gondolatszabadsággal leszámolni vágyó két eszmerendszer logikai szerkezete, érvelésmódja lényegében azonos. Kiindulópont tehát a modern populista ideológia megalapítójának, Jean-Jacques Rousseaunak kultúrkritikája. Első Értekezése (Javított-e az erkölcsökön a tudományok és a művészetek újraéledése? 1750) látványosan szakít az egész francia felvilágosodás fejlődés-filozófiájával, mely az emberi szellem haladásának legnagyobb fegyvertényét látta a nyomda feltalálásában, mivel ez a felfedezés teszi megállíthatatlanná az addig elért tudományos, technikai találmányok és felfedezések, vallási és filozófiai eszmék térhódítását. Luthert azért nem sikerült a középkori eretnekekhez hasonlóan kitörölni az európai történelemből, mert kinyomtathatta téziseit — írta Condorcet, az utolsó enciklopédista —, és egy százezer példányban inkarnálódott eszme immár halhatatlan. Rousseau épp ezt tekinti az európai fejlődés végzetes kisiklásának: „Leukipposz és Démokritosz istentelen művei eltűntek velük együtt. Akkor még nem találták ki, hogyan lehet örökkévalóvá tenni az emberi szellem hóbortjait. Ellenben hála a nyomdatechnika csodáinak, a Hobbes-ok és a Spinozák veszedelmes álmodozásai örökre fennmaradnak. Fel hát, híres irományok, tenyers és tudatlan atyáink számára elérhetetlenek, induljatok utódainkhoz ama még végzetesebb művekkel együtt, melyekből századunk erkölcseinek romlottsága árad, s vigyétek el jövendő századokhoz tudományaink és művészeteink haladásának végzetes történetét...” Ennek a kultúrkritikának a csúcsa a d’Alembert-hez írt híres levél (1758), mely az egész kozmopolita magaskultúra megsemmisítéséről álmodik a régmúlt törzsi társadalmaira visszamenő tömegdemonstrációk és harci táncok, vallási kardalok és ártatlan népdalok „demokratikus köztársasághoz egyedül illő” szórakozásainak feltámasztása révén. (Igaz, Rousseau ezt a szellemidézést csak ott tartotta lehetségesnek, ahová még nem jutott el a nyugat-európai civilizáció bomlasztó hatása: a hegyektől övezett svájci kantonokban, a tenger által elszigetelt Korzikán és az orosz tenger árjában fulladozó Lengyelországban, ahol „ha húszéves korában egy lengyel többé nem lesz olyan, mint az európai ember, hanem teljes egészében lengyel lesz, akkor Oroszország szellemileg sohasem lesz képes leigázni Lengyelországot!”) Ennek a demokratikus köztársaságnak, közismert, a politikai filozófiája a Társadalmi Szerződésben található. Az általános akarat olyan koncepciója, mely nem feltételezi, hanem kizárja a különös akaratok, a különérdekek érvényesítését: a nép ideális közakarata nem tűrheti meg a sokféleséget, a nép igazi érdeke egy és oszthatatlan, a másság fellépése csak népellenes fondorlat lehet. Mivel „az általános akarat sohasem téved”, ha én véletlenül mást találtam akarni vagy akár csak gondolni, akkor a legjobb, ha csírájában elfojtom magamban eme tévelygő eszmét, mielőtt polgártársaim „kényszerítenek arra, hogy szabad legyek”, azaz, hogy azt akarjam, amit a többség választott. „Ha tehát az enyémmel ellentétes vélemény győzedelmeskedik, ez semmi egyebet nem bizonyít, mint hogy tévedtem, s amit általános akaratnak véltem, az valójában nem volt az. Ha az én magánvéleményem kerekedett volna felül, akkor valami mást tettem volna, mint amit akartam, s éppen ebben az esetben nem lettem volna szabad.Ez a szabadságfelfogás — minden magánérdek, minden magánvélemény szabadságának elfojtása az ideális közakarat nevében — lett a „szabadság zsarnoka” ideológiai bázisa. Ha győzött a demokratikus forradalom, és a hatalom immár a nép hatalma, akkor minden ellenzéki vélemény, minden kritikus gondolat csak az ellenség műve lehet, hisz a néphatalom ellen csak a nép ellenségei konspirálhatnak. „Franciaországban csak két párt van: a nép és ellenségei — mondotta Robespierre a jakobinus klubban tartott beszédében. — Ki kell irtani mindazon gonosztevőket, akik örökké az ember jogai és a nép jóléte