Kritika 24. (1995)

1995 / 9. szám - Bródy András: Téveszmék ketrecében

BRODY ANDRAS Téveszméink ketrecében a gazdasági elméletek hatásáról A szombathelyi Café Bloom legutóbbi rendezvényén találkoztam Mary Kal­­dorral, a világ politikai önáltatásainak villanó eszű bírálójával. Bankárok és tá­bornokok dicső tetteiről tereferéltünk, hadiiparról és pénziparról, meg a világ új zökkenőiről, így ke­rült szó a Kondratiev-ciklus már régóta stagnáló szakaszára. Elmondta, apja hogyan magyarázta el neki a két generációt, 50-60 évet átfogó, hosszú gazdasági hullámot: „Szivecském, minden máso­dik generáció monetarista”. Mármost ehhez tudni kell, hogy „Nicki” Kaldor nem volt híve ennek az irányzatnak, és a korai „monetarista” kifejezés sűrített és viszonylag ud­varias formában foglalta össze véleményét a pénz tükörfolyosóin tekergő életidegen és érzéketlen gazdasági doktorokról. A családi okítás éle némi­képpen az állandó vetélytárs, „Tomi”, azaz Balogh Tamás ellen is irányult. Nicki és Tomi a közgazdaságtan ikercsillagai voltak. Cambridge-i, illetőleg oxfordi professzori kötelmeik mellett a második világháború utáni munkáspárti kormány fő gazdasági tanácsadói. Bár a magyar tudományos élet kasztszelleme vi­lággá kergette őket, tudományos kapcsolatban és jó viszonyban maradtak. Kaldor a növekedés tár­gyi feltételeit vizsgálta, a ciklusok és a technika kap­csolatát, Balogh pedig inkább a pénzügyi kérdése­ket. Manapság kis eltérések is a pályák és nézetek későbbi éles elválását okozhatják. Kaldor egyik tá­masza lett a modem jóléti gazdaságtannak (ezt ne tévesszük össze az úgynevezett szociális piacgaz­dasággal), Balogh pedig olyan monetarista, aki mindvégig az angol bürokráciát és szakszervezete­ket támadta. A szakma pedig még ma is vitatkozik azon a kérdésen, hogy a monetarizmus okozza-e a válságot, vagy a válság váltja ki a monetarista né­zetek és intézkedések teijedését. Abban azonban sehol nincs kétség, hogy a pénzügyi és egyéb vál­ságok manapság együtt járnak különféle monetáris megszorításokkal, mintegy kéz a kézben. Miért van nálunk mindig kereslete a napjamúlt elméleteknek, miért késünk el mindig mindennel, mi volt a régi elméletek eredete és szerepe, erőssé­ge és gyengéje, és hogyan kerültek nálunk napi­rendre, ez a tanulmány tárgya. Különösen azt fe­szegeti, hogy mennyire alkalmasak mai saját vál­ságaink aggasztó tüneteinek kezelésére, és mik a veszélyei annak, ha gondolkodás helyett ismét va­laminő „izmus” kerekébe törjük a valóságot. Az is­kolák felbukkanása nálunk igen furcsán fonódik össze a napi teendőkkel és helyi feladatokkal. El­mélettörténeti esettanulmánnyal próbálkozom hát. A történet, mint minden történet, a múltban kez­dődik, Keynes tanainak terjedésével és szerepével. Mivel a monetarizmus nyugaton éppen Keynes ja­vaslataival feleselve alakult ki, azok részbeni taga­dásaként, a vargabetű nem mellőzhető. Annál ke­vésbé, mert sem az előbbit, sem az utóbbit nem ar­ra használjuk, amire az való. A nagy késéssel érke­ző eszmék, a mélyben szunnyadó hivatalos érde­kekkel és indítékokkal vegyülve, váratlan fordula­tokra képesek, és gyakran éppen azt rontják, ami­nek javítására kitalálták őket. Ciklust csillapító el­mélettel növeljük a gazdaság ingadozását, a pénz vásárlóerejének stabilizálására való intézkedések­kel fűtjük az inflációt. Maynard Keynes Keynes Általános Elmélete az 1929. évi válság után kialakult nyomasztó stagnálás orvoslására ja­vasolt gyakorlati megoldást. Az akkori helyzetet a következőképpen jellemezte: „Ha tízmillió dol­gozni tudó és dolgozni kész ember közül kilenc­milliót foglalkoztatnak, semmi sem bizonyítja, hogy ezt a kilencmilliót nem a megfelelő módon foglalkoztatják. Mai rendszerünkben nem azt kifo­gásoljuk, hogy ezt a kilencmilliót más módon kel­lene foglalkoztatni, hanem hogy az egymilliót se­hogyan nem foglalkoztatják.” Hatvan évvel ezelőtti aggodalma tehát a mint­egy tíz százalék körüli, vésztjóslóan magas mun­kanélküliségre vonatkozott. A munkanélküliség­nek ez a magas szintje ma újra általánossá vált. Tíz­­százalékos munkanélküliség valóban aggasztó, mert minden harmadik-negyedik családot közvet­lenül sújt, közvetve pedig (a rokonok és barátok ré­vén) úgyszólván mindenkit érint. Ezért nem is cso­dálkozhatunk, ha az ilyen korszakok forralják az éppen érvényben levő politikai-gazdasági beren­dezkedéssel való elégedetlenséget. A „gazdasági erők szabad játékát” Keynes még­is továbbra is alkalmasnak tartotta a termelés me­netének önműködő és hatékony megszervezésére. Tagadta kora baloldali nézeteit. Akkoriban a cik­lusokért a kapitalizmust okolták, ahol a gyárak vi­lágos rendje és fegyelme hajótörést szenved a piac anarchiáján és rendetlenségén. A tervgazdálkodás hívei éppen ezért sima és háborítatlan növekedést ígértek. A Szovjetunió, statisztikai adatait ennek megfelelően kendőzve, nyilvánvaló nehézségei el­lenére igyekezett fenntartani a tervezett és ki­egyensúlyozott növekedés látszatát még az elhúzó­dó agrárválság mélyén is. A politikusok és a köz­gazdászok többsége sokáig el is ismerte a tervezés sikerét. Balogh Tamás, de még a szovjet gazdaság­gal foglalkozó specialisták is elhitték az ötvenes évek végéig, hogy a sok és gyötrő áldozat ellenére a Szovjetunió gyorsan és egyenletesen növekszik, és előbb-utóbb utoléri a nyugati országokat. Az 1956-ban már élesen jelentkező tizenkét éves kelet-európai ciklus, majd valamivel később Josef Goldman és Bauer Tamás tényfeltáró mun­kássága meglepetésként érte, és alaposan meggon­dolkodtatta a szakmát. Habár a sima növekedés le­hetőségében a közgazdászok még ma is egyre re­ménykednek, kétkedni kezdtek abban, hogy éppen a szovjet típusú gazdálkodás képes rá. Hiszen be­ruházásainak ingadozása, mint Mihályi Péter nem­rég összefoglalta, mintegy kétszerese volt a piaci gazdaságokban tapasztalt, szintén jókora egyenet­lenségeknek. Keynes nem azért hibáztatta hát rendszerét, mert ez a termelési tényezők ésszerűtlen és arány­talan felhasználásához vezetett. (Egyes gazdasági iskolák ma már ezt is bírálják, rámutatva a piacon nem jegyzett, mert árcédula nélküli erőforrások té­kozlására, a környezetszennyezésre, az ökológiai kérdések elhanyagolására stb.) Mégsem állította azt, hogy az állam irányítása nélkül az emberek magára hagyott, szabad aktivitása rendetlenséget és káoszt teremt. Nem az emberek butaságával és az állam bölcsességével indokolta a központi be­avatkozás szükségességét. Csupán arra hivatko­zott, hogy a magára hagyott gazdaság nem teszi önműködővé a „termelési potenciál teljes kihasz­nálását”. Ebből Keynes számára elsősorban a dolgozni tudó és dolgozni kész tíz százalék foglalkoztatásá­nak elmaradása, tehát a kínzó munkanélküliség gyors felszámolása volt a fontos. Hangsúlyozta: „Á teljes foglalkoztatást biztosítani tudó központi irányítás természetesen a hagyományos állami funkciók jelentős kiteljesztésével jár”, de ennek ellenére igen határozottan védte a magánkezdemé­nyezést és magánfelelősséget, az individualizmus nagyra értékelt és hagyományos előnyeit. Bírálatának éle ezért az akkori hivatalos nézetek ellen irányult. Ezek a hagyományos polgári dokt­rínák jegyében a bérek csökkentésével akarták a foglalkoztatás növekedését és a gazdaság fellendü­lését kiváltani. Keynes Általános Elmélete ezzel szembeszállva megmutatta, hogy a megszorító in­tézkedések csak tetézik a bajokat. A bérek leszorí­tása a fogyasztás korlátozását jelenti, és a belső pi­ac szűkülése a stagnálást könnyen visszaeséssé, re­­cesszióvá változtathatja. A helyes intézkedések nem a bérek és a fogyasztás fékezésére irányulnak, hanem a megtakarítás és beruházás ösztönzésére. A stagnálás önmagát ismétlő, saját feltételeit újra­termelő hibás köréből nem lefelé, de felfelé kell ki­jutni. Újra felfedezve a makroökonómiát (az új mű­szót a gazdaság egészének törvényszerűségeire Lawrence Klein használta először, de az csak a há­ború után szerzi meg mai magától értetődő csengé­sét), Keynes néhol fura következtetésekre jutott. Ilyen a gödrök ásására és betemetésére vonatkozó gondolatmenete, a felesleges és improduktív köz­munka védelme. Nálunk is végeztek több hasonló, szándékolatlan kísérletet, például a nagymarosi gát építésével, majd elbontásával. Nem élénkítő hatású. A Keynes által javasolt ösztönzés alapvető, ma­radandó és általa részletesen is tárgyalt eszközei mégsem naturálisak, hanem pénzügyi természetű­ek voltak; a termelés menetét nem közvetlenül, nem annak anyagi oldaláról kívánta szabályozni. Ilyen közvetett eszköz az állami költségvetésből fizetett élénkítő kiadás. Ez persze felborítja az ál­lamháztartás addig szentnek tartott egyensúlyát, és az államadósság növekedéséhez vezet. Keynes mégis megengedhetőnek látta, s bár tudta, hogy csökkenti a pénz értékét, lekicsinyelte az infláció veszélyét. Pénzügyi jellegű intézkedés az általa ja-3 KRITIKA Escher művének felhasználásával

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék