Kritika 22. (1993)

1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével

15 KRITIKA hogy a nagyobb felelősség a kormánypártokat ter­heli. Lehet, hogy nem mindig fogalmaztam ponto­san, de emlékezetem szerint mindig azt mondtam, hogy felelősség mindenhol van, de az igazi fele­lősség a kormányzó pártoké. Ha véleményem fél­reérthető volt, azt sajnálom, az hiba volt. Ne értsen félre, nem kötözködni akarok, csak sze­rintem a politikai és ilyen célzatú támadások te­kintetében ellenzéki oldalon egyáltalán nincs fe­lelősség. Igen, meggyőződésem, hogy az ellenzéki pártok a médiavitában és a médiatörvény körüli küzdel­mekben az egyedül megfelelő álláspontot képvi­selték. Egyértelműen kiálltak a két intézmény autonómiájának megvédéséért, és azon is dolgoz­tak, hogy a rádió és a televízió, illetve a társada­lom között megfelelő kapcsolatrendszer alakuljon ki, amelyben a társadalomnak van ellenőrzési le­hetősége az egyébként autonóm intézmények fe­lett. Nagyra becsültem e téren az ellenzéki pártok tevékenységét, ami még nem jelenti azt, hogy a kapcsolatunk felhőtlen lett volna - ami persze nem baj. Az ellenzéki pártok is megszavazták an­nak idején a kulturális bizottságban a televízió átalakítására benyújtott programomat, és később is támogatták, de számos komoly fenntartásuk volt vele kapcsolatban, s ezeknek mindig hangot is adtak. Mi két közszolgálati csatornában gon­dolkoztunk, nekik e téren is voltak más elképze­léseik. Megfogalmaztak aggodalmakat a korábbi szervezeti rendszer teljes lebontásával és a televí­zión belüli verseny-, illetve produkciós rendszer­rel kapcsolatban is - anélkül azonban, hogy ránk akarták volna erőszakolni saját koncepciójukat. És velem szemben is voltak fenntartásaik, többek közt azért, mert a Pálfy G. István-féle híradózás­nak nem vetettem véget már az induláskor. Azt hiszem azonban, mikor ’91 második felében egy­re világosabbá vált számukra, hogy a televízió semlegessége és autonómiája mindennél fonto­sabb számomra, és minden támadással szemben védeni fogom mindkettőt, megerősödött bennem és munkatársaimban a bizalmuk. Említette, hogy saját gondolkodásában is fordu­lópont volt ’91 nyara. Gondolom, a Kónya-dolgo­­zat miatt, amely az egész szakma számára sokko­ló hatású volt... Igen. Addig ugyanis én azt hittem, valóban egy európai televízió megteremtése a dolgom, csak éppen közben el kell hárítanom a kormányzó pár­tok részéről érkező kisebb-nagyobb támadásokat. A Kónya-dolgozat fényében azonban megválto­zott a helyzet - vagy a mi helyzetértékelésünk. Mert amíg úgy éreztem, hogy a kormány ropog és összetörik az óriási súly alatt, amivel az előző rendszer a vállára omlott, plusz még a sajtó is meglehetősen kínozza, addig én úgy véltem: vé­geznünk kell a televíziós munkánkat, nincs dol­gunk a politikával. Szép lassan kiegyensúlyozzuk politikailag a műsorokat, beindul a második hír­adó, és mint egy BBC, sugározzuk, ami az or­szágban történik, a néző meg majd eldönti, mit gondol minderről. A Kónya-levél után viszont már láttam, hogy a tévé akarva-akaratlanul nem egyszerűen a politika közvetítője lesz, hanem a politikai játszmák szereplőjévé válik. Akkor érez­tünk rá sokan arra is, hogy na, most győzték le a kormányzó pártok a maguk kisebbségi érzéseit, s immár offenzívába mennek át. Addig tényleg csak a média oldaláról néztem a dolgot. De a médiaoldalról sem az a baj, mondjuk Pálfy G. Istvánnal, hogy ő egy politikai párt, vagy irányzat, vagy ideológia szócsöve, hanem az, hogy ezt nem tudja másként csinálni, csak úgy, hogy amit csinál, az a nézők tudatos dezorientá­­lása, a tények eltagadása vagy meghamisítása, a riportalany mondandójának tendenciózus össze­­vágása, és koncepciós perek kreálása. Vagyis végső fokon Pálfyval és a hozzá hasonlók­kal kapcsolatban nem elsősorban politikai kifogások merülnek fel, hanem szakmaiak, azok viszont valóban olyan súlyúak, hogy szerintem a pályán maradásukat is meg­kérdőjelezik. Ezzel maga hogy számolt el önmagának, miközben úgy csinált, mintha ez itt egy nyugati televí­zió lenne? Miért tűrte el ilyen hosszú ideig? Egyetértek magával abban, amit a Pálfyék­­kal kapcsolatos szak­mai problémákról mond. Ezek a problé­mák az elmúlt hónapokban váltak igazán ormót­lanná, mikor semmilyen kontroll nincs már fölöt­tük. ’91 második felében és ’92-ben - ha emlék­szik rá, ha nem - volt egy javulási tendencia, a híradó szakmailag jobbá vált, politikailag semle­gesebbé. Az Egyenleg megindulásakor még in­kább rákényszerültek, hogy megpróbáljanak ver­senyezni a másik híradóval. Tudom, hogy ez az örök kérdés, miért tűrtem el ennyi ideig Pálfyt. Lehet, hogy az lett volna helyes, ha már a kezdet kezdetén megválok tőle. Eredetileg ez volt a szándékom, de egy incidens, amit nem tudok most még elmondani, és ennek nyomán az elkép­zeléseimben bekövetkezett változás akkor meg­mentette őt. Az sem elmondható, ki vagy mi okozta ezt az ezek szerint jelentős incidenst? Ne gondolja, hogy ez valami olyasmi volt, hogy Antall József engem arra kért, ne váljak meg Pálfy­tól. Az igaz, hogy kinevezésem előtt meg­kérdezte tőlem, mik a szándékaim, és én meg­mondtam neki, hogy többek között Pálfy G. Ist­vántól meg fogok válni. Hát nehéz dolog lesz ezt elfogadtatni, mondta, és a dolog ennyiben ma­radt. A televízióba kerülve nagyon hamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy nem vállalkozha­tom a tisztogató szerepére, mert nem ismerem kellőképpen a televízió belső viszonyait és em­berállományát. Csak arra vállalkozhattam, hogy gyakorlatilag minden műsor tekintetében ver­senyt indítok, és végül az a csapat és műsor ma­rad meg, amelyik tisztességesebb, szakmailag jobb, politikailag semlegesebb. Úgy vélem, ez a verseny az esetek túlnyomó többségében nagy­szerűen sikerült. A második híradóra vonatkozó pályázatot is már ’90 novemberében kiírtuk, és úgy vélem, ’92 végére véglegesen kialakult volna az európai színvonalú híradózás. Közbejöttek azonban a ’92 augusztusi-szeptemberi esemé­nyek, amelyek aztán ’93 elejére teljesen zátonyra futtatták - legalábbis átmenetileg - a vállalkozá­sunkat. Lehet, hogy ha annak idején már indulás­kor megválok Pálfytól, nem következik be ez a ’92 végi robbanás. Bár megismerve a kormányzó pártok televízióval kapcsolatos szándékait, nincs kétségem afelől, hogy találtak volna más okot és ürügyet az általános támadásra. De térjünk vissza az első kérdésre, mert igazából nem azt szerettem volna magától megtudni, hogy min is bukott el ez az új televízió, hanem azt, hogy véleménye szerint miről szólt az a két és fél éven át tartó, igen komoly konfliktus, amely a nyilvá­nosságot képviselő két intézmény, és a magyar kormány, illetve a hatalmon lévő politikai erők között fennállt. Először is az új televízió ügye nem bukott el, leg­feljebb egy darabig mellékvágányra van állítva. Másfelől, mint mondtam, a médiaháború külön­böző embereknek különböző dolgot jelentett. A magyar jobboldal és szélsőjobboldal úgy látta, és a mai napig is őszintén hiszi, hogy Gombár Csa­ba és én árulók vagyunk, s bár jó magyarok vol­tunk hajdanán, de­­ nem tudom, mikor, miért és hogyan - elárultuk a magyar ügyet, bérenceivé váltunk az ellenzéknek, a liberálisoknak, a koz­mopolitáknak, a nemzetközi tőkének, a zsidók­nak, mindenkinek. A televíziót meg a rádiót tönk­retettük, sugárzik belőlük a romlott nyugati kultú­ra, ezzel párhuzamosan nem engedtük be az ő nagyszerű embereiket, a magyar kultúrát meg­gyaláztuk stb. így hiszik, komolyan hiszik, és va­lószínűleg gyűlölnek minket. A magyar jobboldal számára azt jelenti a médiaháború, hogy le kellett győzniük ezt a két árulót, és ezzel nagy lépést tenni előre a tragikus sorsú magyar nemzet meg­mentésének útján. Maga szerint olyan nagy különbség van - most a dolog megjelenítésén túl, tehát csak a funkciók szempontjából - aközött, amit Csurka vár a rádi­ótól és a televíziótól, és aközött, amire Antall akarja használni? Azt hiszem, igen. Nagy csalódás volna számom­ra, ha kiderülne, hogy tévedtem. Úgy vélem, An­tallt nem érdekli ez az egész zagyva ideológia, és nem gondolkodik ezekben a ködös, paranoiás fo­galmakban. Csurka és köre, a kormányzó pártok jobbszárnyai és mások, egészen Tőkés Lászlóig, azt hiszik és hitték - mert Chrudinák Alajosék ezt táplálták beléjük -, hogy mi gonosz szándékkal valóban tönkre akarjuk tenni a magyar nemzetet. Antall sohasem mondott, és véleményem szerint sohasem hitt ilyen szamárságokat. Ő nem ideoló­giában, hanem politikában gondolkozik. Van egy elképzelése arról, hogyan kell kivezetni az orszá­got abból a válságból, amelybe a kommunisták hibájából került, és úgy véli, ehhez a munkához ő nem kapott kellő támogatást a rádiótól és a televí­ziótól. Szerinte ugyanis ennek a két intézmény­nek a kormány mellé kellett volna állnia és támo­gatnia az erőfeszítéseit nehéz és áldozatos mun­kája során. Véleményem szerint Antall téved eb­ben a helyzetértékelésben, de az ennek ellenére világos politikai terminusokban fogant, és nem valamiféle gőzös ideológiában. Ugyanerre gondoltam, mikor úgy fogalmaztam, hogy a dolog megjelenítésében van különbség. De abban, hogy mindkettő használni akarja a két intézményt saját társadalmi, politikai - és ehhez rendelt ideológiai - céljai kiszolgálására, ebben nincs. Ez nem ideológia. Ez politika. Ideológiai révület­ben Csurkáék forogtak. Boros Jenő felvétele

Next