Kritika 22. (1993)
1993 / 9. szám - Mihancsik Zsófia: „Uraim, ezért önök még felelni fognak”. Beszélgetés Hankis Elemérrel a Magyar Televízió elnökével
Ott másfajta — szélsőségesen jobboldali — ideológia van. De hát a keresztény úri középosztály mi más volna, a Horthy-éra egyéb ideologikus kívánalmainak felélesztésével együtt? A keresztény úri középosztály nem ideológia, hanem társadalmi és politikai valóság volt a két háború között, bár abban igaza van, hogy körülvették bizonyos ideológiai elemek. Antall Józsefnek a múlthoz való kötődésében is lehetnek ideológiai mozzanatok, de ezek nem jelentkeztek a tévével kapcsolatos politikájában. De jelentkeztek minden olyan politikai törekvésében, amelyből kiderült, milyen országot és milyen társadalmat akar! Ehhez képest a tévé sem nagyon sugározhat más szellemben. Nem rokonszenvezem én sem a kereszténydemokráciának azzal a konzervatív, kelet-európai változatával, amely mintha Antall József politikáját is alakítaná. Nem azért, mintha a konzervatív kereszténydemokrácia nem működne jól sok nyugat-európai országban, hanem azért, mert egyfelől nálunk inkább rossz, mint jó politikai előzményekhez kötődik. Másrészt az derült ki az elmúlt két és fél évben, hogy ezzel nem tudta mozgósítani az ország legjobb erőit. Harmadrészt, mert hagyta, hogy jobboldali és szélsőjobboldali erők és eszmék kompromittálják. Negyedrészt, mert ma már látszik, hogy az átmenet súlyos problémáira, és az országot feldúló válságra nem találta meg a megfelelő választ. Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy Antall Józsefet tisztességes politikai szándékok vezérelték. Politikusként, miniszterelnökként egyszerűen egy működőképes országot akart létrehozni. A maga módján. A maga módján. Na de ezt minden miniszterelnök a maga módján akarja! Hogy ő jobban bízott családi és középosztálybeli ismerőseiben, mint másokban, az egy politikusnál véleményem szerint is komoly hiba. Ha nyitottabb, és el tud fogadni kupákat - nem egyet, hanem ötvenet -, akkor sokkal jobban állna az ő szénája is, meg az országé is. De a mítoszokhoz nem volt köze. Ő pragmatikus és realista ember. De hát ez a „ maga módján ” ma kemény értékállításokat jelent: a kereszténység meg az úriság szerintem ennek alappillérei, és egyértelműen jelzi azt a tekintélytisztelő és akár mítoszok segítségével is kordában tartandó társadalmat, amely a miniszterelnök szerint működőképes országot eredményezne a huszadik század végén. De akkor most megpróbálok közös nevezőt keresni kettőnk közt: a maga világszemléletével, meggyőződésével és ízlésével összefér-e az, hogy egy kormányfőnek éveken át egyik legfőbb célja legyen a nyilvánosság két legfontosabb fórumát politikai szándékai érdekében használni? Nem tudom, miért kérdez tőlem ilyet az elmúlt két és fél év után. Azt hiszem, nyilvánvaló volt abból, amit Gombár Csabával csináltunk, hogy ez számunkra teljességgel elfogadhatatlan. Arról nem is szólva, milyen nagy hiba, ha egy kormányfő túlontúl sok időt és energiát pocsékol el egy ilyen kérdésre. Épp azért kérdezem, mert úgy látom, az Antallról kialakított véleménye, és két és fél éves tevékenysége ellentmondásban van egymással, hajlamos Antall József politikusi minőségét politikusi tevékenységétől függetlenül, pusztán a Csurkáékhoz képesti előnyei alapján értékelni. Mert a különbség létezik! Csurkáék: ideológiai gőz, indulat és gyűlölet. Antall: reálpolitikai célok. Szükség van a két intézményre ahhoz, hogy a kormány politikáját jobban végre lehessen hajtani, illetve a kormányzó pártok megnyerjék a következő választásokat. Ehhez meg kell nyerni a lakosságot, amiben a két intézmény komoly szerepet játszhat. Másrészt: Csurkáék szavazatára szükség van a parlamentben, cserébe át kell nekik engedni a rádiót és a televíziót, illetve a két intézménnyel kapcsolatos politikát az ő igényeik szerint kell alakítani. Ezek reálpolitikai meggondolások, még akkor is, ha tévesek. Mert azért Antall ismeri a világ televízióit, tudta, hogy nagyjából olyasmit csinálunk, amit Nyugat-Európában is csinálnak, de ez számára nyilvánvalóan nem volt fontos szempont. A fontos az volt, hogy ezt a harcot meg kell nyernie. Ebből az lett, hogy odaadta a két intézményt Csurkáéknak, és most kellene majd valahogy visszaszereznie. Remélem, hogy sikerül, mert azért jobban szeretném, ha az ő kezében lenne a két intézmény, és nem a szélsőjobb kezében - ha már független nem lehet. Ne haragudjon, abszurd dolog volna, ha most azért kezdenénk el drukkolni, hogy csak az győzzön, aki a bajt saját hatalmi taktikázgatásaival és idejétmúlt elképzeléseivel a fejünkre hozta. Arról nem beszélve, hogy itt komoly megítélésbeli különbség van köztünk, mert én úgy látom, hogy a rádió és a televízió most is az Antallé. Nincs az egy dekával sem inkább jobbra és konzervatívabb irányba, mint amit Antall valaha is