Kritika 19. (1990)

1990 / 3. szám - VITA A BALOLDALISÁGRÓL - Lengyel László: Elégia a baloldalról

I VITA A BALOLDALISÁGRÓL M­inek szomorkodni? A kopár tűzfalakról és beesett arcú öregeinkről joggal jut­hat eszünkbe: kár volt már a magyar­nak, annak a Petőfinek s Kossuthnak 1848—49-ben lihegnie, csak bajt hozott ránk 1918-ban Jászi és Károlyi, 1919-ben Lukács és Kun, 1956-ban Bibó és Nagy. A forradalmak a történelem mozdonyai, de bizony tolatómoz­donyok. Csak visszatoltak minket a mindenféle diktatúrába. Ha nem szóltunk volna, ha marad­tunk volna, ha a polgárság és a munkásság előtti nemesi szabadelvűségbe kapaszkodtunk volna, akkor ma udvarházaink ablakán látnánk béké­sen lengeni az akácot, de benn a szobában baronesse-eink a csillogó magyar számítógépen számítgatnák szabadelvű üzleteik hasznait. Akkor nem töttük van magunk kossuthistának, de még széchenyistának sem. De válasszuk külön Tamás Gáspár Miklós nagyívű történelemfestéséből az anyagi, gazda­sági elemet és a kulturális-politikai elemet. Mert­hogy a történelem TGM-felfogása nem egysze­rűen kultúrhistóriai bravúr és jelentős politikai metafilozófiai esemény, de akár akarja, akár nem, belehasít a társadalmi modernizáció anyagi világába is. Ha valaki egy eszmeáramlatot elvet és egy másikat ajánl, ha valaki egy társadalomfejlő­dési modellt leír és egy másikat próbál elő­varázsolni, annak számolnia kell azzal, hogy nemcsak könyvekre és szerzőkre kérdeznek rá kritikusai, hanem magára a történelmi értéke­lésre is. Ha nem egyszerűen konzervatív mítoszt akar csinálni, akkor mégis célszerű megmonda­nia, hogy mit is gondol a magyar polgárosodás­ról. A szerző Bibót és a bibói vonalat szembesíti az 1848—49-es, illetve az 1867-es hagyomány­nyal. Az egyik oldalon megállapítja, hogy Bibó­­nak nincs igaza a maga kossuthizmusában, ami­kor, ragaszkodván a revolutiós eszmékhez, 1867-et és az utána következőket a magyar alkat eltorzítójának és zsákutcásnak láttatja, ahelyett, hogy a deáki nagy művet értékelné, és Lövik, Gozsdu, Török művei felett andalod­­na. Kénytelen vagyok nyersen feltenni a kér­dést: lehetséges volt-e 1867 deáki nagy műve 1848—49 kossuthi nagy műve nélkül? S vajon 1848—49 a magyar polgárosodás megakasztója, vagy éppenséggel előrehajtója? Vajon ez a tola­­tómozdony félre tolta a helyesen politizáló konzervatívokat, és Magyarországot évtizedekre hátráltatta? De a deáki produkciót nem éppen az tette naggyá, hogy mégiscsak megtagadta azt az 1832-es nemesi politizálást, véget vetett a múltba süllyedésnek, amely útját állta bármiféle modernizációnak, és 1848—49-es alapokról in­dított, de magába olvasztotta a Bach-korszak modernizációs tanulságait is? Igen, 1867 fontos mérföldkő, de nem azért, mert a 67 utániak visszamentek az 1830-as évekbe. A 67 utáni polgárosodásban mindaz emelt, ami nem volt előkelően és tetszetősen, kastélyosan és udvar­­­házasan konzervatív, hanem piszkosan és üzle­tesőn, spekulációsan és üzemeket a semmiből teremtően liberálisan modernizált. A 67 utáni asszimilálódó zsidóság, az osztrák és monarchia­beli tőkések, iparosok, vállalkozók emelték, hurcolták fölfelé ezt az országot, de velük és mellettük a vékony magyar polgárság. Tőzsdéz­tek, adtak és vettek, vasutat és adminisztrációt építettek, összekapcsolták az udvarházak Ma­gyarországát a világgal. Az idős Arany János és Madách Imre borzongott és undorodott ettől az új és pezsgő világtól, hányingerük volt attól, amit úgy hívunk, kapitalizmus. Az 1870-es évek csalódott kis csapata, Asbóth János, Arany László, Toldy István éppen liberális apáinak rótta fel ezt a rút polgárosodást: bírálták az asszimilációt, azt, hogy az állam immár mindent megenged. A 2000 elmúlt decemberi számában már idéztem Asbóth keserű mondatait: ,,A ke­reskedelmi szabadság felvilágosodott elvének feláldoztuk a magyar kereskedelmet, a »tőke szabad associatiója« nagyszerű modern eszmé­jének határtalan naivitással hódolva, becipel­tük hazánkba a korrupciót és a krachot.” És Asbóth, Grünwald Béla Bismarckban és Disraeli­­ben hitt, szerették volna az 1830-as és 40-es éveinek védvámos stílusát feléleszteni, az álla­mot a gazdaság, a kultúra, a nemzetiségek hely­zetének legfőbb irányítójává tenni. Ismét mon­dom: ami 1867 után gazdagította, nevelte