Kritika 24. (1995)
1995 / 6. szám - Lengyel László: Hol van Magyarország?
gyarországi diák” (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország), illetve a CEFTA külön nyugati kezelése nem jelenti azt, hogy a köztes térség országai között aktív politikai és gazdasági együttműködés lenne. Annyi bizonyos, hogy a kimaradó országok politikusai 1994-re többé-kevésbé tudomásul vették, hogy európai bevételük nincs napirenden. Ehhez a realitáshoz igazították politikai és gazdasági viselkedésüket, ennek rendelték alá diplomáciai tevékenységüket. Viszont a köztes országok politikusai, szinte pártállásra tekintet nélkül, tartósan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy közeli az Európai Unióba való bejutás. Egész külpolitikájukat úgy építik fel, mintha adott politikai cikluson belül - 1998-1999-ig - bekerülhetnének. Ez a külpolitikai illúzió nagyban hasonlít ahhoz, amikor átmeneti társadalomnak nevezték, amiben éltünk, és a szocializmus felépítésének perspektíváját lebegtették a dolgozó nép előtt. Most is csak az a kérdés: mi lesz addig? Mi történik abban az évtizedben, amikor bizonyosan kívül leszünk? A köztes országok, így Magyarország is, az elkövetkező években azon dilemmában hánykolódhatnak, hogy Európa peremén egyike lesznek az utolsók között rangsorolt európai államoknak, amelyek bekötöttek az európai vérkeringésbe vagy elsői, „gazdagjai” lesznek a peremen túli, Európán kívüli, rangsorolatlan, be nem kötött orosz-balkáni világnak. Mi jobb: gazdagok között szegénynek lenni az emelkedés reményével, vagy szegények között gazdagnak lenni a lecsúszás tudatával? A nyolcvanas-kilencvenes évek gazdasági folyamatai azt mutatják, hogy Magyarország csak jelentős külső és belső gazdasági egyensúlytalanság mellett képes növekedni. Itt tehát csak részben van szó transzformációs költségekről, valójában világossá vált, hogy a késő Kádár-korban kialakult gazdasági mechanizmus és az új magyar modell szorosan összefügg: a társadalom csak akkor hajlandó munkateljesítményt és vállalkozói teljesítményt befektetni, ha fogyaszthat, ám a fogyasztás folyamatosan rontja a külső és a belső egyensúlyt. A Kádárkorban az egypárti rendszer elfogadottsága függött attól, hogy nem sérti meg az erős társadalmi csoportokat, az úgynevezett demokratikus rendszerben pedig a pártok választóktól és anyagi támogatóktól való függése teszi lehetetlenné, hogy a kormányok kitartsanak egy tartós egyensúlyjavító, fogyasztást korlátozó politika mellett. A változó politikai elitek hozzászoktak, hogy a politikai egyensúly és biztonság ára a gazdasági egyensúlytalanság, amelynek csak külső, nemzetközi korlátja van. A változás abban áll, hogy a Kádár-korban részben-egészben mások számítottak erős csoportoknak, másoktól kellett tartani, mint a „demokratikus korszakban”. A magyar modell, a fogyasztási minták beálltak arra, hogy a külső és belső egyensúlytalansággal tartósan együtt lehet élni, kellemetlenségeit, zavarait el lehet viselni, s arra, hogy bizonyos határokon belül ez a modell „természetes állapota”. Ez az egyensúlytalan rendszer 5-7 évenként jut szélső pontjához, egy fizetési bizalmi sokk- mához, amikor a politika és a gazdaságpolitika fordulatra kényszerül.10 A külső, nemzetközi korlát megtestesítője 1982 óta a Valutaalap és a Világbank. 1982 és 1989 között a kelet-európai reformerek az IMF befolyását arra igyekeztek felhasználni, hogy kikényszerítsék a politikai vezetéseikből a piacgazdasági lépéseket."1 1989 után megváltakozott a helyzet, amikor az IMF és a Világbank diktálni kezdte a kelet-európai országoknak, hogy mit tegyenek. Ezek a diktátumok rendre nem váltak be, s igen erőteljes ellenérzést váltottak ki a nemzetközi pénzügyi intézményekkel szemben.12 A magyar átalakulásban kétszer jelentek meg IMF elleni lázongások jelei, a magyar adósság rendezésével kapcsolatban.13 Ma már ismertek az IMF elleni lázadások szomorú eredményei. Lehetnek ezek a lázongások jogosak, s minden szempontból érthetőek, tudomásul kell vennünk, hogy a világ pénzügyi intézményei a periféria országai felől nem kezdhetők ki, nem kérdőjelezhetők meg. Abban a vizsgarendszerben, amelyet a Nyugat a keleti és a déli országok elé állít, irracionális szempontok vannak. De ezt a vizsgarendszert kell adottságként elfogadnunk, s annak keretein belül kell hadakoznunk.14 Ugyanakkor Magyarországnak számolnia kell azzal, hogy bár az IMF szerepe a megszorításokban jelentős, mégis a kilencvenes évek közepén találkozik az Európai Unió, és főként Németország pénzügyi egyensúlyt követelő politikájával. Maastricht követelményei egyensúlyi feltételeket követelnek az európai országoktól, s ma Németország az az ország, amely rendkívüli eréllyel ragaszkodik a Maastricht-formulákhoz. Ha egy ország nem diktál magának szigorú egyensúlyi gazdaságpolitikát és engedményeket tesz a növekedés érdekében az államháztartási, illetve a fizetési mérleg hiányában, akkor nem állhat meg a német gazdaságpolitikusok előtt. Miként Belgiumnak, Itáliának, Görögországnak, Spanyolországnak mindent meg kell tenniük gazdasági egyensúlyuk helyreállítása érdekében. Németország ugyanezt várja el a csatlakozni kívánó kelet-európai országoktól is. Már 1989-90-ben sem volt reális abban reménykedni, hogy Európa vagy a fejlett világ Marshall-segélyt állít össze Kelet-Európa részére, de 1995-re valamennyi illúziónk szétoszolhatott. Ezen országok dekonjunktúrájuk idején nem tudnak és nem akarnak adófizetőik pénzéből másra áldozni, konjunkturális időszakban pedig a fejlett világba, önmagukba, illetve a délkelet-ázsiai emelkedő piacokra fektetnek be, saját integrációs partnereiket segélyezik. Kelet-Európa kisebbedő és nem növekvő figyelemre számíthat. Mindennek ellenére, a konjunktúra beindulása, Magyarország viszonylag alacsonyabb tőkeigénye az internacionalizálódást továbbra is felénk hullámoztatja. A kilencvenes évek közepére Európában újra végighullámzik az internacionalizálódás vagy bezárkózás, izolacionizmus ellentétes áramlata. A megkésett vagy újrakezdett privatizációk, a piacok új felosztása mind-mind a nemzetköziesülés vagy nemzeti, regionális bezárkózás ellentétét veti fel. Az internacionalizálódás törte fel a hagyományos olasz politikai szerkezetet, s ennek gondjaival kínlódik Portugália, Spanyolország, Görögország is. A köztes országok közül Magyarország immár másodszor dönthet, hogy a nemzetköziesülést vagy a bezárkózást választja. A 11 0 hatalomhoz való függőségi és kompromisszumos viszonyunkat módosíthatjuk, ellenben a „közvetett” változatban lehetőségünk adódik arra, hogy az adaptálódó ország több nagyhatalom és befolyásoló erő közötti térben helyezkedjen el. Mouritzen 1988-ban úgy vélte, hogy a kelet-európai országok többsége a „ház a félúton” pozíciójába fog kerülni, ami a finlandizáció direkt formájának felel meg. Lásd a Migranjan-tételt: „a totalitárius rezsimből a demokráciába való átmenet objektív szükségszerűsége a tekintélyelvű hatalom megerősítése”. Andranyik Migranjan: Nuzsnali „zseleznaja ruka”? (Lityeraturaja Gazeta, 1989.33.); Migranjan: 1995: a nagy fordulat avagy a teljes összeomlás éve az orosz államiság történetében (2000, 3.) . Ugyanezzel a természetességgel élt az egyensúlytalanság viszonyai között az olasz társadalom és gazdaság évtizedeken keresztül, vagy éppen a fasizmus utáni görög demokrácia. Az előbb idézettek más okokból és más alapokon szoktak hozzá az egyensúlytalanság, a nagy államháztartási hiány, adósság, infláció feltételeihez, mint a magyar gazdaság, de kitalálták az egyensúlytalanságban élés technikáit. Ez „természetes állapotuk”. 10 A magyar gazdaságban az első adósságsokk 1977-78-ban zajlott le, amelynek következménye a politikai fordulat a recentralizáló, nagyvállalatokat rekonstruáló gazdaságpolitikától a beruházási visszafogás irányába. 1982-ben fizetési válság alakult ki, amelyet drasztikus megszorító politika, importkorlátozás követett. 1987-88-ban újabb fordulat az 1985-87 közötti adósságrobbanás hatására. S végül 1995 elején a fizetési mérleg rendkívüli hiánya, a külső és a belső adósság eredményezett bizalmi válságot és fordulatot. Itt tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy a különböző kormányok évtizedek óta folyamatosan restrikciós politikákat folytatnának, hanem arról, hogy mihelyt az ország rövid egyensúlyi állapotba kerül, a politika növekedést, dinamizálást szorgalmaz, amelynek gyors egyensúlyromlás az ára. 11 A magyar közgazdászok egy része a reformdiktatúrát remélte, s a diktatúra erejeként a Valutaalapot tartotta számon. A Fordulat és reform 1986-87-es vitáiban Bokros Lajos az IMF-fenyegetést hivatkozta mind a politikai vezetéssel, mind a túlfogyasztó társadalommal szemben, hogy keresztülvihetők legyenek a restrikciós intézkedések. R. Portes már a nyolcvanas években világosan kimutatta, hogy a Valutaalap irányadó gazdaságpolitikája a tekintélyelvű rendszerekkel fér össze, legyen az jobb-, vagy baloldali. 12 Az ellenérzések három okra vezethetők vissza: az IMF és a Világbank reprezentálja a Nyugatot a Kelet szemében, és ez a Nyugat olyan ígéreteket tett a szovjet elnyomás alatt élő országoknak, amelyeket később nem tudott, nem akart betartani. Másrészt, a nemzetközi pénzügyi intézmények egy olyan modellt próbáltak Kelet-Európára erőltetni, amelynek nem voltak meg a gyakorlati feltételei és inkább rontották, mint javították ezeknek az országoknak a helyzetét. Harmadrészt, nem voltak képesek kezelni a válsághelyzeteket, képtelenek voltak még saját szempontjaikat is betartani. Az IMF könyörtelensége az „adósság vagy demokrácia”, „megszorítás vagy demokrácia” kérdését veti fel, és azt az elvi kérdést, hogy vajon lehetséges-e egyszerre demokratikus és piaci átmenet, vagy a demokrácia érdekében le kell mondanunk a piacról, illetve a piac érdekében a demokráciáról. Az IMF a lengyel és az orosz gazdaságokban elkövetett tévedéseiről részletesen beszámol Stanislaw Gomulka: The Role of International Financial Institutions - The Polish and Russian Experiences 1989-93 (Conference on the Role of International Financial Institutions in Eastern Europe, Munich, April 12-14, 1994). Továbbá Michael Liebig: Croatia needs an alternative to IMF shock therapy (EIR Feature, August 5,1994). Jeffrey Sachs szerint a nemzetközi pénzügyi intézmények nem tudták átvenni a két világháború közötti népszövetségi szerepet, illetve a keleteurópai Marshall-terv lebonyolításának funkcióját. Sachs: Wes- KRITIKA