Kritika 21. (1992)

1992 / 2. szám - Balassa Péter: Forgács Péter: Privát Magyarország

FILM °Forgács Pét^v: Privát Magyarország Egyszeri, jelentékeny teljesítmény ez a film. Igaza van Bikácsy Gergelynek Forgács Péter álommásolatai című kriti­kájában (Magyar Napló, 1991. június 28.), amikor „az egész magyar filmtörténet egyik legérdekesebb, legmeghatóbb alkotásának” nevezi. A rendező négy „talált tárgyat”, amatőrfilmet, amit magánemberek készítet­tek családjukról, életükről, önmagukról, rendkívüli tapintattal, alig nyúlva az anyag­hoz, négyrészes társadalmi-lélektani tablóso­rozattá rendezte 1988 és 1990 között. A négy film: A Bartos család, Dusi és Jenő, Vagy-vagy, N. úr naplója. Különböző polgárarcokat és élettöredéke­ket, különböző műfaji és lelki alkatokat mutat­nak ezek a filmek, ha lehet egyáltalán ez esetben ilyen kategóriákat használni. Az első film, a Bartos család töredékes fejlődésregényre, lassan tempózó családi epikára emlékeztet, amelyben az egyes részek közötti folyamatosságot a néző politikai-történelmi ismeretei és - jó esetben ­­a reflexeiben megmaradt polgári életmód emlé­ke biztosíthatja. így az 1928-29-es Budapestet úgy látjuk, mint egy hirtelen felszakadó, elfelej­tett, archaikus emlékezésben: a Pozsonyi úti, lipótvárosi negyedet, intérieuröket mint szug­­gesztív tárgyi-érzelmi emlékeket és teljes élet­formát. Nyüzsgő életképek: máriabesnyői nya­ralás, a családfő egy munkanapja a fatelepen (vállalatának kapcsolatát Déry Tiborral, amit az ítélet nincsben emleget, szintén Bikácsy idézi fel). A polgári család nyilvános és intim élete, az amatőrfilmes Bartos Zoltán jóvoltából, ter­mészetesség és kicsit ironikus-teátrális beállítá­sok határvonalán mutatkozik meg: kedélyes vendégségek, entrée-k és Abgangok, elszálló mosoly, színpadi „félre” és negédes kézcsók, groteszk promenádok - mindez a konszolidált­­ság öntudatlan öntudatosságáról: biztonságá­ról árulkodik, amelynek a harmincas évek végé­től szemmel láthatóan, a képsorok tanúsága szerint is vége. A kedves együgyűség és társasá­gi korlátoltság majdnem megmarad továbbra is, de az arcokon megmagyarázhatatlan - szá­munkra még érthető, későbbiek szemében talá­nyos, titokzatos - szorongás, tikk, megmereve­dő mimika és torzulás jelenik meg, amit csak felerősít az egyik családtag bájosan szamár, saját készítésű sanzonja „a szerelemről”. A Bartos család egyértelműen a liberális, szá­­zadközepi zsidó felső középosztály jegyeit viseli magán - szellemi igényesség és korabeli ízléste­lenség határán, magyarnóta és korai szalon­­dzsessz között, gondtalan mókázás, férfiak tár­sastánca és szorongást leplező „flirtek” (kitűnő az azonos című, német feliratos betét, ez a ben­sőségesen blőd szobaszínházi jelenet). Mindeb­ben a teltség és a magánakvalóság a meghök­kentő, ami a privát értelmességéről, lekerekí­­tettségéről ad lűrt, hogy hát ez tényleg megvolt. Valóban, mintha A befejezetlen mondat és a Nehéz szerelem eredeti közegét, a televényt, a nyersanyagot látnánk, amiből mindkettő szüle­tett. Mindebből a kedély a legsugárzóbb szá­momra : az öncélúsága, a fesztelensége és kötet­lensége, mely képes szeparálni magát a külvi­lágtól és a környezettől. Ugyanakkor a Bartos család azért is a legerősebb, legszínesebb darab­ja a sorozatnak, mert a „csinált” jelenetek mel­lett filmmé