elérni akart. Most az ő ízlése szerint szolgálják a kormány társadalomideálját. .. Először is: nem Antallnak, hanem az országnak drukkolok, mert az, ami most a két intézményben történik, nemcsak a kormánynak, hanem az országnak is kárára van. Én is az országnak drukkolok, ezért nem drukkolhatok Antallnak, és fenntartom: a kormány akarata szerint szól a rádió. Lehet, hogy a rádió igen, de a televízió biztos, hogy nem. Mert a televízióban Chrudinák Alajos, Járay Judit, Pálfy G. István, Kocsis L. Mihály szelleme a meghatározó, és úgy vélem, hogy ezek az emberek nem Antallhoz húznak. Antall egy konzervatív, kereszténydemokrata, nyugatnémet típusú kormányzást szeretne. Ők meg ennél jóval nacionalistább, jobboldalibb és keményen ideologikus szellemet képviselnek, amelyet nem lehet átfordítani a demokratikus politika nyelvére. Antall viszont a demokratikus politika eszközeivel dolgozik. Maga szerint Thatchertől, Kohltól - vagy akár Mitterrandtól is - azt lehet megtanulni, hogy bármilyen áron ki kell sajátítani a közszolgálati rádiót és tévét? Hát persze! Nem akarom bántani őket, de beszélgetve a BBC-s kollégákkal az derül ki, hogy Thatcher többet ártott az angol televíziózásnak és rádiózásnak, mint amennyit eddig a magyar kormánynak sikerült ártania itthon - bár lehet, hogy rosszul ítélik meg a helyzetet. Thatcher öt-hat éven keresztül próbálkozott azzal, hogy az egész angol televíziózást kereskedelmi alapokra helyezze. A BBC létharcot folytatott vele szemben. Mitterrand is eltávolította a francia közszolgálati televízió elnökét, keményen és kíméletlenül, mert nem volt jó neki egy konzervatív beállítottságú tévéelnök. És folytathatnám a sort. Régi érv, de nem arról beszélek, hogy a politikai váltógazdaságban megváltoznak a közszolgálati intézmények vezetői is, mert ezt kénytelen vagyok természetesnek tartani. Hanem arról, hogy van legalábbis egy nagyon fontos, mértékbeli különbség: a nyugati politikusok pontosan tudják, politikai céljaik érdekében milyen mértékben szabad veszélyeztetni az állam, a hatalom, a jogrend stabilitását — és ezzel az egész társadalomét is. Ebben teljesen igaza van. Ezért sokkal veszélyesebb nálunk a médiaháború, mint ott. Mert ott jól működő, erős intézmények vannak, és sok van belőlük. Ott tehát nem olyan nagy tragédia, ha egy fél évig bábelnök vezeti a televíziót, mert az intézmény előbb-utóbb kidobja magából, és sok száz más intézmény közben normálisan működik. Mi viszont még csak most tanuljuk az alapdolgokat, minden intézményünk törékeny, tehát sokkal nagyobb baj az, ha veszélyeztetik akár csak egyetlenegy fontos demokratikus intézmény autonómiáját is. Akkor itt térjünk vissza az eredeti kérdéshez, hogy tudniillik miről szól a médiaháború. Ugyanis maga többször nyilatkozott úgy, hogy ne beszéljünk a média ügyéről, mert ez csak egy csatavesztés egy háborúban, hanem beszéljünk arról, milyen lesz a magyar demokrácia és a jogállamiság. Amiből azt véltem kiolvasni, hogy a médiaháború maga szerint nem arról szól, mivé lett a jelenlegi magyar kormány alatt a demokrácia és a jogállamiság. Nem gondolja, hogy az a folyamat, melyet Antall József és kormánya két és fél év alatt például a joggal végigcsinált, tragikusan rombolta a jogbiztonság, a jogrendszer iránti bizalom, ennélfogva az önkéntes jogkövetés lehetőségeit? Úgy vélem, túl sommásan ítél, mert nem eléggé történeti perspektívában nézi a folyamatot. Az ország az elmúlt két-három évben óriási lépésekkel haladt a jogállamiság felé, még akkor is, ha sokan ma is a jogrendszer megkerülésével próbálják érvényesíteni az érdekeiket. De kijöttünk a teljes jogtalanság vagy jognélküliség állapotából. Mert hiába volt az utolsó tíz-tizenöt évben viszonylag tűrhetően működő jogrendszerünk, ez csak ott működött, ahol a párt ezt akarta és engedte; minden más esetben a jogot félre lehetett tolni, és az önkény különböző fokozatai léptek a helyébe - bár a jogi korlátok, ha lassan is, de kezdtek már megjelenni ebben az időszakban is. Innen léptünk át ebbe az új rendszerbe, és hogy az első két és fél évben a jogrendszer még nem működik tökéletesen, ez ellen lehet és kell tiltakozni, de kétségbeesésre nincs ok. Én kifejezetten pozitívan ítélem meg például, hogy a médiaháborúban a kormány és a kormánypárti urak igen nagy erőfeszítéseket tettek annak érdekében, hogy a jogrenden belül próbálják megoldani a konfliktust. Ásták ki a rendeleteket! Hónapokon át keresték azt a bizonyos ’74-es kormányhatározatot, amely megkönnyítette számukra a két intézménnyel szembeni fellépést. De Antall egyik legutóbbi levelében is az áll, hogy elfogadja majd a döntést, amelyet a bíróság abban a perben hoz, amelyet én indítottam a kormány ellen. Az más kérdés, hogy időnként valaki esetleg odaszól bizonyos fórumokra, hogy tán ne siessenek annyira a tárgyalások kitt-Teknős Miklós felvétele 16 KRITIKA.