ellen konspirálak. Aki nincs a néppel, az a nép ellen van ... Ismétlem: csak két párt létezik — a bűnös és az erényes emberek pártja. ” (Az én kiemelésem - L. M.) Ezen „dualista” koncepció alapján természetesen a priori kizárt, hogy a bűnös emberek pártja nyilvánossághoz jusson, hogy élvezni merészelje a különben a jakobinus alkotmányban is rögzített elidegeníthetetlen természetes jogát a szólás- és sajtószabadsághoz. A régi rend abszolutizmusa (mely alatt szabadon szájalhattak a szabadgondolkodó filozófusok, a kritikus közgazdászok) langymeleg liberalizmusnak tűnhet Robespierre „sajtótörvénye” mellett: „A törvény halálbüntetés terhe mellett üldöz minden kísérletet, mely az állam biztonsága, a szabadság és az egyenlőség elvei, a haladás, a köztársaság egysége és oszthatatlansága ellen irányul. Felhívom a forradalmi bíróságokat, hogy a törvény teljes szigorával sújtsanak le azon írások szerzőire, akik a szabadság szent elveit támadják, zúzzák szét azokat, akik a királyság szellemének feltámasztásával kísérleteznek, akik a zsarnok és hívei halála miatt megpróbálnak szánalmat ébreszteni a népben, s akik a közvélemény előtt rágalmazzák az igaz hazafiakat!” (1793. július 16-i beszéd) A rágalmazás lett különben Robespierre sajtóellenes hadjáratának fixa ideája, pedig ekkor még nem azok a tényleg képtelen vádak jellemezték az antijakobinus sajtót, mint thermidort követően, midőn a szép Saint Just-szel való homoszexuális viszonytól XVI. Lajos lányának feleségülvételéig post mor nem valóban minden rágalom megjelent a „Megvesztegethetetlenről”, hanem Robespierre hatalomvágya, kritikát nem tűrő fanatizmusa, erkölcsi terrorja, diktatórikus politikája volt e „rágalmak” tárgya. Amit persze vissza lehetett volna magánvádas sajtóperrel is utasítani, csakhogy aki a nép legerényesebb képviselőjét rágalmazza, az magát a francia népet teszi tönkre, az az erény ellen követ el merényletet: „Ezek a firkászok azok, akik egész életüket az igaz forradalmároknak, így magának a népnek a rágalmazásával töltik, akik megmérgezik a közszellemet, akiknek bérgyilkos tolla nap mint nap kábítószert és halálos mérget csöpögtet a lelkekbe!” Persze 1793-ban még nem sikerült az ellenzéki sajtót teljes egészében felszámolni, ez csupán az ellenzék fizikai megsemmisítése után következett be: az hébertisták elleni per a Pere Duchesne, a dantonisták elleni a Vieux Cordelier lefejezését jelentette. Ekkor még élt a filozófusok szabad szelleme, az enciklopédisták eszméi a korlátlan gondolat- és szólásszabadság szabadelvű hitvallásában. Ennek legmeghatóbb képviselője, a kritikai racionalizmus mártírja, Condorcet. A filozófus az intolerancia tolerálhatóságának dilemmájaként fogalmazza meg a mindenfajta szellemi terméket megillető, elvileg korlátozhatatlan véleményszabadság kérdését (ismerve vitaülésünk témáját, fél- és egész fasiszta orgánumok vizsgálatát, úgy tűnik nekem, hogy e problémát ma sem tekinthetjük túlhaladottnak), íme egy klasszikus szabadgondolkodó krédója: „A filozófusok mindig a vélemények és kultuszok teljes szabadságát követelik, még azon szellemi termékek számára is, melyeknek intoleráns maximái és kizárólagos szellemisége, emberellenes eszméi és szabadsággyilkos politikája ellentétes az emberi jogokkal és a szabad társadalom erkölcsi és politikai princípiumaival . ..” Ebből természetesen következik, hogy a filozófus megengedhetetlennek tartotta a forradalommal valóban ellenséges királypárti lapok, illetve a liberális eszmékkel összeegyeztethetetlen terrorista uszítások elleni rendőrhatósági fellépést — szabad vitát a szabad vita ellenségeivel, hirdette a „semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek” jakobinus elvével ellentétes meggyőződését: „Én nem olvasom sem a Nép barátja, sem a Király barátja című lapokat. Mondották nékem, hogy az első néha igaztalanul a A SAJTÓ MINT FŐELLENSÉG E Egy rögeszme története — 1750-1850 31 KRITIKA