Kritika 24. (1995)

1995 / 6. szám - Lengyel László: Hol van Magyarország?

gyarországi diák” (Magyarország, Csehország, Szlovákia, Lengyelország), illetve a CEFTA külön nyugati kezelése nem jelenti azt, hogy a köztes térség or­szágai között aktív politikai és gazdasági együtt­működés lenne. Annyi bizonyos, hogy a kimaradó országok politikusai 1994-re többé-kevésbé tudo­másul vették, hogy európai bevételük nincs napi­renden. Ehhez a realitáshoz igazították politikai és gazdasági viselkedésüket, ennek rendelték alá dip­lomáciai tevékenységüket. Viszont a köztes orszá­gok politikusai, szinte pártállásra tekintet nélkül, tartósan abban az illúzióban ringatják magukat, hogy közeli az Európai Unióba való bejutás. Egész külpolitikájukat úgy építik fel, mintha adott politi­kai cikluson belül - 1998-1999-ig - bekerülhetné­nek. Ez a külpolitikai illúzió nagyban hasonlít ah­hoz, amikor átmeneti társadalomnak nevezték, amiben éltünk, és a szocializmus felépítésének perspektíváját lebegtették a dolgozó nép előtt. Most is csak az a kérdés: mi lesz addig? Mi törté­nik abban az évtizedben, amikor bizonyosan kívül leszünk? A köztes országok, így Magyarország is, az el­következő években azon dilemmában hánykolód­hatnak, hogy Európa peremén egyike lesznek az utolsók között rangsorolt európai államoknak, amelyek bekötöttek az európai vérkeringésbe vagy elsői, „gazdagjai” lesznek a peremen túli, Európán kívüli, rangsorolatlan, be nem kötött orosz-balkáni világnak. Mi jobb: gazdagok között szegénynek lenni az emelkedés reményével, vagy szegények között gazdagnak lenni a lecsúszás tu­datával? A nyolcvanas-kilencvenes évek gazdasági folyamatai azt mutatják, hogy Magyar­­ország csak jelentős külső és belső gaz­dasági egyensúlytalanság mellett képes növekedni. Itt tehát csak részben van szó transz­formációs költségekről, valójában világossá vált, hogy a késő Kádár-korban kialakult gazdasági mechanizmus és az új magyar modell szorosan összefügg: a társadalom csak akkor hajlandó mun­kateljesítményt és vállalkozói teljesítményt befek­tetni, ha fogyaszthat, ám a fogyasztás folyamato­san rontja a külső és a belső egyensúlyt. A Kádár­korban az egypárti rendszer elfogadottsága füg­gött attól, hogy nem sérti meg az erős társadalmi csoportokat, az úgynevezett demokratikus rend­szerben pedig a pártok választóktól és anyagi tá­mogatóktól való függése teszi lehetetlenné, hogy a kormányok kitartsanak egy tartós egyensúlyjavító, fogyasztást korlátozó politika mellett. A változó politikai elitek hozzászoktak, hogy a politikai egyensúly és biztonság ára a gazdasági egyensúlytalanság, amelynek csak külső, nemzet­közi korlátja van. A változás abban áll, hogy a Ká­dár-korban részben-egészben mások számítottak erős csoportoknak, másoktól kellett tartani, mint a „demokratikus korszakban”. A magyar modell, a fogyasztási minták beálltak arra, hogy a külső és belső egyensúlytalansággal tartósan együtt le­het élni, kellemetlenségeit, zavarait el lehet viselni, s arra, hogy bizonyos határokon belül ez a modell „természetes álla­pota”.­ Ez az egyensúlytalan rend­szer 5-7 évenként jut szélső pont­jához, egy fizetési bizalmi sokk- má­hoz, amikor a politika és a gazda­ságpolitika fordulatra kénysze­rül.10 A külső, nemzetközi korlát­­ megtestesítője 1982 óta a Valutaalap és a Világbank. 