válik benne a polgári élet egész pró­zája, a családi mindennapok szokásos esemé­nyei: haláleset, megözvegyülés, válás, nősü­lés, itáliai, párizsi utazás. Majd a vége felé hosszabb időbeli szünet következik, és kissé kopottabb kedéllyel, nevetéssel, némi kény­­szeredettséggel visszatér a család - néhányuk kivételével - a 45 utáni Budapestre. Ki el­tűnt, ki megfagyott, ki újra válik (egyre ré­mesebb nőket választva magának), ki úgy dönt: dolga van az újjáéledő Pesten. Ez az egész, töredezett, epikus magántörténelem különös függöny mögött zajlik, itt és most félelmes, szomorú, örömteli effektivitása és roppant időmúlás feszültsége adja ki ennek a függönynek a képi dinamikáját. Mintha a néző hirtelen emlékezni kezdene egy rég elfe­lejtett, elfojtott, kitörölt közös világra, a rá­­ismerés melankóliájával és talányos kísérő érzelmeivel. Ha az első darabot erőteljesnek, színesnek, akkor a Dusi és Jenőt bensőségesen intenzív­nek, kamarazenei természetűnek nevezhetem. Jól ellenpontozza szociológiailag a Bartos családot - itt a budai, úgynevezett keresz­tény középosztály egyik átlagos házaspárjá­nak privát pillanatait és környezetüket örö­kítette meg a férj. Tabáni templom, Bethlen­­udvar, tabáni lejtők a házasságuk közép­pontját alkotó kutyával, kutyakiállítás, Ko­rona mozi, nagy hó (rímelve Ottlik ezen a tájon megélt havazásával), az Attila utca Er­­zsébet-híd felé eső vége - nagyon ismerős, krisztinai polgárság lakta ezt a vidéket és bolondok, félvilági, „lecsúszott” előkelősé­gek, meg írók: Babits, Kosztolányi, Márai, később Ottlik. Számomra az egész sorozat legemlékezetesebb része ez a páros életről, két ember szeméről, nézéséről szóló film, benne a hóviharral. A kamera itt olyat tud ­­éppen amatőrsége: szabadsága, kötetlensége miatt -, amit profi filmes soha nem engedhet meg magának. A hóvihar-jelenet egy táj és környék jelenlétének, életszerűségének doku­­mentumfílmezéssel, híradóval soha el nem érhető valódiságát emeli ki, esszenciáját an­nak, amit mindennapoknak hívunk gyanús többértelműséggel. Ugyanakkor - Bartos Zoltánhoz hasonlóan - tiroli utazásról is hírt ad, német csapatok bevonulásáról, Fradi­­pályáról, Jenő bevonulásáról 41-ben és egy rendkívül erős képsort látunk Budapest bombázásáról, muszosok vonulásáról. A Du­si és Jenő vége felé igazi lamentót kapunk a látványban: a vigasztalan, romos Budapes­tet, ugyanazt a tájat, földig rombolva, amelyben egész eddigi életüket filmezték. Külön emlékezetes a Bartos családban, a Dusi és Jenőben és a Vagy-vagy-ban a szerel­mi viszonyok, flörtök hol sejtető, hol egye­nes, félreérthetetlen jelenléte. A kétértelmű­ség, az álomszerű sejtelem a nézőt már-már gyerekké teszi, aki nem érti, de ösztönösen, pontosan felméri szülei, a „nagyok” játszmá­it. Bartosék válásai, összenézései, a Vagy­­vagyban a „barátom és felesége” képegyüttes rendkívüli szuggesztivitása, ismerős helyzete, gesztikája, Dusi és a sógorának néhány pil­lanata, a Vagy-vágyban a későbbi, esetlen revütáncosnő lány csókolózása az apjával, az ellenszenves vak férfi szerelmi ízléstelensé­gei éppúgy maradandóbbak a jegyzett, kano­nizált történelemnél és politikánál, ahogyan egy nagykalapos nő látványa a Tabánban vagy a téli sirályok a Duna felett, a tömött KRITIKA 36

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék