Kritika 22. (1993)
1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével
15 KRITIKA hogy a nagyobb felelősség a kormánypártokat terheli. Lehet, hogy nem mindig fogalmaztam pontosan, de emlékezetem szerint mindig azt mondtam, hogy felelősség mindenhol van, de az igazi felelősség a kormányzó pártoké. Ha véleményem félreérthető volt, azt sajnálom, az hiba volt. Ne értsen félre, nem kötözködni akarok, csak szerintem a politikai és ilyen célzatú támadások tekintetében ellenzéki oldalon egyáltalán nincs felelősség. Igen, meggyőződésem, hogy az ellenzéki pártok a médiavitában és a médiatörvény körüli küzdelmekben az egyedül megfelelő álláspontot képviselték. Egyértelműen kiálltak a két intézmény autonómiájának megvédéséért, és azon is dolgoztak, hogy a rádió és a televízió, illetve a társadalom között megfelelő kapcsolatrendszer alakuljon ki, amelyben a társadalomnak van ellenőrzési lehetősége az egyébként autonóm intézmények felett. Nagyra becsültem e téren az ellenzéki pártok tevékenységét, ami még nem jelenti azt, hogy a kapcsolatunk felhőtlen lett volna - ami persze nem baj. Az ellenzéki pártok is megszavazták annak idején a kulturális bizottságban a televízió átalakítására benyújtott programomat, és később is támogatták, de számos komoly fenntartásuk volt vele kapcsolatban, s ezeknek mindig hangot is adtak. Mi két közszolgálati csatornában gondolkoztunk, nekik e téren is voltak más elképzeléseik. Megfogalmaztak aggodalmakat a korábbi szervezeti rendszer teljes lebontásával és a televízión belüli verseny-, illetve produkciós rendszerrel kapcsolatban is - anélkül azonban, hogy ránk akarták volna erőszakolni saját koncepciójukat. És velem szemben is voltak fenntartásaik, többek közt azért, mert a Pálfy G. István-féle híradózásnak nem vetettem véget már az induláskor. Azt hiszem azonban, mikor ’91 második felében egyre világosabbá vált számukra, hogy a televízió semlegessége és autonómiája mindennél fontosabb számomra, és minden támadással szemben védeni fogom mindkettőt, megerősödött bennem és munkatársaimban a bizalmuk. Említette, hogy saját gondolkodásában is fordulópont volt ’91 nyara. Gondolom, a Kónya-dolgozat miatt, amely az egész szakma számára sokkoló hatású volt... Igen. Addig ugyanis én azt hittem, valóban egy európai televízió megteremtése a dolgom, csak éppen közben el kell hárítanom a kormányzó pártok részéről érkező kisebb-nagyobb támadásokat. A Kónya-dolgozat fényében azonban megváltozott a helyzet - vagy a mi helyzetértékelésünk. Mert amíg úgy éreztem, hogy a kormány ropog és összetörik az óriási súly alatt, amivel az előző rendszer a vállára omlott, plusz még a sajtó is meglehetősen kínozza, addig én úgy véltem: végeznünk kell a televíziós munkánkat, nincs dolgunk a politikával. Szép lassan kiegyensúlyozzuk politikailag a műsorokat, beindul a második híradó, és mint egy BBC, sugározzuk, ami az országban történik, a néző meg majd eldönti, mit gondol minderről. A Kónya-levél után viszont már láttam, hogy a tévé akarva-akaratlanul nem egyszerűen a politika közvetítője lesz, hanem a politikai játszmák szereplőjévé válik. Akkor éreztünk rá sokan arra is, hogy na, most győzték le a kormányzó pártok a maguk kisebbségi érzéseit, s immár offenzívába mennek át. Addig tényleg csak a média oldaláról néztem a dolgot. De a médiaoldalról sem az a baj, mondjuk Pálfy G. Istvánnal, hogy ő egy politikai párt, vagy irányzat, vagy ideológia szócsöve, hanem az, hogy ezt nem tudja másként csinálni, csak úgy, hogy amit csinál, az a nézők tudatos dezorientálása, a tények eltagadása vagy meghamisítása, a riportalany mondandójának tendenciózus összevágása, és koncepciós perek kreálása. Vagyis végső fokon Pálfyval és a hozzá hasonlókkal kapcsolatban nem elsősorban politikai kifogások merülnek fel, hanem szakmaiak, azok viszont valóban olyan súlyúak, hogy szerintem a pályán maradásukat is megkérdőjelezik. Ezzel maga hogy számolt el önmagának, miközben úgy csinált, mintha ez itt egy nyugati televízió lenne? Miért tűrte el ilyen hosszú ideig? Egyetértek magával abban, amit a Pálfyékkal kapcsolatos szakmai problémákról mond. Ezek a problémák az elmúlt hónapokban váltak igazán ormótlanná, mikor semmilyen kontroll nincs már fölöttük. ’91 második felében és ’92-ben - ha emlékszik rá, ha nem - volt egy javulási tendencia, a híradó szakmailag jobbá vált, politikailag semlegesebbé. Az Egyenleg megindulásakor még inkább rákényszerültek, hogy megpróbáljanak versenyezni a másik híradóval. Tudom, hogy ez az örök kérdés, miért tűrtem el ennyi ideig Pálfyt. Lehet, hogy az lett volna helyes, ha már a kezdet kezdetén megválok tőle. Eredetileg ez volt a szándékom, de egy incidens, amit nem tudok most még elmondani, és ennek nyomán az elképzeléseimben bekövetkezett változás akkor megmentette őt. Az sem elmondható, ki vagy mi okozta ezt az ezek szerint jelentős incidenst? Ne gondolja, hogy ez valami olyasmi volt, hogy Antall József engem arra kért, ne váljak meg Pálfytól. Az igaz, hogy kinevezésem előtt megkérdezte tőlem, mik a szándékaim, és én megmondtam neki, hogy többek között Pálfy G. Istvántól meg fogok válni. Hát nehéz dolog lesz ezt elfogadtatni, mondta, és a dolog ennyiben maradt. A televízióba kerülve nagyon hamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem vállalkozhatom a tisztogató szerepére, mert nem ismerem kellőképpen a televízió belső viszonyait és emberállományát. Csak arra vállalkozhattam, hogy gyakorlatilag minden műsor tekintetében versenyt indítok, és végül az a csapat és műsor marad meg, amelyik tisztességesebb, szakmailag jobb, politikailag semlegesebb. Úgy vélem, ez a verseny az esetek túlnyomó többségében nagyszerűen sikerült. A második híradóra vonatkozó pályázatot is már ’90 novemberében kiírtuk, és úgy vélem, ’92 végére véglegesen kialakult volna az európai színvonalú híradózás. Közbejöttek azonban a ’92 augusztusi-szeptemberi események, amelyek aztán ’93 elejére teljesen zátonyra futtatták - legalábbis átmenetileg - a vállalkozásunkat. Lehet, hogy ha annak idején már induláskor megválok Pálfytól, nem következik be ez a ’92 végi robbanás. Bár megismerve a kormányzó pártok televízióval kapcsolatos szándékait, nincs kétségem afelől, hogy találtak volna más okot és ürügyet az általános támadásra. De térjünk vissza az első kérdésre, mert igazából nem azt szerettem volna magától megtudni, hogy min is bukott el ez az új televízió, hanem azt, hogy véleménye szerint miről szólt az a két és fél éven át tartó, igen komoly konfliktus, amely a nyilvánosságot képviselő két intézmény, és a magyar kormány, illetve a hatalmon lévő politikai erők között fennállt. Először is az új televízió ügye nem bukott el, legfeljebb egy darabig mellékvágányra van állítva. Másfelől, mint mondtam, a médiaháború különböző embereknek különböző dolgot jelentett. A magyar jobboldal és szélsőjobboldal úgy látta, és a mai napig is őszintén hiszi, hogy Gombár Csaba és én árulók vagyunk, s bár jó magyarok voltunk hajdanán, de nem tudom, mikor, miért és hogyan - elárultuk a magyar ügyet, bérenceivé váltunk az ellenzéknek, a liberálisoknak, a kozmopolitáknak, a nemzetközi tőkének, a zsidóknak, mindenkinek. A televíziót meg a rádiót tönkretettük, sugárzik belőlük a romlott nyugati kultúra, ezzel párhuzamosan nem engedtük be az ő nagyszerű embereiket, a magyar kultúrát meggyaláztuk stb. így hiszik, komolyan hiszik, és valószínűleg gyűlölnek minket. A magyar jobboldal számára azt jelenti a médiaháború, hogy le kellett győzniük ezt a két árulót, és ezzel nagy lépést tenni előre a tragikus sorsú magyar nemzet megmentésének útján. Maga szerint olyan nagy különbség van - most a dolog megjelenítésén túl, tehát csak a funkciók szempontjából - aközött, amit Csurka vár a rádiótól és a televíziótól, és aközött, amire Antall akarja használni? Azt hiszem, igen. Nagy csalódás volna számomra, ha kiderülne, hogy tévedtem. Úgy vélem, Antallt nem érdekli ez az egész zagyva ideológia, és nem gondolkodik ezekben a ködös, paranoiás fogalmakban. Csurka és köre, a kormányzó pártok jobbszárnyai és mások, egészen Tőkés Lászlóig, azt hiszik és hitték - mert Chrudinák Alajosék ezt táplálták beléjük -, hogy mi gonosz szándékkal valóban tönkre akarjuk tenni a magyar nemzetet. Antall sohasem mondott, és véleményem szerint sohasem hitt ilyen szamárságokat. Ő nem ideológiában, hanem politikában gondolkozik. Van egy elképzelése arról, hogyan kell kivezetni az országot abból a válságból, amelybe a kommunisták hibájából került, és úgy véli, ehhez a munkához ő nem kapott kellő támogatást a rádiótól és a televíziótól. Szerinte ugyanis ennek a két intézménynek a kormány mellé kellett volna állnia és támogatnia az erőfeszítéseit nehéz és áldozatos munkája során. Véleményem szerint Antall téved ebben a helyzetértékelésben, de az ennek ellenére világos politikai terminusokban fogant, és nem valamiféle gőzös ideológiában. Ugyanerre gondoltam, mikor úgy fogalmaztam, hogy a dolog megjelenítésében van különbség. De abban, hogy mindkettő használni akarja a két intézményt saját társadalmi, politikai - és ehhez rendelt ideológiai - céljai kiszolgálására, ebben nincs. Ez nem ideológia. Ez politika. Ideológiai révületben Csurkáék forogtak. Boros Jenő felvétele