1982 és 1989 között a ke­let-európai reformerek az IMF befolyását arra igyekeztek felhasznál­ni, hogy kikényszerít­sék a politikai vezeté­seikből a piacgazda­sági lépéseket."1 1989 után megvált­ak­­ozott a helyzet, amikor az IMF és a Világbank diktálni kezdte a ke­let-európai országoknak, hogy mit tegyenek. Ezek a diktátu­mok rendre nem váltak be, s igen erőteljes ellenérzést váltottak ki a nemzetközi pénzügyi intézményekkel szemben.12 A magyar átalakulás­ban kétszer jelentek meg IMF elleni lázongások je­lei, a magyar adósság rendezésével kapcsolatban.13 Ma már ismertek az IMF elleni lázadások szomo­rú eredményei. Lehetnek ezek a lázongások jogo­sak, s minden szempontból érthetőek, tudomásul kell vennünk, hogy a világ pénzügyi intézményei a periféria országai felől nem kezdhetők ki, nem kérdőjelezhetők meg. Abban a vizsgarendszerben, amelyet a Nyugat a keleti és a déli országok elé ál­lít, irracionális szempontok vannak. De ezt a vizs­garendszert kell adottságként elfogadnunk, s an­nak keretein belül kell hadakoznunk.14 Ugyanakkor Magyarországnak számolnia kell azzal, hogy bár az IMF szerepe a megszorítások­ban jelentős, mégis a kilencvenes évek közepén ta­lálkozik az Európai Unió, és főként Németország pénzügyi egyensúlyt követelő politikájával. Maastricht követelményei egyensúlyi feltételeket követelnek az európai országoktól, s ma Német­ország az az ország, amely rendkívüli eréllyel ra­gaszkodik a Maastricht-formulákhoz. Ha egy or­szág nem diktál magának szigorú egyensúlyi gaz­daságpolitikát és engedményeket tesz a növekedés érdekében az államháztartási, illetve a fizetési mérleg hiányában, akkor nem állhat meg a német gazdaságpolitikusok előtt. Miként Belgiumnak, Itáliának, Görögországnak, Spanyolországnak mindent meg kell tenniük gazdasági egyensúlyuk helyreállítása érdekében. Németország ugyanezt várja el a csatlakozni kívánó kelet-európai országoktól is. Már 1989-90-ben sem volt reális abban re­ménykedni, hogy Eu­rópa vagy a fejlett világ Marshall-segélyt állít össze Kelet-Európa részé­re, de 1995-re valamennyi illúziónk szétoszolhatott. Ezen országok dekonjunktú­rájuk idején nem tudnak és­­ nem akarnak adófizetőik pén­zéből másra áldozni, konjunktu­rális időszakban pedig a fejlett világba, önmagukba, illetve a dél­kelet-ázsiai emelkedő piacokra fektetnek be, saját integrációs part­nereiket segélyezik. Kelet-Európa ki­sebbedő és nem növekvő figyelemre számíthat. Mindennek ellenére, a kon­junktúra beindulása, Magyarország vi­szonylag alacsonyabb tőkeigénye az in­­ternacionalizálódást továbbra is felénk hullámoztatja. A kilencvenes évek közepére Európában újra végighullámzik az internacionalizálódás vagy bezárkózás, izolacionizmus ellentétes áramlata. A megkésett vagy újrakezdett privati­zációk, a piacok új felosztása mind-mind a nem­­zetköziesülés vagy nemzeti, regionális bezárkózás ellentétét veti fel. Az internacionalizálódás törte fel a hagyományos olasz politikai szerkezetet, s ennek gondjaival kínlódik Portugália, Spanyolor­szág, Görögország is. A köztes országok közül Magyarország immár másodszor dönthet, hogy a nemzetköziesülést vagy a bezárkózást választja. A 11­ 0 hatalomhoz való függőségi és kompromisszumos viszonyunkat módosíthatjuk, ellenben a „közvetett” változatban lehetőségünk adódik arra, hogy az adaptálódó ország több nagyhatalom és be­folyásoló erő közötti térben helyezkedjen el. Mouritzen 1988-ban úgy vélte, hogy a kelet-európai országok többsége a „ház a fél­úton” pozíciójába fog kerülni, ami a finlandizáció direkt formá­jának felel meg.­­ Lásd a Migranjan-tételt: „a totalitárius rezsimből a demok­ráciába való átmenet objektív szükségszerűsége a tekintélyelvű hatalom megerősítése”. Andranyik Migranjan: Nuzsna­li „zselez­­naja ruka”? (Lityeraturaja Gazeta, 1989.33.); Migranjan: 1995: a nagy fordulat avagy a teljes összeomlás éve az orosz államiság történetében (2000, 3.) . Ugyanezzel a természetességgel élt az egyensúlytalanság viszonyai között az olasz társadalom és gazdaság évtizedeken ke­resztül, vagy éppen a fasizmus utáni görög demokrácia. Az előbb idézettek más okokból és más alapokon szoktak hozzá az egyen­súlytalanság, a nagy államháztartási hiány, adósság, infláció fel­tételeihez, mint a magyar gazdaság, de kitalálták az egyensúlyta­lanságban élés technikáit. Ez „természetes állapotuk”. 10 A magyar gazdaságban az első adósságsokk 1977-78-ban zajlott le, amelynek következménye a politikai fordulat a recent­ralizáló, nagyvállalatokat rekonstruáló gazdaságpolitikától a be­ruházási visszafogás irányába. 1982-ben fizetési válság alakult ki, amelyet drasztikus megszorító politika, importkorlátozás kö­vetett. 1987-88-ban újabb fordulat az 1985-87 közötti adósság­robbanás hatására. S végül 1995 elején a fizetési mérleg rendkí­vüli hiánya, a külső és a belső adósság eredményezett bizalmi válságot és fordulatot. Itt tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy a különböző kormányok évtizedek óta folyamatosan restrikciós politikákat folytatnának, hanem arról, hogy mihelyt az ország rö­vid egyensúlyi állapotba kerül, a politika növekedést, dinamizá­lást szorgalmaz, amelynek gyors egyensúlyromlás az ára. 11 A magyar közgazdászok egy része a reformdiktatúrát re­mélte, s a diktatúra erejeként a Valutaalapot tartotta számon. A Fordulat és reform 1986-87-es vitáiban Bokros Lajos az IMF-fe­­nyegetést hivatkozta mind a politikai vezetéssel, mind a túlfo­gyasztó társadalommal szemben, hogy keresztülvihetők legye­nek a restrikciós intézkedések. R. Portes már a nyolcvanas évek­ben világosan kimutatta, hogy a Valutaalap irányadó gazdaság­­politikája a tekintélyelvű rendszerekkel fér össze, legyen az jobb-, vagy baloldali. 12 Az ellenérzések három okra vezethetők vissza: az IMF és a Világbank reprezentálja a Nyugatot a Kelet szemében, és ez a Nyugat olyan ígéreteket tett a szovjet elnyomás alatt élő orszá­goknak, amelyeket később nem tudott, nem akart betartani. Más­részt, a nemzetközi pénzügyi intézmények egy olyan modellt próbáltak Kelet-Európára erőltetni, amelynek nem voltak meg a gyakorlati feltételei és inkább rontották, mint javították ezeknek az országoknak a helyzetét. Harmadrészt, nem voltak képesek kezelni a válsághelyzeteket, képtelenek voltak még saját szem­pontjaikat is betartani. Az IMF könyörtelensége az „adósság vagy demokrácia”, „megszorítás vagy demokrácia” kérdését ve­ti fel, és azt az elvi kérdést, hogy vajon lehetséges-e egyszerre de­mokratikus és piaci átmenet, vagy a demokrácia érdekében le kell mondanunk a piacról, illetve a piac érdekében a demokráciáról. Az IMF a lengyel és az orosz gazdaságokban elkövetett téve­déseiről részletesen beszámol Stanislaw Gomulka: The Role of International Financial Institutions - The Polish and Russian Ex­periences 1989-93 (Conference on the Role of International Fi­nancial Institutions in Eastern Europe, Munich, April 12-14, 1994). Továbbá Michael Liebig: Croatia needs an alternative to IMF shock therapy (EIR Feature, August 5,1994). Jeffrey Sachs szerint a nemzetközi pénzügyi intézmények nem tudták átvenni a két világháború közötti népszövetségi szerepet, illetve a kelet­európai Marshall-terv lebonyolításának funkcióját. Sachs: Wes- KRITIKA

Next