ezt az országot, az nem Justh Zsigmond előkelő undora az itt is, ott is felbukkanó, se angolul, se franciául csevegni nem tudó malmosok, ipa­rosok, zsidó bérlők felett, hanem az utóbbi bár­­dolatlanok gazdasági ügyletei. Hálát adhatunk az Istennek, hogy Magyarországon a század­végen végbement egy sajátos polgárosodás, iparosodás, s szavam nincs rá, de azt monda­nám, hogy munkásodás. Mert bizony még itt se lennénk gazdasági és politikai kultúrában azon képzetté és szervezetté váló munkások nélkül, akik tömegesen értették meg, hogy nekik is jogaik vannak, nemcsak a gróf Zichy Antaloknak és gróf Apponyi Alberteknek. Ellentétben Bibóval,úgy vélem,hogy az 1867-es kiegyezés után mindennek ellenére felemelke­dés következett, gazdagodás, és nem távolod­tunk, hanem közeledtünk Európához. De nem azért, mert sikerült végre a véres keservek után, a honfibúból és a könnyáztatta kebelből fel­törnie a világ szeretetének, s megtaláltuk a jó kis helyeket, a jó kocsmákat és a könnyű boro­kat, a szellemes ivócimborákat és a pörgő nyel­vű lányokat, ahogy TGM sejdíti, hanem mert a jó kis helyek mellett felépültek a gyárak, a vas­utak, az utak, a bankok, jöttek a pénzemberek, a Berend Ivánok vették át a magyar nábobok és Baradlay Kázmérok helyét. Színvonaltala­­nabb volt ez, mint elődje, kulturálatlanabb és pallérozatlanabb, és hiányzott belőle az 1830-as évek oly kedves lassúsága, amikor nyakig lehe­tett esni a sárba a fényes kastély mellett. Tamás Gáspár Miklós idézi Marx Gazdasági­filozófiai kéziratokban megjelent gondolatait arról, hogy hogyan néz a nemesség a polgárság­ra: „Szabadon üzletelő, uzsorás, kerítő, rab­szolgai, simulékony, széptevő, becsapó, száraz, a konkurenciát és ennélfogva a pauperizmust és a bűntettet, minden szociális kötelék felbomlá­sát létrehozó, tápláló, dédelgető pénzbitangot festi le, akiben nincs becsület, nincsenek elvek, nincs költészet, nincs szubsztancia, nincs sem­mi.” „Micsoda remek Szabó Dezső-i szöveg!” — teszi hozzá a szerző. Ugyan dehogy! Tessék talán elővenni Arany depressziós piszmogását — mondjuk a Hídavatást —, Madách pesszimista elhúzódását — mondjuk a Tragédia Londoni színét —, Arany László keserű iróniáját — mond­juk a Délibábok hősét —, Asbóth János hideg dühét — mondjuk a Magyar conservatívot —, Justh Zsigmondnak a polgári feletti undorát — mondjuk Naplóját, és érezni fogja TGM, hogy Marxnak bizony ioza volt 1844-ben: a nemes konzervatív úgy tekint a polgárra, ahogy ő írta. Ez az úri lócsiszárok kora - jaj, ez a pol­gárosodás. Következtetésem az, hogy úgy léptünk ebbe a századba, ahogy Európa alján, de nem azon kívül léphettünk. Egy előre látható véggel. A Monarchia jövője fekete fellegként mindig ott lebegett a magyar polgárosodás felett, de ez nem jelenti azt, hogy ettől még e polgárosodás nem ebben a Monarchiában lendül fel. Zsák­utcás fejlődés? Igen. De fejlődés. Végpontján mindenki a zsákutcát emlegeti, útközben min­denki a fejlődést. Persze, hogy a zsákutcából vissza kell menni, de semmiképpen sem ugyan­oda, mert igazi visszaút sincs.­tt jutunk a mához. TGM megírja, hogy 1956 a század s valószínűleg a történelem utolsó szocialista forradalma. Megint nem tudom, hogy mit gondol: vajon visszamozdított min­ket 1956, megakasztotta polgárosodásunkat, vagy ellenkezőleg, megalapozta a magyar polgá­rosodást. Én úgy vélem, hogy 1956 véres neki­futása nélkül nem ment volna végbe Magyar­­országon az a felemás polgárosodás, ami 1965 és 1985 között, a Kádár-korban megvalósult. Mivel nem hiszek abban, hogy a magyar társada­lomnak polgárosodást tanulnia a 30-as évekbe kellene visszatekintenie, ugyanúgy nem hiszem azt sem, hogy a TGM által javasolt 1830-as évekbe való visszamerengés hozna itt polgári tapasztalatokat. Mindkét ajánlat — a nép-nem­zeti harmadikutas és a liberálkonzervatív polgár nélküli polgárosodás — jól passzol ahhoz a név­jegyhez, amit korábban a kommunista párti ideológusok tettek le. Abban közösek, hogy így vagy úgy, de valamilyen úton-módon át akarják ugrani a polgárosodást, a kapitalizálódást, vagy legalábbis annak piszkos korszakát, megvetik és gyűlölik a polgárt, aki seftel és bekrac­ol, aki kultúrálatlanul vállalkozik és fogyaszt, aki ELÉGIA A BALOLDALRÓL Egy vaslábasban sárga fű virít ! 18 KRITIKA

Next