Kritika 22. (1993)

1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével

Ott másfajta — szélsőségesen jobboldali — ideoló­gia van. De hát a keresztény úri középosztály mi más volna, a Horthy-éra egyéb ideologikus kívá­nalmainak felélesztésével együtt? A keresztény úri középosztály nem ideológia, ha­nem társadalmi és politikai valóság volt a két há­ború között, bár abban igaza van, hogy körülvet­ték bizonyos ideológiai elemek. Antall Józsefnek a múlthoz való kötődésében is lehetnek ideológiai mozzanatok, de ezek nem jelentkeztek a tévével kapcsolatos politikájában. De jelentkeztek minden olyan politikai törekvésé­ben, amelyből kiderült, milyen országot és milyen társadalmat akar! Ehhez képest a tévé sem na­gyon sugározhat más szellemben. Nem rokonszenvezem én sem a keresztényde­mokráciának azzal a konzervatív, kelet-európai változatával, amely mintha Antall József politiká­ját is alakítaná. Nem azért, mintha a konzervatív kereszténydemokrácia nem működne jól sok nyu­gat-európai országban, hanem azért, mert egyfe­lől nálunk inkább rossz, mint jó politikai előzmé­nyekhez kötődik. Másrészt az derült ki az elmúlt két és fél évben, hogy ezzel nem tudta mozgósíta­ni az ország legjobb erőit. Harmadrészt, mert hagyta, hogy jobboldali és szélsőjobboldali erők és eszmék kompromittálják. Negyedrészt, mert ma már látszik, hogy az átmenet súlyos problé­máira, és az országot feldúló válságra nem találta meg a megfelelő választ. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy Antall Józsefet tisztes­séges politikai szándékok vezérelték. Politikus­ként, miniszterelnökként egyszerűen egy műkö­dőképes országot akart létrehozni. A maga módján. A maga módján. Na de ezt minden miniszter­­elnök a maga módján akarja! Hogy ő jobban bí­zott családi és középosztálybeli ismerőseiben, mint másokban, az egy politikusnál véleményem szerint is komoly hiba. Ha nyitottabb, és el tud fogadni kupákat - nem egyet, hanem ötvenet -, akkor sokkal jobban állna az ő szénája is, meg az országé is. De a mítoszokhoz nem volt köze. Ő pragmatikus és realista ember. De hát ez a „ maga módján ” ma kemény értékállí­tásokat jelent: a kereszténység meg az úriság sze­rintem ennek alappillérei, és egyértelműen jelzi azt a tekintélytisztelő és akár mítoszok segítségé­vel is kordában tartandó társadalmat, amely a miniszterelnök szerint működőképes országot eredményezne a huszadik század végén. De akkor most megpróbálok közös nevezőt keresni kettőnk közt: a maga világszemléletével, meggyőződésé­vel és ízlésével összefér-e az, hogy egy kormány­főnek éveken át egyik legfőbb célja legyen a nyil­vánosság két legfontosabb fórumát politikai szán­dékai érdekében használni? Nem tudom, miért kérdez tőlem ilyet az elmúlt két és fél év után. Azt hiszem, nyilvánvaló volt abból, amit Gombár Csabával csináltunk, hogy ez számunkra teljességgel elfogadhatatlan. Arról nem is­ szólva, milyen nagy hiba, ha egy kor­mányfő túlontúl sok időt és energiát pocsékol el egy ilyen kérdésre. Épp azért kérdezem, mert úgy látom, az Antallról kialakított véleménye, és két és fél éves tevékeny­sége ellentmondásban van egymással, hajlamos Antall József politikusi minőségét politikusi tevé­kenységétől függetlenül, pusztán a Csurkáékhoz képesti előnyei alapján értékelni. Mert a különbség létezik! Csurkáék: ideológiai gőz, indulat és gyűlölet. Antall: reálpolitikai cé­lok. Szükség van a két intézményre ahhoz, hogy a kormány politikáját jobban végre lehessen hajta­ni, illetve a kormányzó pártok megnyerjék a kö­vetkező választásokat. Ehhez meg kell nyerni a lakosságot, amiben a két intézmény komoly sze­repet játszhat. Másrészt: Csurkáék szavazatára szükség van a parlamentben, cserébe át kell nekik engedni a rádiót és a televíziót, illetve a két intéz­ménnyel kapcsolatos politikát az ő igényeik sze­rint kell alakítani. Ezek reálpolitikai meggondolá­sok, még akkor is, ha tévesek. Mert azért Antall ismeri a világ televízióit, tudta, hogy nagyjából olyasmit csinálunk, amit Nyugat-Európában is csinálnak, de ez számára nyilvánvalóan nem volt fontos szempont. A fontos az volt, hogy ezt a har­cot meg kell nyernie. Ebből az lett, hogy odaadta a két intézményt Csurkáéknak, és most kellene majd valahogy visszaszereznie. Remélem, hogy sikerül, mert azért jobban szeretném, ha az ő ke­zében lenne a két intézmény, és nem a szélsőjobb kezében - ha már független nem lehet. Ne haragudjon, abszurd dolog volna, ha most azért kezdenénk el drukkolni, hogy csak az győz­zön, aki a bajt saját hatalmi taktikázgatásaival és idejétmúlt elképzeléseivel a fejünkre hozta. Arról nem beszélve, hogy itt komoly megítélésbeli kü­lönbség van köztünk, mert én úgy látom, hogy a rádió és a televízió most is az Antallé. Nincs az egy dekával sem inkább jobbra és konzervatívabb irányba, mint amit Antall valaha is elérni akart. Most az ő ízlése szerint szolgálják a kormány tár­sadalomideálját. .. Először is: nem Antallnak, hanem az országnak drukkolok, mert az, ami most a két intézményben történik, nemcsak a kormánynak, hanem az or­szágnak is kárára van. Én is az országnak drukkolok, ezért nem drukkol­hatok Antallnak, és fenntartom: a kormány aka­rata szerint szól a rádió. Lehet, hogy a rádió igen, de a televízió biztos, hogy nem. Mert a televízióban Chrudinák Alajos, Járay Judit, Pálfy G. István, Kocsis L. Mihály szelleme a meghatározó, és úgy vélem, hogy ezek az emberek nem Antallhoz húznak. Antall egy konzervatív, kereszténydemokrata, nyugatnémet típusú kormányzást szeretne. Ők meg ennél jóval nacionalistább, jobboldalibb és keményen ideolo­gikus szellemet képviselnek, amelyet nem lehet átfordítani a demokratikus politika nyelvére. An­tall viszont a demokratikus politika eszközeivel dolgozik. Maga szerint Thatchertől, Kohltól - vagy akár Mitterrand­tól is - azt lehet megtanulni, hogy bármilyen áron ki kell sajátítani a közszolgálati rádiót és tévét? Hát persze! Nem akarom bántani őket, de beszél­getve a BBC-s kollégákkal az derül ki, hogy Thatcher többet ártott az angol televíziózásnak és rádiózásnak, mint amennyit eddig a magyar kor­mánynak sikerült ártania itthon - bár lehet, hogy rosszul ítélik meg a helyzetet. Thatcher öt-hat éven keresztül próbálkozott azzal, hogy az egész angol televíziózást kereskedelmi alapokra helyez­ze. A BBC létharcot folytatott vele szemben. Mit­terrand is eltávolította a francia közszolgálati te­levízió elnökét, keményen és kíméletlenül, mert nem volt jó neki egy konzervatív beállítottságú tévéelnök. És folytathatnám a sort. Régi érv, de nem arról beszélek, hogy a politikai váltógazdaságban megváltoznak a közszolgálati intézmények vezetői is, mert ezt kénytelen vagyok természetesnek tartani. Hanem arról, hogy van legalábbis egy nagyon fontos, mértékbeli különb­ség: a nyugati politikusok pontosan tudják, politi­kai céljaik érdekében milyen mértékben szabad veszélyeztetni az állam, a hatalom, a jogrend sta­bilitását — és ezzel az egész társadalomét is. Ebben teljesen igaza van. Ezért sokkal veszélye­sebb nálunk a médiaháború, mint ott. Mert ott jól működő, erős intézmények vannak, és sok van belőlük. Ott tehát nem olyan nagy tragédia, ha egy fél évig bábelnök vezeti a televíziót, mert az intézmény előbb-utóbb kidobja magából, és sok száz más intézmény közben normálisan működik. Mi viszont még csak most tanuljuk az alapdolgo­kat, minden intézményünk törékeny, tehát sokkal nagyobb baj az, ha veszélyeztetik akár csak egyetlenegy fontos demokratikus intézmény auto­nómiáját is. Akkor itt térjünk vissza az eredeti kérdéshez, hogy tudniillik miről szól a médiaháború. Ugyanis ma­ga többször nyilatkozott úgy, hogy ne beszéljünk a média ügyéről, mert ez csak egy csatavesztés egy háborúban, hanem beszéljünk arról, milyen lesz a magyar demokrácia és a jogállamiság. Amiből azt véltem kiolvasni, hogy a médiaháború maga szerint nem arról szól, mivé lett a jelenlegi magyar kormány alatt a demokrácia és a jogálla­miság. Nem gondolja, hogy az a folyamat, melyet Antall József és kormánya két és fél év alatt pél­dául a joggal végigcsinált, tragikusan rombolta a jogbiztonság, a jogrendszer iránti bizalom, ennél­fogva az önkéntes jogkövetés lehetőségeit? Úgy vélem, túl sommásan ítél, mert nem eléggé történeti perspektívában nézi a folyamatot. Az or­szág az elmúlt két-három évben óriási lépésekkel haladt a jogállamiság felé, még akkor is, ha sokan ma is a jogrendszer megkerülésével próbálják ér­vényesíteni az érdekeiket. De kijöttünk a teljes jogtalanság vagy jognélküliség állapotából. Mert hiába volt az utolsó tíz-tizenöt évben viszonylag tűrhetően működő jogrendszerünk, ez csak ott működött, ahol a párt ezt akarta és engedte; min­den más esetben a jogot félre lehetett tolni, és az önkény különböző fokozatai léptek a helyébe - bár a jogi korlátok, ha lassan is, de kezdtek már megjelenni ebben az időszakban is. Innen lép­tünk át ebbe az új rendszerbe, és hogy az első két és fél évben a jogrendszer még nem működik tö­kéletesen, ez ellen lehet és kell tiltakozni, de két­ségbeesésre nincs ok. Én kifejezetten pozitívan ítélem meg például, hogy a médiaháborúban a kormány és a kormánypárti urak igen nagy erőfe­szítéseket tettek annak érdekében, hogy a jogren­den belül próbálják megoldani a konfliktust. Ás­ták ki a rendeleteket! Hónapokon át keresték azt a bizonyos ’74-es kormányhatározatot, amely meg­könnyítette számukra a két intézménnyel szembe­ni fellépést. De Antall egyik legutóbbi levelében is az áll, hogy elfogadja majd a döntést, amelyet a bíróság abban a perben hoz, amelyet én indítot­tam a kormány ellen. Az más kérdés, hogy időn­ként valaki esetleg odaszól bizonyos fórumokra, hogy tán ne siessenek annyira a tárgyalások kitt-Teknős Miklós felvétele 16 KRITIKA.

Next